Zsellér Jenő énekes, gitáros, dalszerző, a múlt század hatvanas éveinek közepén kezdett zenélni. A fehérgyarmati Collars és Zéta együttesek frontembereként élte meg a hőskorszakot. Miközben a fővárosi egyetemi évei alatt az országosan ismert bandák koncertjeit is látogatta. Jenő az aktív zenész korszaka után sem távolodott el a zenétől. Alkalmi fellépésein túl, inkább dalok komponálásában élte ki zenei hajlamait. Jó zenészeket, énekeseket ajánlott a Rock Színházba és zenei témájú festmények elkészítését is kezdeményezte. Egy igazi „reneszánsz ember”, aki eközben bölcsész-népművelő diplomát szerzett, kiállítások szervező-rendezőjeként, művészeti hagyatékok ápolójaként, művészeti szakíróként és a műkereskedelem terén igazságügyi szakértőként is jegyzik.
A rendkívül tanulságos beszélgetés-sorozat első részében a kezdetektől indítottunk. Majd az idő előrehaladtával többek között szóba került a Collars, a Zéta, az Apolló, az Astra, az Origó és a Sakk-Matt együttes, valamint Miklós Tibor, Huszár Erika, Tardos Péter, Kalmár Tibor, Balassa P. Tamás, Fülöp Kálmán és az 1969-es Táncdalfesztivál.
Mutatkozz be, kérlek az olvasóinknak!
Zsellér Jenőnek hívnak, 1947-ben születtem Hódmezővásárhelyen.
A családodban volt zenész, művész?
Édesanyámnak, Simonovics Veronikának nagyon jó zenei érzéke volt és nagyon szépen énekelt. A II. világháború után az úgynevezett népi demokrácia „fényes szelek” időszakának volt aktív fiatalja. A család barátja volt Bessenyei Ferenc, a később híressé vált nagy színész, aki akkortájt még nálunk is gyakorolta valamelyik szerepét azért, hogy azt Szegeden előadhassa. Anyám rendszeresen sikerrel szerepelt a városi rendezvényeken. Így többen szorgalmazták, maga Bessenyei is, hogy jelentkezzen az Operába énekesnek. De aztán csak nem ment el, mert én megszülettem. Ügyes-bajos lett volna a képzése. Még mindig megvan az operaházi felvételi behívója, megtaláltam a régi iratok között.
A rokonságban is volt még hasonló tehetség?
Anyám három bátyja -akik közül ketten megjárták az orosz frontot, a Don-kanyart-, sőt még az öccse is jó zenészek voltak. Trombita, klarinét, bőgő volt a hangszerük. A legidősebb fiú, Jóska bátyám a katonaságnál indulókat komponált, amelyeket még játszottak is. A felszabadulás után aztán mindahányan megrekedtek az alkalmi, kocsmai zenélésnél. A családon belüli édesöcsém alapfokú zeneiskolai végzéssel a népzene világában talált igazi otthonra. Színvonalasan furulyázik, zenei gyűjtéssel is foglalkozik, magánúton CD felvételeket is magáénak tudhat. Ugyanakkor nekem semmiféle zenei képzettségem nincs. Erről talán csak annyit, hogy anyám első osztályos koromban Vásárhelyen be akart íratni a zeneiskolába. A felvételin az igazgató arra kért, hogy énekeljek valamit. Én az anyámtól tanultak után „elzengtem” a Nem adlak másnak című Majláth Júlia slágert. Az igazgatónak tetszett és felvett. De én aztán inkább mellé jártam az iskolának, mert „nem ízlettek a zongoraleckék”.
A zenélést tekintve, csak a középiskolás koromban kapott el a hév, a rock and roll és a Beatles korszak beköszöntével. Be kell vallanom, hogy előzőleg focikapus voltam Fehérgyarmaton, de a nagy hajam miatt az edzőm kiebrudalt, ugyanis a külhoni meccseken a közönség soraiból sokszor bekiabálták, hogy „b.zi, b.zi”. Pedig nem voltam tehetségtelen kapus. Egy megyei első osztályban szerzett bronzéremmel büszkélkedhetek. A vidéki nép viszont az Istennek se akarta elfogadni fiúknál a hosszú hajat. Sőt, a gimnáziumi igazgatóm megfenyegetett, hogyha nem vágatom le, akkor nem enged érettségire. Szabódtam, de akkor engedtem.
