Idén 55 éve, 1969-ben alkották meg és adták elő a Pink Floyd tagjai a The Man & The Journey című dupla szvitjüket. Azt a zenetörténeti mérföldkőnek bizonyult extravagáns előadás-sorozatot, mely nem csak a későbbi gigasiker Dark Side Of The Moon egyik előképének, egyben briliáns előtanulmányának bizonyult, hanem az egész art rock és prog rock színtér megtermékenyítésében is jelentős szerepet játszott.
Ugyanis miközben a fiúk asztalt vagy teát készítettek a különböző színpadokon, a hétköznapok mókuskereke és a kisembert maga alá temető őrület sajátos viszonyrendszerét jelenítették meg. Az úgynevezett szabad világot alulnézetből. Egy olyan élő, művészi és intellektuális társadalomkritikát, mely leginkább a nyugati kapitalizmus akkoriban is tapasztalható visszásságait ostorozta. A kulturális utalásokat gazdagon tartalmazó dalok és az azokat alátámasztó performanszok együttes hatása azonban nem csak a maga idejében ütött nagyot, hanem bizony még napjainkban érezteti hatását. Még ha sok esetben csak áttételesen is.
A sorozat záró részében a The Man & The Journey és a The Committee utóéletét követhetjük nyomon.
Bár az a döntés született, hogy a The Man & The Journey anyagából ugyanúgy nem készül dupla stúdiólemez, miként sajnos a The Committee soundtrack sem került vinilre, a Pink Floyd tagsága mégis hosszú időn át profitált az 1968 áprilisát követő bő másfél évük ultrakreatív időszakából, rendkívül gazdag ötlet- és dalterméséből.
Mikor először szótáraztuk ki az első bootleg verziók általunk ismert tételeit, majd ferdítettük hozzájuk a borítókon szereplő eltérő dalcímeket is, már akkor is jó kivehetően egy civilizációs őrület képe rajzolódott ki. Nagyjából, mint az Összeomlás című filmben, ahol Michael Douglas karaktere, William Foster sokall be a társadalmi berendezkedés igazságtalanságaitól és a multicégek hazugságaitól. Valamint a környezetében lévő emberek személyes önzésének elviselhetetlen mértékétől. Az élmény egyszerre volt ébresztő és lelombozó. Ugyanis, ha a jómódban élő művészek már a hatvanas években ezt tapasztalták az ígéret földjének számító nyugaton, akkor mi sem számíthatunk túl sok jóra a kilencvenesekben a változással. De mely dalokat is ismertük és ismerhettük az akkori hivatalos kiadások, albumok, filmek, kották és szövegkönyvek alapján?
A dupla art rock szvit tételei közül néhány felkerült a soron következő Ummagumma albumra, majd a Zabriskie Point filmzene LP-re, a Relics című válogatásra, valamint a KQED TV An Hour With Pink Floyd -, illetve Adrian Maben Live At Pompeii filmjeibe, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezen áttételek által tehát konkrét Man– és Journey-darabok épültek be a Pink Floyd későbbi műveibe, koncert- és filmfelvételeibe, sikerlemezeibe:
– Daybreak part 1 / Grantchester Meadows
– Afternoon / Biding My Time
– Nightmare / Cymbaline
– The Beginning / Green Is The Colour
– Beset By Creatures Of The Deep / Careful With That Axe, Eugene / Come In Number 51, You’re Time Is Up
– The Narrow Way / The Narrow Way part 3
– The End Of The Beginning / A Saucerful Of Secrets part 4
Miközben a kompozíciókat a koncerteken és a rádió session-ök alkalmával is rendszeresen játszották, bár néha további eltérő címekkel.
– Beset By Creatures Of The Deep / Keep Smiling People / Mudererotic Woman / Muderistic Woman / Murderestic Woman
– The End Of The Beginning / The Massed Gadgets Of Hercules
Mindez azonban még mindig eltörpül azon hatás mellett, melyet a dupla szvit tételei gyakoroltak a Floydok későbbi művészetére.
