Fiction/ Polydor
”…with nothing left but faith”… visszhangzott százszor a májusi budapesti éjszakában a Cure 1989-es Kisstadion-beli koncertjének utolsó dala, ami a huszonhatodik volt a koncerten és a harmadik ráadást zárta. Majd húsz percig játszották az egyébként sem rövid szerzeményt. Mi meg álltunk letaglózva, kifacsarva és szavak nélkül.
Az a koncert talán az első Cure fellépés volt hazánkban. Az azóta is legjobb lemezük, az akkor megjelent Disintegration európai turnéállomása keretében jártak nálunk. Az akkor harminc éves Robert Smith, aki nagyrészt maga a Cure, énekelte meg az idő múlása felett érzett fájdalmát.
Az új, Songs of a Lost Word, ami tizenhat év után az első albumuk, beszédes címével még mélyebbről szól hozzánk. A Disintegration egy segélykiáltás volt, még telve reménnyel, a Songs-on már csak az elengedés és a lemondás maradt. Robert Smith 65 éves és gyors egymásutánban vesztette el a szüleit és a hozzá nagyon közel álló bátyját. Nem kér vigasztalást és nem is keres.
A párhuzam a 35 évvel ezelőtti lemezzel szerencsére nemcsak témájában, hanem zenei minőségben is adja magát. Természetesen nem tud versenyezni az akkori énjének hetven percen át hömpölygő, szeretetre vágyó fájdalmával. A Songs-on még fel-fel villan a szeretet szikrája (The Fragile Thing, All I Ever Am), de dominál a világot elengedő, azt nem értő (őt nem értést elfogadó) kiiratkozó ember csendes keserve.
Néhány szövegfoszlány a dalokból:” My world has grown old…mournful hopes for all we might have been…I’m down on my knees and empty inside…I misremember hopelessly…and wondering what became of that boy and the world he called his own” Na, ez a vége, ez már nagyon rosszul esik.
Az 1982-es Pornography lemezük az fájt, mintha késsel szabdalnák az embert, a Disintegration hét évvel később is megríkatott, de reménykedve. A Songs… hallatán nem megy a sírás. Kiszáradtunk. Ezeket a dalokat évek alatt és lassan préselte át Smith egy szemérmes szűrőn. Túl vagyunk a könnyeken.
Az ötven perces lemez egy zenei remekmű. Nincs egy felesleges szó és hang sem sok. Pedig a záró Endsong tíz perces és csak a hetedik percben tartja szükségesnek Smith, hogy megszólaljon. Végtelen fegyelemmel játszik a csapat, brilliáns a ritmusszekció monoton dinamikája és jól ismert hatásos Cure fogás az egyszerű hangsorok sokszoros ismételgetése is. A gitár is jórészt a csapat által negyven éve definiált tónuson belül marad, kivéve a nagy fájdalmak megfestésekor, amikor kilép a kifejezetten rockosan torz közegbe. Ilyen a lemez kakukkfiókája a Drone: No Drone is, ahol mintha a Tool újrahangszerelte volna a Pornography albumot. Semmi nosztalgia, hadd fájjon!
Smith eszében sem volt erre a lemezre pop slágert írni. Pedig nagyon tud(ott). No, de erre a világra? Szerencsére azok a minden racionalitást elborító billentyűszőnyegek (már a nyitó Alone-ban), amit úgy szerettünk a Disintegration-on is, időnként itt is betakarják a fájdalmat.
A Songs… egy életmű lemez. Ott a helye a legjobb albumaik között. Hogy kit, melyik élet szakaszában kavar fel a fájdalomnak ez a megjelenítése, az külön izgalom. Hiteles előadó Robert Smith. Jó, hogy benne nem kellett csalódnunk.
”This is the end of every song that we sing…” kezdődik a lemez. ” Left alone with nothing…” pedig a zárósor. Érteni véljük. Az idő múlása és a világ rendje valahogy nem akar összeérni mostanság.
