könyv – szerzői magánkiadás, 2024
Hiánypótló kötettel, a hazai magnókazettás korszak emlékeit összegző visszaemlékezéssel jelentkezett Palády Zoltán, több vidéki kereskedelmi rádió egykori munkatársa. A mind tartalmában, mind szerkesztésében, mind kivitelében kiemelkedő könyv tanulmányozása során Jozé kollégánkból is ugyanúgy előtörtek a kazettás emlékek, mint sokunkból fognak még a Magnókazettás emlékeim forgatása során. Rendhagyó ajánlónk egy rendkívüli korszaknak állít emléket.
A magnókazetta önmagában is élmény. Megfelelő eszközökkel és némi hozzáértéssel a mai korszakban is simán lehetséges az átlagosnál jobb hangminőségű felvételek készítésére, illetve terjesztésére. Mert a valódi analóg hangzás, a magnószalagról megszólaló hang melegsége és dinamikája egyedi és pótolhatatlan élmény.
Az olyan praktikus dolgok pedig sok-sok éven át voltak a mindennapjaink részei, mint mondjuk, hogy egy házibuliban inkább a kazetták legyenek cserélgetve, minthogy esetleg az értékes lemezek és drága lemezjátszók sérüljenek. Vagy, hogy mindig legyen bekészítve egy-egy megfelelő válogatás vezetéshez, randevúhoz, borozáshoz vagy relaxációhoz. Vagy, hogy a vaskalapos elvtársak által letiltott, betiltott dalok és szövegváltozatok esetén is van megoldás, csak egy magnetofon kell, pár kazetta és végre a magunk kezébe vehetjük a dolgokat. Vagy esetleg, hogy a hangfelvételek másolásakor a gépies klónozás helyett legyen lehetőségünk bizonyos dolgok egyedi beállítására, arányok megváltoztatására, feljavítására. Mindezt a Compact Cassette hozta el nekünk, mely magyarhonban leginkább magnókazetta néven terjedt el. Ugyanis a magnókazetta, mind a méreténél, mind magánál a kazettás kialakításánál fogva jóval egyszerűbben kezelhető, mint az orsós magnószalagok. Miközben a minősége még mindig bőven elfogadható maradt, így aztán hosszú éveken át érdemi kompromisszumot jelentett a mindennapi használatra alkalmazott eszközök terén.
Ennek megfelelően nyugodtan kijelenthető, hogy akit egyszer a mozdony füstje –ez esetben a magnózás illata- megcsapott, egy életre szerelmes lett a magnós élménybe. Palády Zoltán Magnókazettás emlékeim című könyve ezt a bizonyos élményt járja körül, miközben a hazai kazettás magnózás csúcskorszakának, tehát a nyolcvanas-kilencvenes évek emlékeit veszi szépen sorra. Mindezt pedig jó stílusérzékkel és a jó értelemben vett alulnézetből teszi. Magyarán érthetően és az átlagember által ismert és megtapasztalt eszközök, jellemző élmények számbavételével, mintsem, hogy sznobdúsító különlegességekkel és élőben senki által nem látott méregdrága elektronikákkal bombázná az olvasóközönséget.
A 144 oldalas anyag egy rendkívül igényes kivitelű, keményborítós kötetbe lett rendezve. A nyomdai munka, a kötés, a kéthasábos tördelés és úgy általában az egész tipográfia tanítanivaló. Cserépy László tipográfus és példaértékű munkája előtt ezúton is emeljük kalapunkat! Láthatóan nem sajnálták az időt és az energiát a különféle munkafolyamatokra, valamint a költséget sem a szakemberekre, majd a megfelelő alapanyagokra. A sok évtizedes magabiztos tudásanyag tálalása megfelelő igényességgel, arányérzékkel és jó ízléssel társult. Jól érezhetően nemcsak a hangfelvételek és hanghordozók tekintetében nyílik az olló, hanem a könyvkiadás terén is. Napjainkra szinte már csak a két véglet maradt, az ilyen, felsőkategóriás prémium kiadványok és a minden tekintetben minősíthetetlen fércművek – a tartalmukhoz méltó silány kivitelezéssel, durva szakmai hibákkal.