A Work és a Teatime szekciók nem zenei eszközökkel végrehajtott zeneisége például egy önálló stúdióalbumban, a Household Objects stúdiólemezben kívánt testet ölteni, melynek legalább kétszer, 1969-ben és 1973-ban komolyan neki is álltak. Bár a felvételekkel sajnos sosem jutottak el egy kiadható állapotban lévő, profi negyven perces anyagig, de azért a Household Objects ötleteinek egy jelentős részét szépen sorban beépítették az éppen aktuális albumaikba.
És itt nem csak az olyan nyilvánvaló dolgokra érdemes gondolni, mint az Alan’s Psychedelic Breakfast, hanem mondjuk a Shine On You Crazy Diamond első tételére is, ami teljesen egyértelműen a Wine Glasses egyfajta, hagyományos hangszerekre butított utódja.
Nem véletlen örült meg annyira David Gilmour, mikor a 2006-os On An Island turné velencei állomásán belefutott a poharakon játszó, Igor Sklyarov utcazenészbe. Akinek megvan a Live in Gdansk, 2008-as, ötkorongos, díszdobozos, deluxe kiadása, az láthatja is David arcán az őszinte felragyogást a találkozás pillanatában, miként a művész azonnali meghívását a másnapi koncertre. Mely közös produkciót meg is hallgathatjuk az On An Island Tour című bónusz CD-n. Lám-lám, évtizedek teltek el, de bizonyos ötletek varázsa és az a fajta kreatív megközelítés továbbra sem múlt el a floydok háza táján, ami a hőskort jellemezte.
Szintén minden albumon szerepel a The Man & The Journey-ben használthoz hasonló narráció és loopolt szalagos rész is. Ha csak a szövegében és zeneileg is egyaránt Man-utód Money-t vesszük alapul, akkor is teljesen egyértelmű a rokonság, de a kevésbé közismert dalokban és lemezeken is hemzsegnek a hasonló megoldások.
Royal Festival Hall, 1969. április 14.
Kevésbé ismert történet, hogy a Pink Floyd stáb filmfelvételt tervezett a Royal Festival Hallban, 1969. április 14-én tartandó első előadásra. Mely, ha elkészül, a XX. század legfontosabb koncertfilmjei közé tartozna. Egy The Man & The Journey mozi talán még a Live at Pompeii-nél vagy a The Wall-nál is nagyobbat futott volna.
A projektet Anthony Stern, kreatív lángelme, festő, fotós, független filmes szakember, Syd Barrett és a zenekar közeli barátja szerette volna megfilmesíteni. Méghozzá egy átfogó, az előkészületekkel és háttéranyagokkal kiegészített, komplett archív anyagot szeretett volna elkészíteni és a közönség elé tárni. A lehető legjobb ember volt a melóra, nem az ő hibája, hogy végül kútba esett a terv.
Stern szintén Cambridge-ben született, és már alig tizennyolc évesen közös kiállítást tartottak Barrett és az ő képeiből. Anthony később is a banda közelében maradt. Egyebek mellett ő készítette a San Francisco című kísérleti filmet az Interstellar Overdrive 1966-os, korai demóváltozatával. Szintén ő volt az egyik rendezőasszisztense Peter Whitehead Tonite Let’s All Make Love In London filmjének az Interstellar Overdrive 1967-es, hosszú stúdióváltozatával. Majd egy Syd-del közös darabot, egy úgynevezett nem lineáris filmkoncepciót kezdett kidolgozni. A Wheel egy impresszionista mű, talán filmetűd lett volna, melyet többszöri megtekintésre terveztek, hogy a közönség minden alkalommal új felfedezéseket tehessen. De Barrett mentális egészségének romlása miatt sajnos már nem tudták befejezni. Nagyon úgy tűnik, hogy már sosem fogjuk megtudni, meddig jutottak, mert mindketten elhunytak, de az archívum azon részét azóta sem hozta nyilvánosságra senki.
A dupla Pink Floyd szvitről készített filmjét pedig azért nem tudta megvalósítani, mert a Royal Festival Hall-ban már a beállás alatt is elkezdett forgatást egy helyi csinovnyik leállítatta. Pedig, ha debütelőadás filmes esélyt kap, akár még a következő évben, években is be tudták volna mutatni a darabot, a világ számos részén. Miközben az utódok számára is egyértelműen nyilvánvalóvá vált volna, hogy a Pink Floyd nagysága messze nem a Dark Side Of The Moon lemezzel indult, hanem jóval korábban. Azonban ezt az esélyt egy túlbuzgó illetékes miatt örökre elvesztették.