Időben hol járunk?
Az 1963-as/’64-es tanévben. Ez ugyanaz, mint a te édesapád fiatalkora. Akkor szinte mindenki gitározott.
Hogyan találtál hangszert? Mert például a faterom egy háborút túlélt, békebeli, régi, erős ruhásszekrény ajtajából faragta ki a gitártestet, majd aztán azt különféle eszkábálás után rádióba csatlakoztatható villanygitárrá varázsolták…
Akkor én Fehérgyarmatról bejáróként Mátészalkára jártam gimnáziumba. Ott kezdtem el a zenélgetést egyik iskolatársammal Pusztai Árpáddal, illetve Gyarmaton Papp Lászlóval, akivel egy általános iskolába jártunk. Pusztai előbb gitározott, de aztán hangszert váltott, s kiváló dobos lett. Papp Laci basszusgitáros volt az, akivel időben a legtöbbet játszottam, s akivel együtt alakítottuk meg az első zenekarunkat, a Collars együttest. Ez az angol elnevezés azt jelenti, hogy „Gallérosok”. Akkor kezdett a zenekaroknál országosan meghonosodni az angol hangzású névadás, mert teljesen a nyugat bűvkörében éltünk. Később aztán beláttuk, hogy hülyeség az ilyenféle hasonulás vagy majmolás. A Collars együttes amolyan kísérleti jellegű zenekar volt, ahol a zenélni vágyó ifjoncok kipróbálhatták egymást. Fix tagok csak ketten voltunk. Laci és én, tehát különböző, kezdő zenészekkel játszottunk együtt beat- és tánczenét. Eleinte mi is gitárokat, erősítőket fabrikáltunk, majd megnövekedett bizalommal bálokat vállaltunk. Jött értünk az adott falu téeszének platós-ponyvás teherautója, amelyre felpakoltuk a felszerelést. Persze jött velünk a slepp is, a körülöttünk sündörgő suhancok csapata. Erről az időszakról szól egy számom, Zenekari emlék címmel. Úgy emlékszem, hogy 1964-ben volt az első ilyen fellépésünk. Onnantól nagyjából két évig játszottunk így. Addig, amíg 1966-ban le nem érettségiztem.
A fiatalabb olvasóink kedvéért összefoglalnád, hogy milyen szisztéma szerint működött akkoriban egy-egy zenekari fellépés?
A közigazgatási járás keretein belül több tucatnyi, talán hetven-hetvenkét faluközösség élte a politikai rendszer által kialakított életét. A vezető beosztású elvtársak által kijelölt illetékesek a szórakozás terén, a hétvégeken, általában szombatokon táncmulatságokat, úgynevezett bálokat szerveztek. Aminek az volt a hivatalos menete, hogy az adott település kultúrosa a járási hivatalnál kiközvetítette magukhoz a kívánt zenekart. A rendezvény este 7-kor kezdődött és eltartott másnap hajnal 3-ig vagy 4-ig. Ezért sokszor nyolc órán át kellett játszanunk, ami nagyon megterhelő volt, mégis szívesen vállaltuk. Később, amikor Birta Laci hozzánk került, akkor úgy alakítottuk a zenélés menetét, hogy az első órában gyakorlatilag egy koncertet játszottunk, s akkor felrobbantottuk a rock bombákat. Például Deep Purple, Black Sabbath számokkal. A báltermet körbe ülő anyukák, akik sokszor az eladósorban lévő lányaikat kísérték a bálba, szájtátva hallgatták a számukra idegen zenebonát. A jelenlévő suhancok ezeket az anyukákat gúnyosan csak „likőröknek” nevezték. Miután kitomboltuk magunkat, csendesebb vizekre hajóztunk, s a hagyományos, táncdalos számokat vettük elő.
Kikből állt az akkori zenekar?
