„Mi már Az Izék vagyunk, az Izéből” – kisbetűs ünnepnapok – interjú

Folytatjuk a kisbetűs ünnepnapokkal készült interjúnkat, tovább utazunk Domonkos, Marci és Barni koponyája körül, útba ejtve a latin dallamok világát, a japán animét és a progresszív metalt is. Kiderül, mit gondolnak a srácok az őket egyre inkább körülvevő figyelemről, a világban betöltött helyükről, és arról is beszéltünk, hogy miért játszik két dobos az új lemezen. A szó a zenekaré!

A nagy zenei kirakós

Most egy kicsit menjünk bele abba, hogy nálatok az alkotás folyamata hogyan is néz ki! Van nektek egy bizonyos szöveg- és dalírós hangulatotok, aminek az eléréséhez szükségetek van valami pluszra?

Torda Barni: Nálunk többnyire – egyetlen kívétellel, egy régi elfeledett dalt leszámítva – minden dalnak előbb lett meg a zenei része, mint a szövege. A mi munkamódszerünk eddig úgy volt jellemezhető, hogy, ahogyan a zenekarok nagy része, úgy mi is lejöttünk a próbaterembe írogatni bizonyos ötletek alapján. A jamelés nem volt annyira jellemző ránk. Persze a próbateremben is születtek dalok, de most inkább a home studio módszer vált be. Marci most már végzős a Zeneakadémián, és olyan tudásra, eszközökre tett szert, ami lehetővé tette nekünk azt, hogy ilyen módon is finoman közelíthessük meg a dalokat, és ez sokat segített abban, hogy személyre szólóbb dalokat tudjunk alkotni. Ez alatt azt értem, hogy a pénztárcánknak ez kedvezőbb volt, hiszen nem a stúdióban kellett ezeket az órákat eltölteni.

Ez a zeneileg képzett háttér nem áll az útjába annak, hogy a dalírás folyamata egy fantázia által vezérelt dolog legyen? Tehát ez a tudás nem nyomja el a kreativitást, amikor zenét írtok?

Velek Domi: Én úgy definiálnám magunkat, hogy sokkal intuitívabbak vagyunk, mint amennyire tanultak. Ez nem azt jelenti, hogy ne ismernénk jól a hangszerünket. Nyilván nem mind tartunk ugyanott tudásban, de szerintem megfelelő szinten állunk. Igen, én is! (nevet) Szerintem sokkal inkább konvenciókat nélkülöző a mi zeneírásunk, és soha fel sem merült bennem, hogy túlképzettek lennénk. A zenénk sajátos ízei inkább épp, hogy a bizonyos értelemben vett alulképzettségünkben fakadnak. Ha most azt mondanád, hogy fogjuk meg a hangszerünket, és játsszunk egy blueskört, az a világ egyik legrosszabbul eljátszott bluesköre lenne szerintem, mert nincs benne rutinunk. Sosem volt ilyen irányú érdeklődésünk, hogy ezeket a zenei praktikákat le tudjuk képezni, hanem már kezdetben is, aztán a közös munkánk során végig sajátos hangzásokat és hangszereléseket próbáltunk létrehozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne tanultunk volna meg közben olyanokat, amiket egy blueskör eljátszása közben ne tudnánk kamatoztatni, de szerintem mi ennél intuitívabbak vagyunk.

