Idén 50 éve, 1975-ben jelent meg az egykori Jefferson Airplane tagok alkotta Jefferson Starship második albuma, mely új korszakot nyitott mind a banda, mind az igényes populáris rockzene történetében. A Red Octopus kompozíciói azóta sem vesztettek fényükből. Kifinomult hangzásuk és hangszerelésük, progresszív, mégis populáris felépítésük modell értékű, mely még ma is modernnek hat.
Bevezetőül az előzményeket, az opus magnumhoz vezető út fontosabb mérföldköveit vesszük sorra.
A Jefferson Airplane 1965-ben alakult és igen hamar a Bay Area vezető zenekara lett. Egy olyan úttörő formáció, akik meghatározták azt az ellenkulturális attitűdöt és pszichedelikus megszólalást, ami hamarosan San Francisco Sound-ként, azaz san franciscoi hangzásként vált ismertté. Szokták mondani, hogy az Airplane volt a válasz a londoni underground progresszív pszichedelikus törekvéseire, de ez maximum csak részben lehet igaz. Lévén, hogy az Airplane szinte mindenkit megelőzve, elsők között lett nagylemezes előadó. Ettől függetlenül persze az akkoriban alakult és lelkesen koncertező bandák nyilván hathattak egymásra, mégis inkább fordítva történhetett, jobbára inkább az Airplane mutathatott utat a többieknek.
Mindenesetre mikor a Jefferson Airplane második, Surrealistic Pillow című albuma 1967-ben megjelent és a két megaslágerré avanzsáló Great Society feldolgozásuknak köszönhetően hetek alatt berobbant a világ zenei életébe, még nem volt Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, miként nem került még kiadásra az első Pink Floyd, az első Grateful Dead, az első Soft Machine, az első Quicksilver Messenger Service, az első Jimi Hendrix, az első Crazy World vagy az első Iron Butterfly nagylemez sem. A vezető csapatok közül csak Love és a Doors voltak frissen nagylemezes zenekarok, mindketten a los angelesi szcénából.
Mindemellett a korszak pszichedelikus bandái közül a Jefferson Airplane játszotta az egyik legeklektikusabb zenét, mely egyaránt merített az akusztikus és elektromos blues, folk-rock és a kortárs popzene elemeiből is. De a pályatársaiknál jóval meghökkentőbb, egyben progresszívebb megközelítéssel mixelve azokat. Miközben talán mindenki másnál keményebben beleálltak a politikai harcokba is. Furcsamód többé-kevésbé ugyanazzal a művészi eszköztárral váltak a san franciscoi, majd az országos hippy mozgalom élharcosaivá, amivel velük párhuzamosan az a Mothers of Invention is lelkesen alkotott, akik viszont elutasították a flower power-t, a szerelemnyarakat és úgy általában a komplett hippizmust. Miközben a vezetőjük, Frank Zappa még kategorikus nemet mondott a droghasználatra is.
Mindenesetre nagyon beindult a szekér. A Surrealistic Pillow harmadik nagy sikerétől, a Today-től fogva Jeffersonék sorra szállították a nagy hippi slágereket, ellenkultúrális himnuszokat. Így aztán kiemelt előadóként vettek részt a Monterey Popfesztiválon, az első Isle of Wight Fesztiválon, a Woodstock Music and Art Fair-en és az Altamont Free Concert-en. Mindeközben pedig vadabbá, keményebbé és egyre nehezebben befogadhatóvá vált a zenéjük. Melyben a progresszív törekvések úgy keveredtek a korszak pszichedelikus világával, hogy egyre több improvizáció, konkrét zene, azaz zajongás került a lemezeikre. Mindeközben a másik oldalról meg hosszú, többrészes szviteket állítottak össze a kompozícióikból, az addig szokásos rövidke popdalok helyett. Mindezt pedig csak tetézték a szövegeikkel, melyek leginkább a szexre és a droghasználatra tett nyílt utalásaik miatt kerültek indexre a nagyobb rádiók zenei szerkesztőinél. Miközben a társadalomkritikus, háborúellenes üzeneteikkel és a Fekete Párducok melletti kiállásukkal is sikerült megosztaniuk a médiát és a nagyközönséget.
Mindenesetre a csapat komolyan gondolta a freelove, szabad szerelem jelszavát. Ennek megfelelően inkább egy „nagy családként” funkcionáltak a környezetükkel együtt, mint bármi másként, ami az addigi társadalmi berendezkedésre jobbára jellemző volt. Például Grace Slick énekeső, aki saját bevallása szerint Marty Balin énekes kivételével mindenkivel hancúrozott a Jefferson legénységéből, többek között Jim Morrisonnal és Frank Zappával is összeszűrte a levet. Utóbbi eredményeként született egy igencsak bizarr felvétel, a Would You Like a Snack?, mely sikeresen ragadta meg mindkettejük akkori zenekarának a lényegét.