Még kevésbé ismert történet, hogy a Royal Festival Hallban tartott The Man & The Journey előadáson majdnem elvesztették David Gilmourt is.
„…egy rossz földelésnek köszönhetően úgy megrázta az áram, hogy átrepült a színpadon, és a koncert végéig folyamatosan reszketett.” – Nick Mason
Mindenesetre létezik olyan teória, hogy pont azért nem készítettek a Floyd fiúk lemezt a The Man & The Journey-ből,mert a performance-okat is rögzítő mozgókép nélkül nem tartották követhetőnek a darabot. Ha viszont a Stern a teljes előadás mellett, mintegy mellékesen még Gilmour balesetét, repülését is felvette volna, akkora szenzációt lehetett volna az esetből kovácsolni, hogy talán még ma is mém lenne az online világban. Így viszont elsikkadt a dolog, a darabbal együtt.
A beálláson készült snittek is csak 2016-ban jöhettek ki hivatalosan, az Early Years doboz Dramatis/ation kötetének harmadik és negyedik korongján. Bár a rajongói kemény mag között azért korábban is terjedt egy kalózverzió a filmtöredékből. Akit érdekelt, korábban is láthatta-hallhatta azt a keveset, amit a leállítás előtt sikerült rögzíteni. De az mégsem ugyanaz, mint egy hivatalos film, nagy csinnadrattával beharangozott mozi-bemutatója.
Royal Albert Hall, 1969. június 26.
A kommunikációs katasztrófát csak növelte, hogy az utolsónak tervezett bemutató helyszíne, a Royal Albert Hall pedig azonnali hatállyal egy életre szólóan kitiltotta („lifetime ban”) a Pink Floyd-ot a június 26-i turnézáró előadást követően. Ugyanis míg a közönség sokszoros vastapssal és standing ovation-el, azaz felállva ünnepelte kedvenceit, addig a Hall vezetősége már messze nem volt annyira elragadtatva a látottaktól. Így a rózsaszín füstbomba extremitására hivatkozva már akkor kitiltották hőseinket, mikor még azt sem tudták, hogy a színes füst által elszíneződött székkárpitok helyrehozhatók-e valamilyen tisztítószerrel… (Amivel egyébként szimplán csak megismétlődött a Games For May blamázsa, mikor is két évvel korábban meg a Queen Elizabeth Hall székeit tették tönkre a túl erős vegyi anyagokat tartalmazó buborékfújóikkal, illetve buborékaikkal…)
Így hát a diadalmenet helyett vagy csak a botrányról cikkeztek a lapok, vagy még arról sem és teljesen elhallgatták a történteket. Pedig a The Man & The Journey még úgy is óriási hatással volt a korszak véleményvezéreire, hogy a mainstream média csak korlátozottan számolt be róla. Ugyanis az érme másik oldala, hogy 1969 áprilisa és júniusa között szinte az összes vezető rockzenész látta a dupla art rock szvit valamelyik angliai, észak-ír vagy nyugat-német előadását. Persze nem csak önmagában. Ott volt még a Games For May, a meghívott közönség előtt zajló The Rolling Stones Rock and Roll Circus, vagy az olyan előadók bármelyik fellépése, mint Alice Cooper, a The Mothers Of Invention vagy a The Crazy World Of Arthur Brown. A színpadi showból art rock lett, az öncélú magamutogatásból pedig művészi mondanivaló. Alaposan fel lett adva a lecke. Ezek után már nem lehetett annyival megúszni a koncerteken a dolgot és letudni a színpadi munkát, hogy az elején bedobnak egy „Hello, Bristol!”-t, majd a harmadik számnál az énekes ledobja a trikóját, a ráadás után pedig összetörnek egy direkt e célra beszerzett rozoga gitárroncsot.
Royal Concert Hall – Koninklijk Concertgebouw, 1969. szeptember 17.
