5 LP / 3CD / BD – Vertigo / Universal 2025
Bár a Dire Straits története már harminc éve lezárult, ugyanolyan szűnni nem akaró figyelem és rajongás tapasztalható a zenekar iránt, mint mikor még aktívan zenéltek. A lemezkatalógusuk pedig olyasfajta bárhol, bármikor előkapható jolly joker örökzölddé vált, mint mondjuk az ABBA, a Queen vagy a Creedence Clearwater Revival életműve. Mindezzel együtt sem kényeztették el a zenebarátokat a 2020-ban piacra dobott The Studio Albums 1978–1991, illetve 2023-as Live 1978–1992 gyűjteményekkel, mert sok minden dobozban maradt, aminek már harminc éve is CD-n lett volna a helye. Ezen változtat most egy kicsit az ötödik stúdiólemezük évfordulós újrakiadása.
Máig tömegek vannak, akik a banda első, 1977 és 1980 közötti felállását favorizálják, mikor még mindkét Knopfler fivér, Mark és David is a csapatban zenélt. Hallva az első két albumot és a hetvenes évek koncertfelvételeit, maximálisan meg lehet érteni az ilyenfajta véleményeket. Aztán volt egy rövid trió korszak, majd megérkezett Alan Clark, illetve egy-egy zseniális album, melyek ugyan valóban mások lettek, mint az első kettő, de szintén zseniálisak és még az elődeiknél is nagyobb sikert arattak. Végül jött a zenetörténet egyik legjobb EP-je és egy korszakzáró dupla koncertalbum, az Alchemy. Immáron az új korszak műszaki fejlesztéseinek következményében csúcs hangminőséggel és a dupla CD nagyobb kapacitásának megfelelően a dupla LP-nél hosszabb műsorral. Nem véletlen, hogy a rajongóik másik jelentős hányada szerint a Dire Straits akkoriban ért a csúcsra, hát 1985 májusában meglehetősen idegenkedve fogadták a folytatást.
Ugyanis a Brothers In Arms kilenc szerzeménye megint más arcát mutatta a zenekarnak, egyben Mark Knopfler írói vénájának, mint a korábbi kiadványaik. A táncolható dalok ugyanis még vidámabbak és minden korábbinál poposabbak lettek, míg a balladák és lírák szinte már-már a mély depresszió állapotát tükrözik, ráadásul összességében egyre inkább az egyéb olyan műfajok, mint a country, a world music, a sanzon vagy a jazz felé orientálódva, ahogy a banda lassan, de biztosan távolodni kezdett a rocktól.
A korabeli lemezgyűjtők és vinil-fanatikusok akkori idegenkedését az is fokozta, hogy nem elég, hogy az Alchemy-hez hasonlóan a Brothers In Arms is rövidebb műsorral került lemezre, mint a CD változat, de ráadásul még meglehetősen sterilen is szól. Mindez azonban nem érdekelte a tömegeket, hiszen minden korábbinál nagyobbra hízott a rajongótábor. A Brothers In Arms meghozta az addigi legjobb eladási eredményeket, egyben tartós világsztár státuszba helyezte a csapatot. Amiben szintén nagy szerepet játszott az MTV, mely annak ellenére is agyonjátszotta a Dire Straits klipjeit, hogy azért nekik is jutott a szurkálódásból.
Történt pedig, hogy a mindig a lehető legjobb hangminőségre törekvő és a modern, drága eszközökre pénzt áldozni mindig kész Mark Knopfler úgy döntött, hogy az ötödik stúdiólemezt egy 24 sávos digitális magnóval fogják rögzíteni. Ezzel pedig ugyanúgy történelmet írtak, mint az első, kifejezetten CD piacra szánt albummal, mely formátum hamar át is lépte az akkor álomhatárnak számító egymilliós eladást. Az akkor legmodernebbnek számító DDD technológia eredményeként a Brothers In Arms lett az egyik legelső album, mely kifejezetten szépen és jól szólt a kortárs CD kiadványok közül. De ennek valóban az lett az egyik mellékhatása, hogy az LP viszont már akkor is megszenvedte a digitális forrást, mikor még profi vágóhangmérnökök készítették elő a nyomólemezeket, szalagokról. A minden korábbinál nagyobbat durranó sikerlemezt mindenesetre egy ultrasikeres turné követte, mely 1985-ben és ’86-ban zajlott. Valamint az idő tájt megjelent még öt single, illetve maxi is, különféle B-oldalas felvételekkel. Majd mikor már tényleg majdnem minden a Dire Straits-ről szól, a banda egy időre visszavonult.