1970 novemberében korszakzáró válogatást jelentettek meg. Melyet az akkoriban elharapódzó Best of… kiadványoknak fügét mutatva The Worst of Jefferson Airplane címmel dobtak piacra, a szarkasztikus húzással sokadszorra is rocktörténelmet írva. A „legrosszabb” címet azóta számos előadó lemásolta már, többségében szigorúan önmaguknak tulajdonítva a poént, de a tények makacs dolgok: 1970 előtt nem létezett ilyen című lemez.
Aztán, ahogy ilyenkor szokott lenni, egymásnak feszültek az egók. Miközben a hippi korszak lassan, de biztosan lehanyatlott, egyre nagyobb biznisszé vált a zene, hát egyre inkább eltolódtak a határok, egyre inkább előtérbe kerültek a véleménykülönbségek is. Nem elég, hogy az altamonti események szó szerint százezreket ábrándítottak ki az ellenkultúrából, maga Balin is a Hells Angels tagok erőszakos fellépésének áldozata lett, szerencsére túlélte, de a szélesebben vett összamerikai társadalomnak is elege lett a túladagolásokból, illetve bandaháborúkból. Így a közvélemény a drogosok ellen fordult, ami a pszichedelikus bandákat is érintette. Főleg, ha azok nyíltan kábítószer használatára buzdító, azt népszerűsítő üzeneteket közvetítettek.
Átmeneti formációk, szólóprojektek és projektzenekarok próbálták menteni a menthetőt, mire 1974-re mindenki számára kiderült, hogy vége, nincs tovább. Nemcsak a bandán belüli kapcsolatok fáradtak el és változtak meg, de közben a zenéjük is meghaladottá vált és az addigi politikai üzeneteik is elvesztették aktualitásukat. Dél-Vietnam összeomlása és Nixon bukása után már nem volt miért harcolni. A hippy kultúra is úgy vérzett el, mint szinte minden protest mozgalom és szavazat szokott: miután eltűnt a közös ellenség, kiderült, hogy szinte semmi sem köti össze a lázongókat. Ráadásul szinte semmiben sem értenek egyet a hogyan továbbot illetően sem. Ezért hát az Airplane kemény magja gyakorlatilag kettéoszlott.
Míg Jorma Kaukonen gitáros-énekes és Jack Casady basszusgitáros az eredetileg spin-offként indult Hot Tuna formációt tették meg fő zenekarukká, addig a többiek, Grace Slick és Paul Kantner gitáros-énekes vezetésével Jefferson Starship néven kezdték újra. Rajtuk kívül David Freiberg billentyűs-basszusgitáros-énekes, Papa John Creach hegedűs és John Barbata dobos játszott még az egykori Airplane tagok közül az eredeti Starship felállásban. Melyet akkor Craig Chaquico szólógitáros és Peter Kaukonen basszusgitáros tett teljessé.
Majd Kaukonent még az első lemez előtt Pete Sears váltotta, aki a basszusgitár mellett zongorán és csembalón is játszott a Starshipben. Valamint mindannyian vokáloztak, amivel nemcsak az alapnak számító négyszólamú témákat dolgozhattak ki, de akár kórusszerűen is énekelhettek a műveikben. Első nagylemezük, a Dragon Fly 1974 októberében jelent meg és már az is rendkívül jó kritikai visszhangokat kapott. Ugyanis miközben megmaradt az Airplane agyasabb, progos megközelítése is, de összességében mégis letisztultabb, áramvonalasabb és a tagok korábbi lemezeinél jóval komolyabb hangminőségű album született. Ráadásul egy dalra az egykori Airplane énekes, Marty Balin is beszállt vendégként, aki a Caroline társszerzőjeként és énekeseként a korong egyik legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta.
Mindezek után persze adta magát, hogy elhívják a koncertekre is. Majd mikor felkérést kapott a teljes idejű visszatérésre, Balin azt a feltételt támasztotta, hogy csak akkor lesz újra zenekari tag, ha a Starship a Miracles című szerzeményét is lemezre rögzíti. Némi hezitálás, mely főleg Grace ellenkezésében merült ki, végül megszületett az alku. Így, bár a csapat túl romantikusnak és túlontúl populárisnak tartotta Balin dalát, úgy döntöttek, hogy ennyit megér a régi pacsirtájuk visszatérése. Ma már tudjuk, hogy ami akkor és ott csak egy egyszerű kompromisszumnak tűnt, életük egyik legjobb választásának, egyben rocktörténeti jelentőségű döntésnek bizonyult.
Folytatjuk!