Nagy szerencsére szeptemberben egy holland miniturné keretében további két, extra előadással bővült a The Man & The Journey bemutatók száma. Így készülhetett és maradhatott fenn a legjobb minőségű hangfelvétel, mely rádiós anyag szinte az összes későbbi bootleg, kalóz díszdoboz és bootleg-sorozat legfőbb alapanyagának számít. Majd nagy-nagy sokára abból a bizonyos Hilversum 2 rádiós felvételből csinálták meg a hivatalos kiadást is. Mikor Nick Mason kitartásának köszönhetően 2016-ban végre megjelenhettek a korai klasszikusok a 33 korongos monstre Early Years dobozban, majd egy évre rá önállóan is, a kötetenként piacra dobott optikai lemezes sorozatban.
The Committee 2005 / The Eary Years 2016
Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a 2016-os The Early Years 1965–1972 díszdoboz harmadik, Dramatis/ation című kötetében négy korong található. A DVD és a Blu-ray többek között a Royal Festival Hall-ban készült filmrészleteket mutatja be. Míg az első CD második felére a korszak fontosabb kapcsolódó rádió-felvételiből szemezgettek a szerkesztők. A második CD pedig egy az egyben tartalmazza az amszterdami The Man & The Journey előadás teljes rádiófelvételét. Utóbbi már korábban is a kalózkiadások alapjául szolgált, de miután 1997-ben újra műsorra tűzték, hatalmas lökést adott a témának, az újabb, még jobb minőségű bootleg-kiadásoknak, így a dupla darabbal kapcsolatos floyder elméleteknek is.
Hasonlóan a The Committee 2005-ös DVD+CD kiadásához, melyből a film relatív jó minőségű hangsávját használták az újkori kalózkiadványokhoz. A CD-mellékleten pedig többek között Paul Jones ’69-es dala, a The Committe hallható. Melynek szövege végkép eloszlatta az egy évvel korábbi film tartalmával és mondanivalójával kapcsolatos kételyeket.
Laws by committee
Wars by committee
Governed by committee
It′s the most effective way
Years ago, some time ago
A man I hardly knew
Talked too much and pointlessly
So I sliced that man in two
He may have felt the blow I struck
But it doesn’t show today
I brought him back to life again
And I had a debt to pay
Cure by committee
Be sure by committee
Justice by committee
It′s the most objective way
It had to come, I knew it would
Not cruel and then not kind
Just asking what I’d done and why
Just opening my mind
And when it comes, what can you do
But offer to explain
How people bleed their lives away
And truth is down the drain
„That sounds very glib,” they said
„You above it all,
Deciding for another man,
Who gave you the call?”
You say they’re fair
I say it too
But they kill the bird of paradise
Yes they do
Yes they do
Laws by committee
Wars by committee
Governed by committee
It′s the most effective way
It could just be that you′ll ask me
To drive away with you
Together leave it all behind
And try for something new
I’d do it, yes, I think I would
It′s one thing we could do
But will you cut my head clean off
Or will I do it to you?
I don’t know
But I know it′s all in me
The sky, the road
Your blonde hair is in me
The thought that can explode
Or fade
Into convening another committee
Az ilyen ritka kiadásokat követően mindig felbolydultak a floyderek a kedvenc zenekaruk egyéb olyan, úgymond elveszett albumaival kapcsolatban is, mint a Games For May, a John Latham, a Household Objects projektek, a teljes Zabriskie Point anyag, a La Carrera Panamericana filmzene vagy a The Big Spliff, csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsük. Mindebből a John Latham filmzenét hozta még nyilvánosságra Nick Mason, illetve a Pink Floyd, mely az Early Years első, Cambridge St/ation című kötetének második CD-jén kapott helyet.
A The Committe főtémájának két verziója, pontosabban azok egy-egy részlete pedig a Continu/ation című hetedik kötet első és egyetlen CD-jén hallható. Ugyanúgy a DVD hangsávját kimásolva, mint a bootleg filmzene CD-k és LP-k. E szerint vagy nem maradtak fenn az eredeti mesterszalagok, vagy csak még mindig nem fértek hozzájuk a sorozat szerkesztésekor.