Viszont érkeztek, és azóta is érkeznek az ilyen-olyan gyűjtemények, válogatások, újrakiadások, melyek néhol örömmel töltik el a rajongót, máskor meg inkább zavarba hozzák az embert. Mint közismert, a Brothers In Arms eredeti MC, CD és LP kiadása különbözik egymástól. Ugyanis, míg a teljes lemezanyag bő 55 perc, addig a szimpla vinil változatra csak 45-46 percet préseltek. Ahhoz hasonlóan, mint mondjuk később a Pink Floyd, mert bár a The Division Bell tracklistája is megegyezik a különféle kiadásokon, de az eredeti LP-re több számból is csak rövidített, szerkesztett vagy csak simán lehalkított változatokat tettek. Később aztán persze kijöttek a különféle duplalemezes változatok, de addigra a többség már rákapott a netes kalózkodásra és inkább agyontömörített mp3 állományokkal rongálta a hallását.
Ami viszont furcsán, mégis meglehetősen következetesen alakult, hogy soha, egyik Dire Straits újrakiadásra se kerültek fel az adott stúdiólemezekhez tartozó kimaradt, lemaradt dalok. Miként az outtake-ekhez hasonlóan a kapcsolódó kislemezek, B-oldalak is mindig lemaradtak az ilyen-olyan összegző gyűjteményekről, illetve évfordulós újrakiadásokról. Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a Brothers Of Arms egy-egy új SBM remasztere 1996-ban, majd 2000-ben is megjelent CD-n, a Dire Straits életmű sorozatának részeként. Szigorúan bónuszok nélkül.
Majd 2005-ben két szuper 20 éves kiadvány is piacra került. Egy hibrid SACD, a CD rétegen egy sztereó HDCD változattal, a SACD rétegen pedig egy sztereó és egy Chuck Ainlay által készített zseniális surround verzióval. Chuck 5.1-es mixe a DualDisc változatra is felkerült, mellyel egy évre rá, 1996-ban meg is nyerte a Grammy-díjat a legjobb surround hangzású album kategóriában. Abszolút megérdemelten. Azóta sem készült jobb hangzású SACD, mely talán még a 30. évfordulós Dark Side Of The Moon SACD-nél is teltebben és arányosabban szól. Ezért aztán nem sok értelme lett volna a 40. évfordulóra önmagában csak egy újabb masztert készíteni, vagy egy önálló CD-t, változatlan tartalommal a piacra dobni.
Végül az a döntés született, hogy a hifi, high end, surround szerelmesei kapnak egy limitált példányszámú Blu-rayt, a Brothers Of Arms öt változatával.Melyből a 2022-es Dolby Atmos mix, illetve annak instrumentális változata újdonság. Aztán ezzel pipa, téma letudva. Szerintük. Azonban a cucc annyira limitált lett, hogy a normál terjesztőknek egy darab sem jutott. Mindegy, egy SDE exkluzív is jobb a semminél. Legalább a polcra kerülhet, mint a saját példányod, ami nincs agyontömörítve és nem egy streaming szolgáltatótól bérled. Csak ugye az meg pillanatok alatt elfogyott. A május 16-i hivatalos megjelenés után kábé egy héttel már horror áron hirdették a nyerészkedők. Kapitalizmus, én így szeretlek! Ja, nem… Ráadásul a vájtfülűek szerint a Blu-rayen hallható 2005-ös 5.1-es mix DTS-HD változata továbbra is etalon, mely köröket ver Guy Fletcher Atmos változatára.
A mezei halandók gyűjteményébe szánt ötlemezes, illetve három CD-s verziók pedig egy 1985-ös koncertfelvétellel csábítanak vásárlásra. A San Antonio – Live in 85 pedig egy valóban hiánypótló koncertalbum, hiszen sem az eddigi hivatalos koncertlemezek, sem a Live 1978–1992 box set nem tartalmaz felvételeket az 1985-86-os Brothers In Arms Tour műsorából. A cucc amúgy régóta közismert, többek között Tequila Sunrise és Texan Sunset néven is terjedt korábban. Nyilván az összes rajongó jól ismeri, sőt kívülről tudja. Így inkább csak a hivatalosság és az utómunka miatt lehet érdekes. Mert a többi bootleg ismeretében messze nem biztos, hogy a legjobb koncertet adták ki a Brothers turnéból. A szempont így jóval inkább a hangminőség lehetett. Persze még azzal együtt is össze lehetett volna rakni egy highlights jellegű turnéválogatást, lásd Pulse, de ha ezt szülték az illetékesek, akkor ennek kell örülni. Mert a San Antonio – Live in 85 ugyanúgy nem tartalmaz extrát és egyéb kapcsolódó érdekességet, mint a Brothers In Arms sokadik újrakiadása.