A Zéta együttes kezdetben négy tagból állt. Papp László basszusgitárost említeném először, aki már egy pár éve meghalt. Nagyon jó zenei érzékkel rendelkezett. Igaz basszusgitáros volt, de szólózni is tudott és szaxofonon is kiválóan játszott. Ha azt mondtam volna neki: Laci! Neked holnaptól tangóharmonikán, holnaputántól pedig nagyharangokon kell játszanod, képes lett volna rá. Kicsit túlzottan fogalmaztam, de így volt igaz. Aztán az öccse, Papp Sándor volt a szólógitáros. A dobosunkat Miski Zoltánnak hívták, aki tősgyökeres gyarmatiként még a legutóbbi időkig is zenélt. Én, mint kísérőgitáros és énekes voltam a frontember. Sanyi és Zoli hét-nyolc évvel voltak fiatalabbak nálunk. Ők az általános iskolában zenetagozaton végeztek, zeneileg képzettebbek voltak, mint a „két öreg”, Laci és én. Sanyika –akárcsak Laci- kottát is jól olvasott, fürge ujjaival még a „légysz.rt” is képes lett volna lejátszani. Zolikát, a dobost meg egyből mélyvízbe dobtuk. Szinte teljesen kezdőként, a zenekar kiszemelt szignálját, a Dave Brubeck féle Take Five ötnegyedes számot kellett megtanulnia. Szóval nagy igényt támasztottunk magunkkal szemben. Közülük én voltam technikailag a leggyengébb zenész, inkább szívesebben hangszereltem és a magam módján dalokat komponáltam. Majd Birta Laci érkezésével már két szólógitáros lett a Zétában.
Ha nem tévedek, ti voltatok az első hazai zenekar, amelyik ikergitáros módon játszott. Addig ugyanis gyakorlatilag minden magyar bandánál úgy ment, hogy a kétgitáros felállásban az egyik volt a szólógitáros, a másik pedig a kísérőgitáros.
Ha legelsők nem is, de valószínű, hogy elsők között kezdtünk el két szólógitárossal játszani. Akkor nem találkoztam még máshol ilyen jellegű felállással. Mivel mindketten ügyesek voltak, váltakozva játszották a szólókat, sőt akár terces hangzásban is. Nagyon sikeres volt a megszólalásuk. Az ikergitáros dolgokhoz a Wishbone Ash zenéje volt az inspirációjuk, mely angol zenekart nagyra becsültük, igaz konkrétan tőlük számot nem játszottunk.
Milyennek láttad Birta Lacit akkoriban?
Szimpatikus volt nekünk és láttuk rajta a törekvést, hogy igazából akar játszani. Nemcsak zenészkedni, nemcsak nyerészkedni, hanem muzsikálni. Ehhez a lehetőséget mi meg tudtuk teremteni neki. Mint már utaltam rá, mi zeneileg mindenevők voltunk, s vegyesfelvágott repertoárral rendelkeztünk. Ami bármelyik zenésznek jó iskola, hiszen kilépve a komfortzónából, új dolgokat is el lehet sajátítani.
Milyen dalokat játszottatok?
A tánczenei számokon túl, viszonylag sok rock and roll-t játszottunk. Képletesen szólva megszólalt nálunk „énekesként” Bill Haley, Little Richard, Elvis Presley, Johnny Hallyday, „zenekarként” az Illés, a Metro, az Omega és a Beatles, de például a Bee Gees is sokszor hallható volt. És ezeken túl meg kell említenem az általam komponált saját számainkat. Azok is nagyban hozzájárultak a sikereinkhez.
A szerzeményeidre feltétlen visszatérünk még. De előtte, mesélj még kicsit, kérlek, arról a közegről, az akkori zenei életről! Például, hogy milyen volt a rock színtér a vörös időkben a keleti végeken?
Volt néhány jó zenekar a környéken. Például Mátészalkán az Astra, Kunfalvi Palival az élen. Mellettük játszott a városban a nagy múltra visszatekintő Apolló, „Kiskóku” azaz Kovács Zoli énekes-gitáros vezetésével. Nagyecseden gitározott Homonyik Sanyi, a később országos hírűvé vált nagyszerű énekesünk. De méltán kerülhet még említésre a nyírbátori Origó nevű együttes is. A progresszív rockot tekintve minden banda másról volt híres. Az Astra igaz nem volt rockos, de kiválóan játszotta a beat slágereket. Kiskóku az Apollóban ördögien adta elő a Deep Purple, a Ten Years After és a Uriah Heep együttesek számait. Homonyik Sanyitól külön élvezet volt hallani a Creedence Clearwater Revival és John Fogerty szerzeményeket. Az Origó többek között a Free All Right Now című száma kapcsán híresült el arrafelé. Ami pedig bennünket illet, a Cream és a Black Sabbath együttesek kemény dallamvilágát próbáltuk megidézni, előadni. Én nagyon szeretem Ozzyt, és a Sabbath első hat lemezét ismertük behatóbban. Laci azokból válogatott kiválóan. Már az is óriási élmény volt, hogy ezeket gyakoroltuk, hát még a bálok, ahol ezeket elő is adtuk!