Gollob Marci: Ami itt ellentétben áll egymással, az a logika, a konvenciók, illetve az intuíció, amire egy ember magától rá tud találni. Rengeteg mindennel vagyok tisztában – persze messze nem annyival, amennyivel szeretnék, ezért is tanulok tovább a zenében –, az olyanokban, mint a formai felépítések és harmóniák, elég sok tapasztalatom van. Azt viszont tudom, hogy annak ellenére, hogy ezek mind itt vannak a fejem leghátsó részében, amikor leülök megírni valami olyat, ami nekem tetszik, akkor mintha ezeket akkor és ott elfelejteném. Ránk az a jellemző, hogy azok a módszerek, amikkel valamit ki lehet matekozni, azok akkor lépnek életbe, amikor már van egy intuitív dolog, amit kitaláltunk és mindenkinek tetszik. Aztán amikor mondjuk két ilyen, de különböző részt integrálunk egy dalba, van, hogy ezek egymásnak „nem tetszenek”, ezeket össze kell illeszteni. Nálunk nem úgy születik a zene, hogy van egy akkordkör, egy „nagy egész”, amiből kiemeljük a részleteket, hanem ezeket inkább ide-oda tologatjuk, mint egy puzzle elemeit, kedvünkre játszadozva velük. Ezeknél az átmeneteknél tud segítségünkre lenni az, amit tanultunk, mert ezt nem mindig lehetséges intuitív módon megoldani. Örömünket is leljük abban, amikor valami matekosabb dolgot is be tudunk emelni, ami még nekünk is új, és magunktól nem tudnánk beleérezni a zenébe.

Gondolom, nem nagyon nyúlok mellé, ha azt feltételezem, hogy ez az összeszokottság az évtizedes barátságotokból fakad. A közös zenék szeretete inkább az oka, vagy a következménye a barátságnak?

Barni: Szerintem nem feltétlenül szeretjük mindhárman ugyanazokat a zenéket. Az én zenei ízlésem rugaszkodik el talán a legjobban a többiekétől, feltéve, hogy fel lehet állítani egy ilyen közös halmazt.

Domi: Természetesen mindig vevők vagyunk egymás kedvenceire, a különböző hangzásokra.

Marci: Ez tipikusan olyan mondat volt, mintha megkérdeznéd az AI-t, hogy mit mondana egy zenész! (nevet)

Domi: Azokat, amiket ti mutattok, nem feltétlenül dalként fogom fel, hanem hangzásként, ami mondjuk Marcinak fontos, valamit szeret benne. Én olyankor mindig elsősorban a hangzást hallgatom, bár persze előfordul, hogy utána a dalt is megszeretem. Inkább zenei megoldásokat tudok értékelni, mint egész dalokat.

Latin szamba, japán anime, német metal

A szokatlan hangzásoknál, hatásoknál említsük meg a Sambát, egy latin zenével kacérkodó számot. Magyarországon eddig elég szerencsétlenül nyúltak a latin zenékhez… Nektek ez a hangzás az egyik közös pont?

Domi: Abszolút, ez egy közös hatásunk. És igen, valóban volt ennek a kétezres-kétezer-tízes években egy vonulata, az a fajta reaggeton, amit akkoriban az összes popzenében hallhattunk… Azt a fajtát annyira nem kedveljük, annál inkább a jazzesebb latin zenét. Itt esetleg Chick Corea vagy Marcos Valle nevét lehet megemlíteni. Egyébként a Samba nem szambának íródott, eredetileg volt egy billentyűs témám, amiből aztán lett a dal, és egy YouTube-videó alapján jöttem rá, hogy amit én játszok, annak pont ilyen lüktetése, tempója van, az akkordváltásai is teljesen szambásak. Én meg azt gondoltam, hogy ez zseniális, miért ne lehetnénk egy olyan zenekar, akik meg tudnak csinálni egy autentikusnak ható szamba dalt?

Gyakran lehet veletek kapcsolatban olvasni egy másik hatásról is, amihez én érdemben hozzászólni ugyan nem tudok, de mégis érdekelne, hogyan jött. A japán ihletést hogyan magyaráznátok el egy olyan embernek, mint én, aki a Bakugan játékokat leszámítva teljesen vakon van a japán zenét és kultúrát illetően?

Domi: Na, ez nagyon érdekes, mert mi is teljesen vakon vagyunk vele. Ez nem a mi inspirációnk, hanem a visszajelzések alapján, kicsit objektívebb szemmel való olvasata a zenénknek. Ugye azt szokták rólunk mondani, hogy „anime intrókat” írunk. Ezt már az egészen kezdeti időszakban is hallottuk magunkról, de azóta talán sikerült megfejtenünk, és most már catchphrase-ként, jelmondatként használjuk. Nem csak a hangzások miatt emlegetik velünk kapcsolatban az anime intrókat, hanem az akkordváltások miatt is, mert sokszor használunk olyan akkordokat, amik nem feltétlenül a brit rock hatásából jellemzően következnének.