Amúgy a Live 1978-1992 dobozka azzal együtt is nagyon tanulságos, hogy messze nem a teljes képét mutatja a Dire Straits történetének. Kezdve azzal, hogy már a címből is kimaradt az 1977-es esztendő, az első nagy sikerek, a Hope & Anchor Front Row Festival válogatáson és az első kislemezen szereplő Eastbound Train. Aztán szintén kimaradt a komplett On Location Tour 1980-81. A most közzétett koncertfelvétel előtt a Brothers In Arms turnéról sem volt semmi. Valamint az 1988-as, ’89-es szórványos koncertekről sem adtak ki semmit. A ’90-es a Knebworth buli három száma is lemaradt, de az legalább megjelent a fesztivál saját válogatásain.
Ami a koncertanyagokból korábban hivatalosan és önállóan is megjelent, az Alchemy. Ami úgy zseniális, ahogy van. De a Live box set azt is megmutatta, hogy milyen mérhetetlen profizmussal szerkesztették annakidején albumra, hiszen a dupla cédés bővített verzió hiába hosszabb, nem jobb. A kevesebb néha több. Akárcsak az On The Night esetében, ahol az eredeti szimpla CD-s kivonat, plusz a ráadásokat tartalmazó Encores EP ismét tökéletesen megragadta a lényeget. A bővítés itt is a minőség, sőt a feeling rovására ment. Az egyetlen, ami nem sérült, az 1978-as eredeti felállású Straits BBC koncertfelvételét és egy 1980 triófelállású bónuszt tartalmazó Live at the BBC album. Vélhetően azért, mert a hozzá tartozó 1979-es Live At The Rainbow koncertet önálló albumként csomagolták a gyűjteménybe, nem pedig a jól szerkesztett BBC lemezt piszkálták meg. Ráadásul a ’79-es buli tényleg egy nagyon jó formában játszó bandát mutat, melynek műsora keresztben lenyeli a ’85-ös san antoniói produkciót.
Amiért mégis érdemes a cuccba beruházni, majd a hifiben megvallatni, azok a ritka koncertpillanatok, mikor ténylegesen más történik, mint ami egyébként szokott. Ilyen például a Sultans Of Swing egész másfajta felfogású előadása, mint amit a korábbi koncertlemezekről megszokhattunk. Aztán a Money For Nothing hosszú albumváltozata, melyben ezúttal élőben is végigmegy a hosszas bevezető rész. Nem pedig az unalomig koptatott, lakossági használtara butított rövid hakniverzió hallható. Vagy a Wild West End és a Tunnel Of Love ihletett, atmoszferikus előadásai. Nem beszélve a szövegekről, mert szinte még ki sem hevertük a szovjet típusú kommunizmus kőkemény cenzúráját, napjaink egyre betegebbé váló világában a woke őrület akarja a múltat végképp eltörölni. Mindenesetre egy mostani banda biztosan fennakadna a multikiadója szűrőjén, ha ennyire tojna a PC fogalmazásra.
Az ötlemezes LP kiadás hozza az ilyenkor elvárható igényes csomagolást. Viszont a tripla CD-s változat egy „ócsított” akármi, a multiktól megszokott, übergagyi lemezgyilkos softpak. De ebből még legalább létezik CD, mert, ha lekapcsolják a netet, az áramot – vagy csak simán téged a hálózatról-, akkor csak annyi muzsika marad, amit a kultúrmentők a fizikai hanghordozókból bespájzoltak. „Hát, így élünk mink…” A nyugati rockkultúra végnapjaiban, amikor ha kell, ha nem, minden kiárusításra kerül.
A magam részéről azért mégiscsak örülök ennek a kiadványnak. Részint, hogy egyáltalán foglalkozik még valaki a Dire Straits életművel. Részint mert ez megint élteti a reményt, hogy lesz még egyszer hivatalos CD az On Location, az ExtendedancEPlay vagy a Mandela Day anyagából is, a Making Movies csodás outtake-jeiről már nem is beszélve. A kérdés inkább az, hogy megérjük-e?