Volt egy eset, ami bennem örökre megmarad. Visszamenve az időben, akkoriban nagyon jó, úgynevezett„vendéglátós” zenészek játszottak Gyarmaton a presszóban. Akiket a pesti OSZK-központból közvetítették ki rendszeresen. Kiváló, sokszor A-kategóriás szaxofonosokat, zongoristákat, gitárosokat, dobosokat ismerhettünk meg bennük. 1956 után és a hatvanas évek elején sokukat „büntetésből” helyezték le vidékre, legtöbbször politikai okok miatt, ők főképpen azért vállalták el ezt, hogy családjukat el tudják tartani. Egyikük-másikuk olyan szinten muzsikált, hogy akár Chick Coreával is játszhatott volna. Egy ilyesféle, magasszinten játszó szaxofonosnak javította meg a mi ezermester Papp Lacink a sérült hangszerét. Sajnos a nevére már nem emlékszem. Úgy, hogy az nem győzött utána hálálkodni. Ezeket aztán váltották a fiatalabb korosztályú zenészek. Így például Pestről egy jó gitáros került oda, aki, ha jól emlékszem Bangó Margit unokaöccse volt. Őt is Jenőnek hívták. Miután „összehaverkodtunk”, mondta, hogy szeretne bennünket hallani, mert már Pesten is híre ment, hogy miket játszanak a vidéki gyerekek a határ mentén. Kíváncsian jött el a próbánkra. Mi éppen akkor gyakoroltuk a Black Sabbath-tól a National Acrobat-ot. Felakadt a szeme. Hát ilyet! Persze Birta Lacinak volt ez a legfőbb érdeme, mert nagyon ráérzett a stílusra, miként később nagyon jól ráérzett a HitRock vagy a Pink Floyd stílusára is. Hitelesen tudta előhozni gitárjából azokat a hangokat, amelyek az adott számhoz, számokhoz kellettek.
Laci anno úgy mesélte, hogy idővel eléggé bekeményítettetek. Miket játszottatok még?
A magyar zenekarok számain kívül a kornak megfelelően mi is játszottunk Deep Purple-t, Ten Years After-t, Golden Earring-et, Jimi Hendrix-et, Creedence-et, és nem utolsó sorban jópár Cream számot, ugyanis a Sakk-Mattos és Korongos élményeimet igyekeztem átplántálni Gyarmatra. A Cream együttes nagyon-nagy kedvencem volt, hisz a Sakk-Matt is azzal, meg Jimi Hendrix-szel futott be igazán, főként Radics Béla tolmácsolásában.
Egyébként honnan ismertétek egymást Lacival?
Dunaharaszti fiú volt. Úgy került le, hogy iskolás korától fogva majdnem minden évben a nagyszülőknél nyaralt Fehérgyarmaton. Egy ilyen gyarmati tartózkodása kapcsán ismerkedtünk meg 1972 nyarán. Mi az előző évben alapítottuk a Zéta nevű zenekarunkat. Többször is hallhatta, ahogy játszunk, valószínű, hogy megtetszett neki a zenei stílusunk, s azt mondta, hogy szívesen csatlakozna hozzánk. Mikor belépett közénk, egy olyan közegbe került, ahol vegyes stílusú zeneszámokból, a csárdásról a tánczenéig, a beat-en át a rockig állt össze a repertoár, ugyanis ezt várta el a közönség. Ezen a tág zenei alapokon nyugvó muzsikálás neki új volt, ezért szívesen vágott bele, ebbe a számára ismeretlen zenei életbe. Akkor ő már frissen vizsgázott autószerelő szakmával rendelkező fiatal volt, de a szülei nyüstölték, hogy tanuljon tovább, szerezzen érettségit. Engedve a noszogatásnak, úgy maradt itt zenélni, hogy közben beiratkozott a gimnáziumba. De az akkori fő célja mégiscsak az volt, hogy beletanuljon a kollektív zenélésbe. Itt kell megemlítenünk, hogy akkor ő már jól gitározott. Otthonában, Harasztin a négy fal között magánszorgalomból megtanulgatta az akkori rockbandák menő számait. E tanultakat aztán nálunk kamatoztatni tudta. Persze, általa mi is tanultunk. Ezt bizonyították az akkori sikereink.
