Hetedik alkalommal adott koncertet hazánkban az elektronikus zene mindig megújuló francia fenegyereke, Jean-Michel Jarre. A Special Summer Live Tour 2025 Budapesten is nagy sikert arató színes programja egyaránt bizonyult egy nagyszabású karrierösszegző életműkoncertnek, miként a mindig új utakat kereső művész kései korszakát reprezentáló, előremutató kortárs performansznak is.
Az estet Barabás Lőrinc előadása nyitotta. Ami bár nem volt rossz, nem igazán éreztem odavalónak. Miként már magát a párosítást sem igazán értem. Oké, hogy billentyűk, effektek és looperek. De mégis, a kettő annyira máshogy és másról szól, hogy ez a bemelegítő műsor nem, hogy felvezette volna a fő programot, inkább olyan hatást keltett, mint mikor egy falunapon random szerkesztés alapján váltják egymást a helyi kultúros által leszervezett előadók. Meghallgattuk, megtapsoltuk, aztán pedig képletesen átsétáltunk egy másik sátorba, ahol egy egészen másfajta hangulat uralkodott. Kissé idegen, de nagyon is jóleső.
Márpedig az a fajta francia elegancia, ami egyszerűen csak árad Jarre minden megnyilvánulásából, egyszerre végtelenül természetes, taníthatatlan és a lehető legmesszebb áll a mi sírva vigadó nemzeti karakterünktől. Talán pont ezért is szeretjük őt ennyire, mert Jean-Michel művészete garantáltan képes egy-két órára kikapcsolni a depresszióra hajlamosító melankóliát, a hétköznapi poklainkat feldolgozó negatív gondolatokat. Ahelyett, hogy beleringatna az önsajnálatba, inkább egy olyan pozitív vibrálást ad, ami szó szerint gyógyító erejű lehet.
Az átszerelés után aztán beindult a visszaszámlálás, majd az időutazás, mellyel Jarre a karrierje mérföldköveit is megvillantotta, miközben az újkori lemeztermésének kulcsdalaival jócskán előre is mutatott. Az alapmű trilógiáról, azaz az Oxygène, Équinoxe, Les Chants magnétiques hármasáról egyaránt két-két tétel hangzott el. Ezek nélkül nyilván nem lehet JMJ előadást tartani, nem is szabad, mert ez a három LP mára már egy kollektív lifetime soundtrack, egyben a kulturális identitásunk fontos része. Ha mindehhez még hozzárakjunk a kínai koncert Arpégiateur darabját, a negyedik Rendez-Vous-t, a Zoolook Zoolookologie kompozícióját, akkor egyértelművé válik, hogy Jarre alaposan elkényeztetett bennünket. Ezúttal is egy igen alapos merítést kaptunk a klasszikusokból. Elégedettek lehettek a fanok, miként a kocarajongók, illetve a végleg a múltban ragadt zenebarátok is. Persze Jean-Michel annyit azért idén is kedveskedett, hogy Oxygène 4-ből ezúttal az Astral Projection remix került a programba, azt is felmutatva, hogy azért az elektronikus popzene úttörőjeként időről-időre újragondolja az életművét.
A 22 tételből álló hosszú setlist másik vonulata a közelmúltat idézte, egyben mutatott utat az elektronikus stílusok lehetséges jövőbeli fejlődésének. A két Electronica albumról két-két tételt adott elő a művész, az ezidáig legutolsó Oxymore lemezről pedig hármat. De fontos pillanatok voltak még az 50 éves életmű gyűjteményről elővezetett Herbalizer, illetve a folytatásokról az Oxygène 3 album Oxygène – Part 19 és az Equinoxe Infinity Robots Don’t Cry – Movement 3. Utóbbit, igencsak szellemesen Robots Don’t Cry… So Far címen emlegette a francia zseni. Aki ezúttal is meglehetősen sokat konferált, illetve a fontosabb üzeneteit magyarul is kivetítették, hogy az angollal hadibálon állók is értsék a lézerekkel, fényekkel alaposan megtámogatott multimédiás mondanivalóját.
Ami ezúttal két főpontra fókuszált. Az egyik, hogy a technológia semleges. Tehát Jean-Michel szerint nem félni kell a Mesterséges Intelligenciától, hanem jóra használni. Például a kreativitásunk kiterjesztésére. Másrészt Edward Snowden videó-üzenete is fontos szerepet kapott, melyet magyarul is olvashatott a hazai közönség. Bár a megfigyelések kontra szabadság téma mindig is aktuális, sajnos nem úgy tűnt, hogy komolyabban meghatotta volna a közönséget. Persze, aki szinte egész este nyomkodja az okostelefonját, vagy aki simán beletörődik, hogy Magyarország fővárosának egyik legfontosabb arénájában ne lehetessen magyar forinttal fizetni, csak digitálisan, az már eleve letette a voksát az információ- és pénzhatalomtól való masszív függőség mellett.