A The Man & The Journey programfüzet 1969 / 2016
Ugyanezen díszdoboz részeként nyomták újra azt az 1969-es turnéfüzetet is, melyben további infókat kaphattak a koncerteket és a merch pultot készpénzzel meglátogató rajongók. Azonban mivel többségükben csak az előadás után lapozták végig a füzetkét, ráadásul nem is mindegyikük ismerte, ismeri az amerikai képregényeket, hát vagy csak utólag esett le nekik ez-az, némi kiegészítő információ, vagy még akkor sem.
Szóval a programfüzet hivatalos tracklistái mellett szereplő képregényhős Matt Murdock, egy vak ügyvéd, alias Daredevil, az egyik Marvel igazságosztó. A később magyarul Fenegyerek néven fordított szuperhős nem más, mint a „félelem nélküli ember”. Lehet, hogy ilyen egyszerű volna a Man szvit megfejtése?
A Marvel Comics képregényeiben szereplő Matt egy fiatalkorában elszenvedett radioaktív baleset következtében veszítette el látását, de azzal egyidőben a másik négy érzékszerve emberfeletti módon kifinomulttá vált. Továbbá szert tett egy ötödik, „radarérzéknek” („radar sense”) nevezett képességre, mely segítségével vaksága ellenére is kiválóan érzékeli környezetét. Egyrészt mi ez, ha nem színtiszta rock and roll és tömény pszichedélia? Másrészt, ha mindezt végigvesszük a dupla szviten, beleértve a hátrányos helyzetű gyermekkor fel-feltörő emlékképeit is, akkor sok olyan egyezést találunk, ami egyből egy újabb, teljes értékű magyarázatként szolgálhat az értelmezéshez. De persze messze nem mindenre kiterjedőt és kizárólagost. A Floyd életmű azért nem adja ilyen könnyen magát.
Érdekesség, hogy a fiatal Matt pont egy vak embert próbált menteni egy teherautó útjából, mikor az autóról lehulló radioaktív anyag megvakította őt, miközben a többi érzékszervét jelentősen átalakította.
Érdekesség, hogy a Dark Side Of The Moon Redux változatának legfontosabb szövegi kiegészítését pont egy bundázott meccsről írta Roger. A The Heavyweight pedig nagy-nagy hasonlóságot mutat Jack Murdock, Matt édesapjának a történetével. Ami röviden azzal az eldorádói választással foglalható össze, hogy: ezüst vagy ólom. Vagyis, aki nem kíván a csalás, a mutyi, a korrupció része lenni, azt gyorsan eltakarítják az útból. Ennyi és nem több a maffialogika. Hatékony, de embertelen.
Amúgy azt is érdekes megfigyelni, hogy bármilyen nagy hatással is bír egy-egy nagyszerű rockopera vagy koncept-album, szinte semmiféle érdemi hatással nincs a világ dolgainak menetére. Mert miközben a lelkes közönség egy része veszi az adást és szépen pontosan elosztja egymás között a tanulságokat és meghozza a maga tűpontos közösségi ítéleteit, önmagára nézve már képtelen a változásra. Így bár ugyanúgy sok-sok rajongója van a Joe’s Garage, a Tommy, a Dark Side Of The Moon, a The Wall, az Operation: Mindcrime, vagy a The Lamb Lies Down On Broadway albumoknak, mint a népszerű képregényeknek, egy jottányit sem csökkent az emberi önzés, gonoszság, alávalóság. Miközben tehát az önnön kifinomultságuktól elájultak tapsolnak a magaskulturának, ugyanúgy becsapják, meglopják, megsértik, megalázzák egymást és felebarátaikat, mint a mulatóst hallgató társaik.