Palády Zoli és számos segítőtársa szerencsére a jó példákat erősítik, a munkájuk eredményét nemcsak, hogy jó kézbe venni, jó lapozgatni, de a fejezetek szinte olvastatják, majd újraolvastatják magukat. Mert jók, mert találóak, mert igazak, mert megélt élményekből táplálkoznak. Mert nem magaslóról kinyilatkoztatott abszolút bölcsességek, hanem az átlagember mára már nosztalgikussá vált hétköznapi emlékeit idézik. Első kézből, hitelesen. Egy olyan szerző tollából, aki valóban ott volt és mélyen átélte, amikről ír. Aki máig magnózás szerelmese, akinek nem munka és nem pénzszerző tevékenység egy ilyen összegzés elkészítése, hanem szívügy és elhivatottság.
A szép és színvonalas kiadványt egy OBI-szerű ismertető vezeti fel, majd a szöveghez mellékelt információs szövegdobozok, valamint a témához illeszkedő könyvjelzők egészítik ki. Ez így együttesen egy könnyen érthető, jól elrendezett, olvasmányos művet eredményez. Különösen, mert a se nem túl rövid, se nem túl hosszú fejezetek és a kapcsolódó képek oldalelosztása is ideálisnak tekinthető. Az Magnókazettás emlékeim egy átlátható, könnyen kezelhető, szerethető olvasnivaló.
Az Omega alapító, Kovacsics Öcsi abszolút hiteles könyvéhez hasonlóan, Palády Zoli kötetének előzménye is egy hobbiból, elhivatottságból készített weblap. A magnokazetta.hu oldalon feldolgozott kazettakatalógus pedig igen jó alapot nyújtott a magnókazettákkal kapcsolatos emlékek felidézésére. Melynek szinte minden oldala szíven ütött és fontos sztorikat hívott elő a rock and roller múltunkból.
Meghatározó gyerekkori élményem, mikor édesapám, aki a kamaszkorától a haláláig hűséges és elkötelezett Illés rajongó volt, már a megjelenése napján hazahozta A Koncert című dupla LP-t. De nem bontotta ki és senki mást sem engedett hozzá, hanem megvárta a hétvégét, majd az egyik szomszéd sráccal összekötötték és beállították a vasakat és jó minőségű felvételt készítettek egy Maxell LN C90-es típusú magnókazettára. Mikor másnap valamelyik rokon elkezdett okoskodni a családi ebéd mellett, hogy micsoda hülyeség volt kétszer is ugyanarra költeni, ráadásul a drága japán kazetta helyett lehetett volna olcsóbbat is választani, hiszen végül úgyis ugyanaz szól majd a magnókban, a fater csak annyit felelt: Csitt, nem értesz hozzá! És valóban. A Maxell LN nagyon jó választás volt, hiszen onnantól fogva gyakorlatilag a nyolcvanas évek minden egyes napján meghallgattuk, az olyan alapművekkel cserélgetve, mint mondjuk az első Edda Művek vagy a Szívhangok, Máté Péter és a Karthago közös albuma, műsoros kazettán. A jó öreg Maxell pedig bírta a strapát, alig tompult a hangzása, már ha egyáltalán, és az évek során egyszer sem gyűrődött be. Máig működőképes.
Tizenöt évvel később CD-n is megjelent A Koncert. Azt már én vettem meg, majd vittem haza. Rettenetes csalódás volt. A tracklista összekeverve, a legjobb pillanat, mikor a hangulat csúcspontján Szörényi Levi belevág a Little Richard ismétlésébe, kivágva. De mindez a lelketlen gányolás még mindig eltörpült azon csalódás mellett, hogy milyen gyengén, sterilen és dinamikátlanul szólal meg compact disc-en A Koncert, az eredeti dupla lemezhez és az arról készült kazettamásolathoz képest. Pedig nem voltunk gazdagok. Olcsó tucat-eszközökkel hallgattunk zenét, de már úgy is ordított a különbség. Hát levontam a konzekvenciát és továbbra sem mondtam le a magnókazettákról.
E két meghatározó eset között rengeteg minden történt. Leginkább persze az a felismerés, hogy nagyon észnél kell lenni, mert mondjuk, amit másfél éve szívesen hallgattunk, ami a szokásos kazetta cserebere folytán hozzánk került, lehet már megsemmisült, hiszen direkt vagy véletlen letörölték az idők folyamán. Mindez leginkább a hazai underground műveit érintette érzékenyen, hiszen százával voltak olyan zenekarok, akiknek az átkosban nem lehetett nagylemezük, de örömmel hallgattuk a dalaikat. Ugyanígy az országos hírnevű nagyágyúk esetében is időről-időre előfordult, hogy bár a cenzúra letiltotta vagy átíratta egyes szövegeiket, de a koncerteken mégis előadták, a hozzá járó konferálásokkal és korabeli hiteles magyarázatokkal együtt, amik aztán idővel nagyobb értékké váltak, mint egy szimpla sorlemezről készített kazettás másolat.