Ugyanilyen tanulságos volt, hogy a jellemzően negyvenpluszos közönség tagjai túlnyomórészt nem ismerik az új, értsd ’90 utáni dalokat. Már a Revolutions Révolution Industrielle 2 tételénél is rezgett a léc, de a többinél sokaknál végképp eluralkodott az unalom. Így, amennyiben nem voltak eléggé szerencsések, a kötött ülőhelyek okán unaloműző beszélgetések és telefonképernyős fényáradat zavarhatta a kevésbé szerencsés valódi rajongókat. Lám-lám, a valóság nevű nagybácsi ezúttal is rácáfol a digitális mocsár összes mítoszára. Mert többségében csak az alapslágerekre mozdultak rá az jelenlévők. Mert többségében az emberek láthatóan és hallhatóan csak és kizárólag ahhoz kötődnek, amit fiatalon birtokoltak. Akár kazettás kalózmásolatban is, de a magukénak érezhették. Pedig elvileg minden elérhető online, talán bele is hallgattak egyszer-kétszer a többi albumba, de aztán ami az egyik fülükön be, a másikon ki. Ha nincs a CD-, kazetta- vagy lemezpolcon, másnapra elfelejtődik.
Legalább ilyen beszédes volt, hogy miközben sokan sajnálják a pénzt a zenére, de tényleg annyira szélsőségesen, hogy egyáltalán nem ismerik az újkori Jarre albumokat, aközben hosszú sorok állnak a 40 eurós trikókat és egyéb színes szuveníreket árusító brand shopok előtt.
Visszatérve a művészi mondanivalóra, Jarre nem egy didaktikus előadó. Amit persze el akar mondani, azt a konfjaiban simán elmondja, kiíratja és még a fordításra is érdemesnek gondolja. De alapvetően hangulatokkal operál, mely a zene dallama, ritmusa, illetve a látványelemek összességével indítja a publikumot közös és egyben belső gondolkodásra. És tényleg, valami egészen elképesztő JMJ szórakoztatásra való képessége, színpadi karizmája, ami messze túlmutat egy tehetséges kortárs zeneszerző képén. Mivel pedig még a melankolikus dallamokat is képes az egész előadás pozitív kicsengésével egyensúlyba hozni, minden egyes turné programjának van egy egészséges íve, bevezetése, tárgyalása, befejezése és happy enddel végződő ráadása.
Mindez pedig azért lehetséges, mert JMJ esetében messze nem öncélú a technológia, hogy nesztek, van rá lóvé, íme, itt az évtized leggyorsabb komputere és legmodernebb szintetizátora, hanem pont ellenkezőleg, egy valódi művész mindig eszközként tekint ezekre, a művészi mondanivalója kifejezéséhez. Mivel Jarre pedig valóban zseni, elképesztő termékeny dallamérzék és aranyérzék társul az üzeneteihez, mely utóbbi még a legszomorkásabb dallam esetében is képes az ellenpontozásra és az optimizmus fenntartására. Ugyanígy a vetítései sem öncélúak. Persze nincs meg bennük az a végsőkig kimunkált fegyelmezett rendszer, mint mondjuk a Kraftwerk srceen filmjeiben, de azért minden egyes Jarre turnén komoly meló van a háttérfilmekbe belerakva, hogy ne csak látványos legyen, de minden egyes vizuális pillanat alkalmazkodjon az adott dal hangulatához és ritmusához is.
Sajnos a 2025-ös Special Summer Live Tour rövid konklúziója, hogy hiába a legmodernebb technológia, valamint a korszerűség igénye, az AI jelenlegi fázisai bekorlátozzák a kreativitást. És itt messze nemcsak a bug-okra gondolok, vagy a gépi elme embertelen logikája miatti idegenszerű élményre, hanem magára a gépek által feldolgozott és bedolgozott adatmennyiség korlátoltságára is. Ugyanis az MI szinte kizárólag korábbi ideákat mixel, és régebbi elképzeléseket böfög vissza, kérődzik fel. Ez persze sosem a gép hibája, hanem sokkal inkább a promptolóké: hiszen ami imput befolyik, az fog kifolyni is, még ha némileg feldolgozva és megváltozva is. Magyarán, a vetítés szempontjából azok voltak a legjobb pillanatok, amikor nem volt Mesterséges Intelligencia. Márpedig, míg Jarre zenéje élő, még mindig fejlődőképes és előremutató, addig az idei koncertjeit kísérő AI kisfilmekről nem mondható el ugyanez. Látványos, szép, de semmi több. Akkor már inkább csak a két Equinoxe album borítóin látható őrzők és hasonló autentikus Jarre látványelemek legyenek animálva! Azok is szépen alátámasztanák a művészi mondanivalót. Látványnak meg ott a füst, köd, lézer alfától-omegáig. A kevesebb néha több. Persze az érme másik fele, hogy ha Jarre-nak tetszettek, akkor ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit?
Mindenesetre egy rendkívül jó koncerten vagyunk túl. Jean-Michel korát meghazudtoló lendülettel vezette elő pályafutása legjavát. Végig vidáman táncolva, integetve, a zenével együtt lüktetve, szinte lebegve, nem spórolva a magyar közönségnek kedveskedő gyakori konferálásokkal sem. Merci beaucoup JMJ!
Fotó: Jozé
Képgaléria: Dávid Zsolt