Miért ért véget az együttműködés, ha minden érintett, valamint egykori szem- és fültanú egybehangzó értékelése szerint az a Zéta felállás egy egyértelmű sikerkorszak volt számotokra?
Birta Laci nagyjából bő egy évig játszott velünk, mert a Harasztin és környékén honos Pax együttes el-, azaz hazacsábította. Talán így is volt rendjén. Bizonyára úgy érezte, hogy nálunk már eleget tanult, s a további zenei fejlődésének sokkal jobban megfelel a főváros közelsége.
Visszatérve hozzád, javaslom, vegyük ott fel a fonalat, mikor te magad Budapestre kerültél! Foglald össze kérlek, mi minden történt veled az érettségi után!
Rá egy évre, mint előfelvételis bejutottam az ELTE Jogi Karára. Az a három év, amit ott töltöttem, számomra tele volt fiaskóval. Ügyetlen tanulási módszeremnek betudhatóan kétszer is évet kellett halasztanom. A kieső időben Pusztai Árpád gimnáziumi zenésztársammal a mátészalkai Apolló zenekarban játszottunk. Majd néhány hónapra elszegődtünk vendéglátós zenésznek a tivadari Tisza-partra. Ott hallhattuk 1969 nyarán a nagy hírt: „Ember a Holdon”. Majd ősszel visszakerültem az egyetemre.
A főváros mozgalmas beat-rock zenei élete inspirálólag hatott rám. A Szerb utcai kollégium néhány gitáron szerzett dalomnak is otthont adott. Évfolyamtársaim szívesen hallgatták, s bíztattak, hogy nevezzek be a Táncdalfesztiválra. Úgy is tettem. A Hová sietsz? című számom bejutott a legjobb százhúsz dal közé. A rendezvény egyik karmestere, Balassa P. Tamás magához hívatott, s megmutatta zongorán az általa „felöltöztetett” dalomat. Amikor meghallottam e nagy zenei híresség előadásában a szerzeményemet, majd elájultam. Szinte „csodakoncert” volt számomra, az én kappanhangos éneklésem és amatőrös gitárkíséretemhez képest. De ezzel aztán be is fellegzett a számnak. Mivel a képernyőre kerülő legjobb hatvan dal közé már nem jutott be. Én persze ennek a csírájában elhalt sikernek is nagyon örültem. Annál is inkább, mert a dal szövegét az a neves dalszövegíró, Fülöp Kálmán írta, aki a ’67-es fesztiválon első díjas volt a Rövid az élet és a Nem várok holnapig című számokkal. E dalom utóéletéhez tartozik, hogy egy újabb szöveggel, Mesélj nekem címmel, 2024-ben hangszerelt új változatban az Artisjusnál bejelentésre került.
Egyetemi éveim alatt a dalszerzői tevékenységemet illetően volt még két kudarcnak mondható esetem. Az egyik ifj. Kalmár Tibor szövegíróhoz kötődik. Mivel az olyan melankolikus hangvételű szövegeit, mint például a Borús az idő vagy a Hold ragyog a Dunán hozzám közelinek éreztem, elhatároztam, hogy felkeresem, s megmutatom azon dalaimat -talán kettő volt-, amelyek megütötték az elvárt színvonalat. Fellengzős nagyképűséggel úgy kirúgott, hogy a fenekemen csúsztam hazáig. „Mit gondol maga, hogy csak úgy bekopog?” – kérdezte durván, kioktatólag. Azon a ponton kezdett derengeni, megfogalmazódni bennem, hogy ez egy olyan világ, ahová egy „idegennek” bekerülni szinte lehetetlen.
A második kudarcélményem is ezen előbbit támasztja alá. Huszár Erika, hőn szeretett egyetemi évfolyamtársamnak, az ismert szövegírónak is tetszettek a szerzeményeim. Ő akkor a nagy könnyűzenei bennfentes Tardos Péternek volt az élettársa. Erika kérte, adjak át neki egy dalaimmal tűzdelt kazettát azzal, hogy majd megmutatja Péternek. Pár nap múlva jött azzal, hogy Péter azt mondta neki: „Erika, csak nem gondolod komolyan, hogy mi akárkivel összefogunk.” Mit tehetett Erika? Baráti kapcsolat ide, vagy oda, besorakozott Péter mögé és nem foglalkoztak velem.