Marci: Sajnos nem vagyok tisztában a keleti zene kultúrájával és történetével, pedig nagyon érdekelne. Valószínűleg érhette egy nagyon erős nyugati, főleg amerikai hatás a japán kultúrát és zeneiséget, akár már a XIX. században is, bár ezt nem venném készpénznek. Azok az akkordmenetek, amiket tipikusan japán anime zeneként ismernek, a jazz-ből táplálkoznak. A Ghibli Studio [1985-ben alapított japán animációs filmstúdió – a szerző] filmzenéi is mind ilyenek. Vegyük a magyar alternatív zenét, mondjuk egy teljesen befogadható, tábortűz mellett játszott akusztikus dalt, amiben négy ütemen keresztül meg az A dúr, és aztán vált. Ezzel szemben a japán zenében 160 BPM van, és félütemenként váltanak akkordot. Ez a sűrűség az, amit szerintem nekünk is többször sikerült már elérnünk. Ha van egy dallamunk, azzal nagyon sok dallamhangot ki tudunk fejezni harmóniailag.

Domi: Ez egy pejoratív jelző egyébként, amit előszeretettel használnak ránk, a kelleténél néha bonyolultabb hangzás miatt. Az A tó körül-re meg például azért mondják ezt, mert nagyon teátrális. Szóval igen, ezt utólag kellett felfejtenünk, ebben semmi olyan szándékosság nem volt, hogy mi valaha is anime zenéket hallgattunk volna és azt mondjuk, hogy: „hú, na ez kell nekünk!”

Marci: Rám mondjuk tényleg nagy hatással volt ez a világ, egyrészt nagyon szeretem a Ghibli Studio filmjeit, másrészt a japán funk-ot és fúziós jazzt. Akár az is lehet, hogy ezek tényleg benne vannak a dalainkban.

Barni: Várjuk az ázsiai cégek megkeresését…

Lefordítsuk a cikket japánra, és továbbítsuk ottani kiadóknak?

Domi: Jaj, de jó lenne! (nevetünk)

Marci: Felfedeznének, és dedikálnának nekem egy alumínium Tokai Talbo gitárt!

Jelen helyzetedben nem incselkedhetsz velem

Egy másik dalotokhoz, ami kicsit elüt azoktól, amikről eddig beszéltünk, talán én is jobban hozzá tudok szólni a metalos hátterem miatt. Milyen hatásaitok kerültek előtérbe a Rezidenciában?

Barni: Éppen ezek, a punk, a metal… Igazából a basszusgitár-tanárom játszott egy skálát, ami nagyon beleragadt a fülembe, hasonlóan egy Rammstein-dalhoz. Amikor kitaláltuk, hogy foglalkozzunk ezzel a dallal is, akkor még a Linkin Park, esetleg a Rage Against The Machine járt a fejemben.

Domi: A felvétel hangzását nagyon szerettem volna, hogy a Prodigy-re hasonlítson. Ez annyira nem tetszett a többieknek, de én a szinti-basszus miatt ráéreztem, hogy lehetne ennek a számnak egy kicsit kompresszáltabb hangzása. Végül inkább a Dream Theater-es teatralitás felé mentünk el. Esetleg itt meg lehetne említeni még a King Gizz sárkányos lemezét is (King Gizzard & The Lizard Wizard – PetroDragonic Apocalypse; or, Dawn of Eternal Night: An Annihilation of Planet Earth and the Beginning of Merciless Damnation [sok sikert az egy levegővel való kimondásához – a szerző], 2023).

Marci: Amikor elkezdtünk foglalkozni ezzel a keleties skálával, akkor nekem rögtön a King Gizzard-i skálagyakorlatok és poliritmia jutott eszembe. Sz*rrá hallgattam a King Gizzard-ot, és szerettem volna, ha az a fajta erő nálunk is megjelenne.