Máig tisztán emlékszem, hogy milyen kazettákra kerültek a Pál Utcai Fiúk és a Lányok, Waszlavik Gazember László vagy a Sziámi korabeli demófelvételei. Vagy a nagybácsik és fater munkatársai által hozott „tiltott” felvételek: Radics Béla különféle formációinak, a Beatrice, a CPg vagy az ETA koncertjeit jobb-rosszabb minőségben megörökítve. Vagy éppen a szüleim által készített kisgyermekkori mondókáink, énekeink. Azok a jellemző színek, formák és fonttípusok ugyanúgy az életünk részei lettek, mint a lemezeken látható zenekari logók vagy zenei szimbólumok. Fater egyik, az előző évet összesítő válogatásán hallottam először az Another Brick In The Wall part 2 kislemez-változatát, bő egy hónappal a megjelenése után. Egy életre sínre tett zenei ízlés tekintetében. Kazettán kaptam meg tőle a Vuk mesejátékot is, melyet újra és újra az elejére tekertem a Mini Körbe-körbe klasszikusa miatt. Valamiért jobban megfogott, mint maga a mese, pedig azt is szerettem.
Végeredményben minden úgy indult, amivel aztán az elmúlt évtizedekben hivatásszerűen foglalkoztam és jelenleg is foglalkozom, hogy apám az első adandó alkalommal élt a világútlevéllel. Így az addig a kommunista akolba szorított egyéb kollégákkal, szomszédokkal és rokonokkal egyetemben felkerekedett és egyebek mellett hozott egy kétkazettás Hithachi rádiósmagnót, a Mariahilfer Straße megfelelő kereskedéséből. Majd versenyre kelve kezdtük a minket érintő alkotásokat a saját gyűjtemény részére átmásolni, hiánypótlás jelszóval – illetve a Commodore korszak, itthon szintén beszerezhetetlennek bizonyuló játékprogramjait is válogatáskazettákra összemásolni. Az első száz-százötven új kazettáig ki is tartott benne a lendület és a lelkesedés, majd aztán már elkezdett korholni, hogy ésszel, mértékkel, beosztva. Amiben persze maximálisan igaza volt, de mikor leültünk egy-egy újabb szerzemény elé és elindult a játék vagy valamelyik kedvenc dalunk, a betiltott, eredeti szövegével, akkor azért többnyire gyorsan meg is enyhült.
Nem sokkal később összehaverkodtam a középiskolánk iskolarádiójának rock és metal műsorát szerkesztő műsorvezetőjével. A néhai Forgács Peti, Isten nyugosztalja, akit a metalista közegben mindenki csak Sancho néven ismert, egyben a Feszültség című fanzine főszerkesztője is volt. Miután hamarosan a bizalmába fogadott, duplán egy-egy világ nyílt meg előttem. Részint mert kiderült, hogy nem csak a gazdag, befolyásos papákkal rendelkező, védett, budai úrifiúk készíthetnek független rock és metal lapot, hanem az egyszeri vidéki srácoknak, tehát ezek szerint a külvárosi szegénylegényeknek is állhat a zászló. Mégha nem is egyszerre és messze nem egyenlő esélyekkel is rajtoltunk. Másrészt, lenyűgözött az a profizmus, ahogy Péter az adáshoz bekészített kazettákat rendszerezte és kezelte. Mindent tudni akartam arról a csodálatos világról. Mert mikor Sancho jóvoltából először beléphettem a csöppnyi kis rádiós „szentélybe” és végre működés közben is láthattam egy rádióstúdiót, benne egy csodálatos Grundig stúdiómagnetofonnal, egy életre eldőlt a pályafutásom is. Életfogytig rock and roll!