Magyarán egy cseppet sincs kevesebb alávalóság, hazugság, lopás és csalás a prog rock rajongók köreiben, mint mondjuk az általuk mélyen lenézett diszkósokéban. Mert a való világban is hasonló a helyzet, mint a Cápa-sorozat első két részében. Hiába szól mindig időben a Roy Scheider által megszemélyesített Martin Brody karaktere, hogy vigyázzanak, mert baj lesz. A borzalmak mégsem maradnak el, mert az első két Jaws film vezető karakterei nem hallgatnak a lelkiismeretes rendőrfőnökre…
További érdekesség, hogy a felfokozott érzékszervi működés egyik hatásaként a Fenegyerek Daredevil képes annak az érzékelésére is, hogy valaki hazudik-e. Mindezt –és most tessék kapaszkodni- az adott személy szívverésének változásainak meghallásával. Miközben ugyanezzel a szuper-képességével egyúttal be is azonosítja az embereket, azok szívverésének sajátos mintái alapján.
Mindenesetre a Pink Floyd ezzel nemcsak, hogy továbbvitte a korai műveinek képregényes vonulatát, de a következő évek fő témáiba is beletrafált. Jobban mondva a Floyd fiúk a maguk finom arisztokrata módján néha-néha felfedtek egyet-egyet az ihletőik közül.
A Daredevil párhuzam ráadásul a második rész templomi helyszínére is magyarázatot adhat, hiszen Matt időről-időre egy new yorki templomban keres megnyugvást, illetve menedéket.
Fékezhetetlen agyvelejű „rockszakértők” persze odakinn is vannak. Nem győztünk a fórumokban érvelni az olyan ordenáré baromságok ellen, mikor is a dupla szvit illusztrációin szereplő alak mellé egyesek olyan rendkívül okos magyarázatokat fűztek, hogy az ott látható alak Batman, Flash vagy a Black Panther. Egynek sem gyújt fény a fejében, hogy vajon miért is szerepeltetne DC hőst a programfüzetében egy marveles csapat. Miként az sem feltétlen mindenkinek esett le, hogy attól, hogy egy programfüzetkét fekete-fehérben nyomtattak, eredetiben még lehet színes az ott szereplő képregény-szereplő ruhája…
No, mindegy. Vitatkoztunk már eleget az évtizedek folyamán. Például a The Man & The Journey helyes tracklistájáról is. Mert nemcsak a különféle előadások különféle kalózkiadásai nem egyeznek meg, de még a hivatalos CD kiadás sem, a szintén hivatalosnak számító műsorfüzetével.
Az 1969-es programfüzetben, melynek replikáját a rajongók 2016-ban ismét kézhez kaphatták, a következő tételek szerepelnek:
Part I The Man:
Daybreak
Work
Afternoon
Doint It!
Sleeping
Nightmare
Daybreak
Part II The Journey:
The Beginnining
Beset By The Creatures Of The Deep
The Narrow Way
The Pink Jungle
The Labyrinths Of Auximenes
Behold The Temples Of Light
The End Of The Beginning
Az első feltűnő dolog, hogy nincs Teatime, pedig a felvételeken hallható a teafőzés. Ezt a legtöbben úgy lépik túl, hogy az vagy a munka vége, vagy már a délután kezdete, tehát simán hozzá kell számítani valamelyik másik tételhez és kész. Ugyanez igaz a Footsteps & Doors részre, vagyis a gorillának öltözött roadie megjelenésére is.
Az első szvitből hiányzik még a Labyrinth, míg a felvételről pedig a Daybreak part 2, vagyis a Grantchester Meadows dallamának visszatérése. A második szvit esetében pedig vagy elírásokról, vagy ami a Pink Floyd esetében sosem zárható ki, szándékos üzengetésről van szó. Ugyanis a The Beginning, a nyitány, a műsorfüzet lapján már The Beginnining, míg a sok évtizedes késéssel kiadott CD-n már megint The Beginning. A Behold The Temple Of Light esetében pedig a templom szó került a nyomdai anyagban többes számba: Behold The Temples Of Light. Ki tudja miért…
Bő másfél évtizeddel korábban, az ezredforduló első éveiben igen sokat agyaltunk és vitáztunk minderről a Pink Floyd Klub teadélutánjain. De nem mindannyian. Mert mintha a „Pink Floyd rajongó” kifejezés egyben és egyidejűleg valami két nagyon eltérő jelentéssel bírt volna. Van, aki valóban érdeklődött a floydok teljes életműve iránt és évek, évtizedek elmélyült gyűjtő- és kutatómunkáját tette hozzá a téma lehető legteljesebb kifejtéséhez. Mások viszont még a stúdió nagylemezeket sem ismerték mind, mégis mindenről és mindenkiről határozott véleménnyel rendelkeztek, melynek rendszeresen hangot is adtak.
Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy míg sokan szinte csak és kizárólag a zsákmányt látták a klubban, tehát az általunk sok-sok év alatt vérrel-verejtékkel beszerzett külföldi bootlegek gyors és ingyenes lemásolásának a lehetőségét, addig időről-időre előkerültek olyanok is, akiknek a Pink Floyd csak és kizárólag a Dark Side Of The Moon, a Wish You Were Here és a The Wall slágereit jelenti.
Előbbiek néhány alkalom után lekoptak, mert a másolda végeztével nem maradt motivációjuk miért maradni. Esetleg egy-két csillogó szemű, Division Bell rajongó, Gilmour imádó csinibabát levadászni. De utóbbiak is hamar ráuntak a mókára, mert nem sok értelme lett volna a már eleve unalomig játszott lemezeket újra és újra lepörgetni. Persze a kedvükért a sikerlemezes dalok esetében is próbálkoztunk demókkal és bootlegekkel. Ami csak további értetlenkedést szült, mert a lemezen nem az van, meg nem úgy van…
Újra és újra magunk maradtunk hát, amolyan stafétavivő kemény magként. Egy maroknyi érdeklődő, akiket érdekeltek a The Committee, a The Man & The Journey vagy a Zabriskie Point részletei. Akiket lenyűgöztek, lenyűgöznek a Holdra szállás, a More vagy a La Carrera Panamericana zenéi. Akik életük legnagyobb örömei között tartják számon egy-egy Meddle-, Wish You Were Here- vagy A Momentary Lapse Of Reason korabeli demó felbukkanását.
Jól emlékszem még, hogy a módszerváltás környékén mennyire tudtunk még örülni egy-egy szinte hallgathatatlan kalózkiadásnak. Mikor mondjuk egy Mauerspechte másolaton, magnókazettáról hallgatva csodálkoztunk rá az Embryo élő változatában megszólaló extra Gilmour gitártémára. Vagy mikor először csendült fel az Omay Yad egy olasz kalóz CD változatáról a Crumbling Land, eredeti, teljes hosszúságú stúdióváltozata. Mire nem jók az egykori digózó nagynénik és egyéb külföldi rokonok…
Persze nincsen rózsa tövis nélkül. Akkoriban meg Doctor Strange miatt hülyéztek le. Fogalmuk sem volt miről beszélek, hiszen még nem volt Marvel-moziverzum (MCU). A képregények megismeréséért pedig egy fűszálat sem voltak hajlandók keresztbe tenni. Pedig a doktor egyértelműen kivehető A Saucerful Of Secrets borítóján, miként a Cymbaline dalszövegben is. De mit számítanak a tények, ha valaki rendszeresen annyira túlokosnak képzeli magát, hogy önmaga hatása alá kerül? Aki minden hülyeségre lelkesen bólogat, miközben a valóság ellen úgy próbál védekezni, hogy a személyeskedéstől sem mentes vagdalkozás közben egyre dühösebben mantrázza, hogy „belemagyarázás, belemagyarázás”…
Mert egy kicsit mindannyian ilyenek vagyunk. Mert egyikünk sem tökéletes. Mert senki halandó emberfia sem tudhat mindent. Mert a rohanás és harácsolás közben pont azt nem vesszük észre, amit igazán kéne. Mert az anyagi dolgok újra és újra a szellemi értékek elé kerülnek az életünkben. És mert mulandó dolgokért hadakozunk, így a bukás is biztos a sztori végén.
Pont ezért aktuálisak még mindig, talán még a megszületésük időszakánál is jobban a Pink Floyd művei. Mert bármennyire elvontak is, végeredményben mégis mindig csak rólunk és a való világról szólnak. Mit is mond a képregényhős a The Man szvit tételeit felsoroló oldalán a programfüzetben?
„Végre szabad vagyok! Számomra nincs több iskola! Az új munkám heti 60 dollárt fizet, a saját pénzemből veszek egy autót!” – Daredevil
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