Domonkos, éppen erről a dalról – illetve még néhány másikról – mondtad egy interjúban, hogy a szövege úgy született, hogy bevonultál egy szobába egy üveg borral, és leittad magad. Ami számomra nem derült ki, de kíváncsi vagyok rá, az az, hogy ez számodra ezek után egy bevált módszernek számít-e, amit a jövőben is alkalmazol?

Domi: A Rezidencia szövegében benne volt Barnus is, de akadt olyan is, amit tényleg így írtam, a Samba például ilyen volt. Egyébként nem, nem szeretném ezt többet alkalmazni, egyedül azért csináltam, mert nem voltak kész a szövegek. Az utolsó pillanatra hagytuk ezeknek a megírását, ez egy olyan dolog, amit majd a harmadik lemezünkön már biztosan máshogy szeretnénk csinálni. Eredendően nekem nagyobb az eszköztáram az irodalom területén, mint a zenében, ehhez képest viszont a dalszövegeket kicsit a perifériára tettem a zenekar elmúlt másfél évében. Mostanában elgondolkoztam rajta, hogy lehet, érdemesebb lenne a jövőben a szöveggel kezdeni, vagy legalábbis nagyobb hangsúlyt helyezni a szövegre, mert kicsit úgy érzem, hogy a saját tehetségemet pazarlom el azzal, hogy megiszom egy liter bort stúdiónap előtt, hátha eszembe jut valami. Jó buli volt, de nem tenném meg újra, nem akarok alkoholista lenni, pedig leírtam olyanokat, amiket nem írtam volna le. Nem az egész dal íródott így egyébként, egy része a vonaton született, úton Szegedre, ahol felvettük a dalokat, sőt, még a stúdió előszobájában is írtunk hozzá. Gyalog, a stúdióba menet jutott eszembe a „Reflexek, ingerek, / Jelen helyzetedben nem incselkedhetsz velem„ sor, és arra nagyon büszke voltam. A „Torzul a kép, segítség, / Hol van a rezidenciád / Hova nem megyek veled” részt Barnus addigra már kitalálta, az viszont a bornak köszönhető, hogy ennyiszer meg van ismételve a szövegben.

A Mögötték-kel kapcsolatban annyit jegyezzünk meg, hogy ebben a dalban hangzik el a lemez címe: az izéből az izé. Ebben a képletben mi volt a kiinduló izé, mi volt a célizé, mi volt a folyamat, ami az egyikből elvitt a másikba, és mi a különbség a két izé között?

Barni: Ennyire szofisztikáltan még nem tették fel ezt a kérdést! (nevet)

Marci: Azt se tudtam hirtelen, hol vagyok…

Domi: A cím két irányból jött. Az egyik egy ténylegesen kézzelfogható sztori: az ELTE BTK-n volt valami buli, és az egyik hallgató csaj elkezdett rám nagyon hunyorogni. Nem tudta, hogy ki vagyok, csak rémlett neki, hogy valahonnan mintha ismerne. Néha egyébként nem igazán tudok mit csinálni ezzel, amikor koncert után odajönnek, de igazából nem akarnak tőlem semmit, hanem azt várják, hogy majd én adok nekik valamit. Ezt úgy szoktam mondani, hogy szívják a lelkemet, nem engem akarnak, hanem csak egy darabot belőlem. De már kitaláltuk, hogy az ilyen alkalmakra, amikor valaki egyszerűen odajön, anélkül, hogy bármit akarna, megtanulunk hátraszaltózni. Szóval, ennek a csajnak csak derengett az arcom, és megkérdezte: „nem te vagy az… az izéből az izé?”, mire csak annyit tudtam mondani, hogy de, igen… Ez azt a pillanatot jelöli a pályánkon, így a második lemez környékén, amikor már viszonylag sokan vannak, akiknek már jelent valamit az, hogy kisbetűs ünnepnapok, már hallották ezt a nevet, vagy tudnak is kapcsolni hozzá egy dalt, de ez arcokkal még nincs összekötve a fejekben. Elindultunk valahová egy pályán, és ebből is látszik, hogy már tartunk valahol. Mi már Az Izék vagyunk, az Izéből. A másik jelentésén utólag gondolkodtam, tettem össze a fejemben. Már régóta tapasztalom, hogy a világban nagyon sok dolog nem a tartalma miatt jut el az emberekhez, hanem a tálalása, a formája, az üzenete végett. A borítón is részben erre erősítettünk rá: nem az számít, hogy mit mondasz, hanem hogy ki tudja a leghangosabban mondani, a legszebb szavakkal hazudni. Ez a hiteltelenség mégis képes valami látszólagos, ideiglenes sikerhez juttatni téged a pályádon.