Elkezdődött a demó- és bootleg-kazetták tudományos igényességű feldolgozása, rendezése, a professzionális rádiós szerkesztés eltanulása, a fanzine készítés és persze az azzal szorosan összefüggő kazettacserélgetés is. Az internet előtti időkben ugyanis úgy ment, hogyha bekerültél a körbe, akkor különféle címlisták segítségével borítékban küldözgettük egymásnak, világszerte a rock és metal kazettákat. Leginkább a fénymásolt borítós maszek demókat. Punk módra: „F@ck The System!” és „Do It Yourself!” jelszavakkal. Amiből aztán oda és vissza is dolgoztak az underground újságírók, iskola- és kalózrádió szerkesztők, koncert- és fesztiválszervezők, grafikusok és promóterek.
Érdekes módon a módszerváltást követően sem változott az az alapfelállás, hogy a magyar rock-metal világ alapformátuma a magnókazetta. Ugyanis hiába voltak a nagy-nagy ígéretek, a gyakorlatban csak annyi változott, hogy nyílt cenzúra helyét üvegfalak vették át. Elvileg persze mindenkinek és mindent lehetett, énekelni, felvenni és kiadni is, de olyan horror árakon, hogy azt jellemzően megint csak a hegyvidéki elit, meg egyes kivételezett belvárosi srácok tudták megfizetni. Az állami, önkormányzati támogatások, illetve az épphogy két másodperce privatizált friss magán(?) cégek forrásai felett pedig szinte mindenütt az egykori(?) elvtársak diszponáltak. Dacára a hangos antikommunista kórusnak, a kisember szintjén minden maradt a régiben. Így a fiatal zenészek számára többségében továbbra is maradtak az olcsó kis zugstúdiók, meg a kétes jogi hátterű kazettamásolgatás. Hát a régi kedvencek mellé felsorakozó akkori magyar zenei elit, mint például a Slogan, a Bedlam, a Leukémia, az F. O. System vagy a Barbed Wire művészetét ugyanúgy kazettákról hallgattuk, mint az átkosban megátkozott Syrius, Taurus, Kex, Tűzkerék, Kugli, HIT-Rock, Stress és a többi vesztesnek ítélt formáció fontos felvételeit is. Az Edda, az Omega vagy a P. Mobil letiltott, betiltott dalairól, szövegváltozatairól már nem is beszélve.
Mindezt azért fejtettem ki ilyen részletesen, mert ezekkel az élményekkel a hátam mögött, illetve jelenleg is többezres kazettagyűjteménnyel rendelkezve, melyben például jelentős szeletet tesznek ki az egykori Fekete Lyuk zenekarainak archív felvételei, mérhetetlen örömmel olvastam Zoli sorait. Miközben széles mosollyal ismertem rá az illusztrációkon bemutatott relikviákra és kordokumentumokra. Például a könyvtárba járás aktusára, mikor kifejezetten új zenékre vadászva néztük át az akkor aktuális LP és kazetta kínálatot. Aztán a kettőtől-ötig történő fegyelmezett és ugrásra kész magnó előtti gubbasztásra, hátha lesz valami érdekes a rádió hétfői kívánságműsorában. A válogatás-kazetták készítésére, meg úgy általában a kazettamásolás csínjaira.
Szintén mosolyogva ismertem rá a felvétel-védelem be- és kikapcsolásának házi megoldásaira: nálunk a cellux volt a nyerő; a fejállítás és fejtisztítás rítusaira: fültisztító pálcika, gyógyszertári alkohol; vagy az elvben kitűnő, a gyakorlatban mégsem annyira jeleskedő fejtisztító kazettával való ismerkedésre. Nyilván mindannyian címkéztük, katalogizáltunk, rendszereztünk a magnókazettákat, majd valahogy tároltuk is az egyre csak hízó állományt. Mindenekelőtt Magna modulokkal, melyet összerakni sem volt könnyű, szétbombázni viszont csak komoly sérülések árán lehetett vagy még úgy sem. Máig csüng a szobám falán egy jó adag Magna, válogatott kazettás finomságokkal. Idővel aztán a begyűrt, elszakadt szalagok javításában is kellő rutint szereztünk. Az pedig megint egy letűnt kort, a valódi diktatúrát megélt nemzedék mára már megszépült fogalma, hogy mi is volt a „dollárbolt” – avagy milyen érzés mások szerencsétlensége árán a magunkét keresni. Meg elve, miként lehetett a létező szocializmusban elegendő dollárhoz jutni az áhított nyugati termékek beszerzése céljával…
