Fonó Budai Zeneház

Nem tudom, ki hogy van vele, én alapból díjazom azokat az alkalmazott (nem klasszikus) zenéket, amelyek a hozzá szervesen kapcsolódó alkotástól függetlenül, önállóan is életképesek, élvezhetőek. Kedvenc példám erre Miles Davis improvizációja, amelyet az Ascenseur pour léchafaud (Felvonó a vérpadhoz) című francia filmhez trombitált fel. A produkció maradandó voltát mutatja, hogy máig keresett árucikk a lemezfelvétele. Lajkó Félix új muzsikája pedig, amelyről szó lesz az alábbiakban, reményeim szerint hasonló eredményt ér majd el az évtizedek során, ez balettzene, igazából.

Már a felkérés ötlete is hatalmas, a megvalósítása pedig egyenesen parádés. A másodlagos, titkon talán elsődleges célja: megkísérelni kordában tartani Lajkó Félix, vagy ahogyan sokan nevezik, „a Vajdaság Paganinije” megzabolázhatatlannak tetsző zeneiségét. Mindez a (tánc)ritmusok segítségével sikerült is most, szerintem. További kötöttséget amúgy sem tűrne el az egyik legkedvesebb és legtermékenyebb hegedűsünk.

A meglepő hír az, hogy a táncos korlátozás kifejezetten jól áll neki, ráadásul az alig ismert képét mutatja meg nekünk a hegedűs. Szép, kereken megformált dallamokat (is) hallhatunk tőle ugyanis, a mindenkori színpadi történéseknek és azok hangulatának megfelelve. Tökéletesen felépítve mindent az előadás folyamata, sorrendisége szerint.

Sajnos, még nem volt alkalmam látni a darabot, de a lemezanyag és a CD belső fotói alapján az így is feléled, szinte. Nem szükséges nagy képzelőerő hozzá, mert a számcímek sokat segítenek az eligazodásban. A muzsika pedig – amint azt fentebb jeleztem – rendkívül erős. Kiemelt helyet foglal el Lajkó Félix alkotásainak sorában.

Mint minden valamirevaló színpadi játék, ez is Prológgal indul. A szabadon, de nem vadul szárnyaló magányos hegedűszó valahol mégis a korábbi Lajkó-műveket idézi. A cselekmény lassan, de biztosan bontakozik ki, az Első városkép segítségével helyezve el azt a térben. Az már zenekaros szám, akárcsak a változó összeállításban létrehozott továbbiak.

Fejtsük meg hát, ha tudjuk a Szerelmes duett bensőséges titkait! A Mindenki boldog érzelemdús felszabadultságát. Az első „klasszikus” tánczenére hajazó, szinte slágeres Tango-t, amelyben újabb meglepetés rejtőzködik: Mazura János tuba-játéka, aki úgy használja dallam-hangszerként az instrumentumát, ahogyan azt kevesen képesek megtenni.

G megőrül – közli az eseményt a következő darab címe, amely történést szemléletesen bontja ki Félix, és amelyhez szinte átmenet nélkül kapcsolódik Albert szóló-ja. Ha a Villik ébredéséről kérdeztek, akkor a „főállásban” jazz-bőgős Barcza Horváth József impulzív játékát kell kiemelnem. A Hilarion halála pedig alapjában véve nem szomorú muzsika, sokkal inkább felkavaró. A G és A bocsánat duett című résztől mit várnátok? Dinamizmust a legkevésbé ugye? Holott az a legjellemzőbb rá! Mi következik ezután a klasszikusan gonosz dramaturgia szerint? A halálba táncoltatása. És aztán? Itt a Vége. Nos, ez is egy számcím, amely hazudósan árulkodik, és nem feltétlenül azért, mert inkább élénkít, sem mint pihentetne. A darabot ugyanis egy halálosan friss Keringő zárja, amelyet Strausséknak álmukban sem jutott volna eszükbe megírni.

A GisL, a klasszikus romantikus balett, a Giselle modern újragondolása egyébként a Győri Balett részére készült 2021-ben, a Müpa kezdeményezésére, a Bartók Tavasz alkalmából. Csupán titkon merem remélni, hogy a lemez-megjelenés apropóján további előadásokra is számíthatunk majd.