Az elveszett lélekké válás veszélye

Kicsit éles váltás következik, de mindenképp rá akarok kérdezni a dobos helyzetetekre. A lemezen két dobost is hallhatunk (Kerezsi Tas, Számel Soma), ez miért alakult így? Az, hogy Soma most nincs itt velünk, azt jelenti, hogy ő még nem valódi tagja a zenekarnak?

Marci: Szerintem ezzel te magad is kicsit rátapintottál arra, hogy mi a helyzet. Nálunk a zenekarban a dobos kérdés volt a legkritikusabb vízválasztó. Három dobosunk volt eddig, a legutolsó maga Tasi volt, aki a lemez egyik felét feldobolta. Vele azért hagytuk abba a közös munkát, mert nem egyezett a munkamorálunk, nehezen tudtunk egyeztetni. Azt a mennyiségű időt, amit mi a zenekarra szánunk, el is várjuk egy tagtól. Magunkkal szemben is vannak elvárásaink, nem csak egymással szemben, ez az igény pedig nem volt kölcsönös. Ő sem érezte magát kényelmesen, és mi sem, így közös megegyezés alapján abbahagytuk vele a munkát. Kicsit olyan ez a zenekari tagkérdés, mint egy párkapcsolat. Eléggé sok volt már nekünk az ebből a kérdésből fakadó stressz, jelenleg nem is erre akarunk összpontosítani, hogy mindenképpen legyen egy új tagunk és kibővítsük négy egyenlő félre a zenekart, hanem most az van a szemünk előtt, hogy írtunk egy albumot, ami most kijött, és el is kéne tudnunk játszani. Soma ebben segít nekünk, és tényleg nagy segítséget is jelent, hogy együtt dolgozunk, hiszen nagyon érett zenész. Mivel idősebb és tapasztaltabb is nálunk, ezért egy kicsit mentorszerepet is betölt itt. Nekem nagyon tetszik az a munkafolyamat, amire vele lehetőségünk van, és ahogy egyáltalán meg tudjuk vele beszélni a dolgokat, tisztán, egyenesen kezelni a konfliktusokat.

Domi: Tud minket egy kicsit terelgetni is, mediátor szerepben is vevő a hülyeségeinkre. Szóval még ha nem is mondjuk azt, hogy a kisbetűs ünnepnapoknak a tagja, mert jelen állás szerint úgy döntöttünk, hogy ezt a privilégiumot megtartjuk hármunknak, akkor is hosszú távon számítunk rá, hogy vele fogunk próbálni és fellépni.

Marci: Az, hogy Soma most nincs itt, az se azt jelenti, hogy ezt az interjút mondjuk elhallgattuk volna előle, vagy hogy ne akarnánk bevonni őt, hanem azt, hogy ha a zenekart kicsit úgy fogjuk fel, mint „koncertező szolgáltatás”, akkor abban ő tényleg száz százalékig tag. Az arculat kérdésében, a csapat zeneipari vonatkozásában azonban Soma nem annyira érdekelt. Lehet, hogy ez idővel változik, de mi most nem erőltetjük.

Ez a „koncertező szolgáltatás” most a nyári fesztiválokig szünetel amúgy, vagy addig is lehet veletek találkozni valahol?

Domi: Májusban lehet majd látni minket legközelebb, akkor több koncert is lesz.

Barni: Eddig a zalaegerszegi Pankkutya van bejelentve, a többi még nem publikus.

Domi: De Pesten is fogunk még játszani májusban, többször is, szabadtéren is.