E témakörhöz tartozik még egy ráadás kudarc. Néhány éve történt, és Kovács Katival, a méltán híres énekesnővel kapcsolatos. Aki akkor tűnt föl egy Ki Mit Tud? műsorban, amikor én még középiskolás voltam. A hangja lenyűgözött, s levélben gratuláltam neki. Ő pedig válaszában megköszönte. Majd ezek után én, mint az úgymond „nagy házi dalszerző” direkt reá szabottan komponáltam egy dalt, s azt évekig érleltem, fúrtam és faragtam. Úgy éreztem, hogy vitán felül megüti a mértéket. Miklós Tibi barátom tervbe is vette, hogy ír rá szöveget. De a halála miatt ez elmaradt. Kati Pesterzsébeten, ahol lakom, a Csili Művelődési Központban lépett fel. Mire viszonylag már vén fejjel levelet írtam neki és arra kértem, hogy írjon a dalomra szöveget, hisz a szerzeményem neki íródott. Igaz nem köztudomású, de Katit, mint szövegírót is jegyzik néhány szám erejéig. Felidéztem neki a régi levélváltásunkat, aztán néhány mondatban megírtam, ki vagyok. Valamint megemlítettem Miklós Tibi tervét és halálát is. A levél nem volt sem tolakodó, sem terjedelmes, inkább kíváncsiságra késztetőnek gondolnám. Ha én kapnék egy ilyen levelet, biztos izgatna a dolog, de a művésznő sajnos nem válaszolt rá. Tudnom kellett volna, hogy az ilyen elfoglalt embereknek kisebb gondjuk is nagyobb az ilyen felkéréseknél. A kudarc viszont arra késztetett, hogy a dal végére járjak, s ez megtörtént. Végül aztán lett jó szöveg a zenéhez.
Miklós Tibit honnan ismerted?
Amikor felkerültem Pestre, eleinte Omega, Metro, Echo bulikra jártam, de sokszor voltam jelen a Bajtala trió és a Syrius együttes koncertjein is. Aztán jött a Sakk-Matt és végül a Korong zenekarral való találkozásom, mely együttes élmények nagyban befolyásolták a későbbi zenei pályafutásomat. Persze, ehhez kellett az egyik egyetemista társammal, Miklós Tiborral kialakult szoros barátságom is. Miklós Tibi már a Sakk-Matt időszakban is nagyon jó szövegíró volt, aki ennek kapcsán később magas pozíciójú pályaívet futott be a Rock Színháznál és egyéb színpadoknál. A honi musical műfaj létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett. Mondhatni, hogy egy monografikus jellegű könyvet írt a musical-ről. Ami nagyon nagy tett volt az én szememben. Sajnos tragikus halála nagy űrt hagyott maga után. Máig sem tudtam feldolgozni a hiányát.
De mint már említettem, ugyanekkor baráti kapcsolatot ápoltam a szintén dalszöveg író Huszár Erikával is, aki szintén az egyetemre járt, aki például a nagy sláger Nevető almák című szöveget írta, amit Magay Klementina adott elő: „Almát eszem…”
Amit ráadásul a Nem várok holnapig-hoz hasonlóan szintén az Omega kísért…
Igen, persze. Erika sok zenekarnak írt még dalokat, a Generálnak, a Gemininek, aminek a basszusgitárosa, Várszegi Gábor egy ideig a férje is volt, és az M7-nek is.
Meg a Juventus együttesnek, a P. Mobilnak és a Non-Stopnak is. Ő Írta a progresszív rock korszak talán legjobb magyar szövegét, a Lélegző furcsa hajnalon című remekművet is…
Sajnos, az élete nagyon félresiklott, Erika két végén égette a gyertyát. Van egy olyan számom, amelyik őt is idézi. Az a címe, hogy Homokzsákokat cipel a szívem. Ő kérte, hogy ez legyen a címe. 2010-ben halt meg. Így sajnos már csak az emlékére hangozhat el ez a dal. Amiben még az sem vigasztalhat, hogy Birta Laci a halála előtt egy hónappal azt mondta nekem a telefonban, hogy annyira tetszett neki, hogy hatszor hallgatta meg egymás után.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Zsellér Jenő adattára, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