Akkor már csak néhány villámkérdést teszek fel. Szebb volt a kalap, de a nőnek nagy volt a hasa – ez a dalcím milyen belsős poén, hogy kell értelmezni?

Domi: (nevetnek) A Tömegvonzás című EP-nket csináltuk 2021-ben – aztán 2022-ben jött ki –, és címet akartunk neki adni. Ott voltunk nálunk, Gödön, az akkori dobosunkkal, Hederics Marcival négyen. Én kitaláltam, hogy mi lenne, ha hoznék random könyveket, aztán random felcsapnánk őket, és az első sort, amit meglátunk, bedobjuk a kalapba. Nádas Péternek az Egy családregény vége című könyvében szerepelt ez, és nagyon megtetszett nekünk, és majdnem ezt választottuk címnek. Akkor végül nem ez lett, de most újra elővettük.

Nem ez az egyetlen irodalmi utalás az albumon: az A tó körül-ben Kafkától az A per-ből is idéztetek.

Marci: Az pontosan ugyanígy történt! (nevet) Ki kellett töltenünk valamivel a helyet…

Domi: …abba a dalba amúgy is spoken word-ot, szavalós részt akartunk.

Marci: Az eddig egy instrumentális közjáték volt, és oda kellett valami, úgyhogy levettem a polcról az A pert, és az első oldal első sorában meg is állapodtunk.

Barni: Aztán majdnem mégsem az lett, mert bizonytalanok voltunk benne.

Domi: Az benne a vicces, hogy rímel. Jól megírta Kafka.

Vagy jól fordították. Zárásként még egy utolsó, nagyon filozofikus, bölcsészkedős kérdésem lenne. Említettétek az album témái között az elmúlást, a gyászt – ti hogy szeretnétek, hogy emlékezzenek rátok?

Domi: Hmm, ez egy érdekes dolog. Már évekkel ezelőtt is ugyanígy kitette a mindennapjainkat a zenekar, és kevesebb meló már akkor sem volt vele. Valahol a velünk egykorúak számára ez azt is vetítheti, hogy mi már tartunk valahol az életben, már van egy lenyomatunk, míg ők mondjuk csak egyetemre járnak, vagy a Mekiben dolgoznak, és szerintük nincsenek eredményeik, és akár azt is gondolhatják, hogy mi ezáltal irigylésre méltóak lehetünk. Itt vagyok huszonegy évesen, és éppen egy interjút adok, ők meg nem. Ezt, ha kicsit nagyobb perspektívából nézzük, akkor huszonöt éves korunkra lehet, hogy egy semmi lesz, csak elvesztegetett évek. Harminc éves korunkra esetleg úgy alakul az élet, hogy a zenei pályánknak ez a szakasza már véget is ért. Mindig ott van ennek a veszélye, hogy ilyen megcsömörlött, semmihez nem értő művészarcok leszünk, akik csak a húszas éveik elejére gondolnak, amikor még jelentett valamit az, hogy ők a kisbetűs ünnepnapok. Persze ne így legyen! Nem az a fajta ember vagyok, aki hagyná, hogy kicsússzon a kezéből az élet, de azért ezeket jó szerintem néha átgondolni, hogy az elveszett lélekké válásnak mindig megvan a veszélye. Ilyenkor könnyebb arra gondolni, hogy jobb lenne csak egy rövidet élni. Rövidet, de nagyot. Az ember rossz pillanataiban belegondol abba, hogy annál, ami most van, soha semmi nem lesz fontosabb, és ez a prioritási sorrend már nem fog átrendeződni. Ez egyfajta biztonságot ad a léleknek, hogy amit most csinál, annak megvan a helye, tehát jó. Ez nyilvánvalóan egy hülyeség. Mindenki szeretne hosszú életet élni. Néha azt szeretném, hogy úgy emlékezzenek rám, mint aki csak ezt csinálta, de ezt nagyon jól, máskor meg beérném azzal, hogy unokáim legyenek. Nagyon nagy feladatnak tűnik, hogy mindkettő egyszerre teljesíthető legyen.