Sokat forgattuk a különféle nyugati termék-katalógusokat, jellemzően a kamionosok bíbelődtek csak ilyen vastag, nehéz és csekély értékű tárgyak hazahozatalával. Miként az egykori Hifi Magazin is az alapművek közé tartozott. Vigyorogva ismertem rá az egykori Világ Ifjúsága által biztosított nyomdai kazettaborítókra, szigorúan kalóz, szigorúan gagyi jeligére. Az egykori vörös valóság egy újabb szürrealista tárgyi emlékei, melyekben, mint cseppben a tenger, az egész szocialista emberkísérlet abszurditása benne foglaltatik. Persze akkoriban nem ez volt a fő problémánk vele, hanem hogy nem volt elég rock és metal előadó az illetékes elvtársak által favorizált nyáltengerben…
Szintén örömmel ismertem rá az ismerős kazettamárkákra. Melyek közül a Maxell, TDK, Sony, AGFA, BASF ötöse és a hazai Polimer – nyilván mindenkinek megvolt, aki valaha is magnózott. A Takt korszak meg maga volt a guilty pleasure. Lengyelpiac rulez! A másik oldalról viszont még Stylandia fémorsós kazettáim is voltak. Kár, hogy gyorsan öregedtek. A magam részéről leginkább a Sony HF-90 különféle verzióival töltöttem fel a gyűjteményt. A középsulis években száz forint volt a heti zsebpénzem, míg a szomszéd butikban egy HF százharminc jó magyar forintba került. Persze voltak, vannak más típusú kazettáim is, más forrásból. Meg komoly műsoros-kazetta gyűjteményem is – véleményes hangminőséggel. De azért az alap a zsebpénz volt és a fater haverjainak értékes ritkaságai, meg a saját baráti köröm szamizdatként terjedő tiltott gyümölcsei. Könnyen kiszámítható, hogy átlagban kéthetente jutottam kilencvenpercnyi alapanyaghoz, miközben olcsó, de legalább kevés ételt fogyasztottam a sulis időben a „szent cél” érdekében. Mivel egy idő után szabályosan ömlöttek hozzám a demók-, próbatermi-felvételek, betiltott dalok és maszek koncertek, nagyon észnél kellett lenni, mire használja fel az ember a szűkös kapacitásokat. Ami kitartó munkának és a közben felszedett információmorzsáknak aztán idővel meglettek a maga gyümölcsei.
Emlékszem, mikor a 2005-es Reunion Show-ra készülődtünk, milyen örömmel digiztük be, majd tettük közzé Kisgyurival az általam készített honlapon a Leukémia együttes összes 1987 és 1996 között készült próbatermi-, bootleg- és demókazettáját. Milyen nagy öröm is volt, hogy egy ország töltötte le, majd terjesztette tovább a kedvenc ’Kémia dalaink különféle verzióit. Miközben mintegy mellékesen még egyesével bedigiztem és ahol lehetett, némileg fel is javítottam a fiúk által a munkahelyemre behozott, cipősdobozokba ömlesztett korabeli cikkeket és zenekari fotókat is. Szintén sokhavi örömteli tevékenység volt a Beatrice 1981-es koncertfelvételeinek begyűjtése, a szalagok bedigizése, javítása, majd az Európa szvit különféle verzióinak, Gazember sajtóreakciós expozé-sorozatának és az akkori Tudományos rockizmus műsorának albumra szerkesztése. Még úgy is, hogy végül egyéb forrásokat is bevontam a szerkesztésbe, naivan az gondolván, hogy mások talán jobban digitalizálnak, mint mi.
Ugyanúgy egykori demókazetták anyagából szerkesztettük -részben még a legendás, fénymásolt borítós és fénymásolt fanzine-es hőskorszakból- a Forgotten Tapes című Slogan antológiát. Mindhárom CD törzsanyaga egy-egy klasszikus Slogan kazetta dalcsokra, melyek bónuszait további demókból, próbatermi- és koncert-felvételekből állítottuk össze. Mintha csak egy-egy 80 perces kazettára másolgattuk volna össze gyermekkorunk kedvenc dalait, hogy aztán az agyonhallgatott, megkopott szalagok mellett digitális formában is meglegyen a vitrin legfelső polcán. De a P. Mobil Nagy P. sorozatának koncertfelvételei is javarészt bedigizett kazettákról kerültek szerkesztésre. Különösképpen a Vikidál- és Tunyogi-időszak gyöngyszemei. Máig nagy szomorúság, hogy végül nem az eredetileg összeállított műsorok kerültek CD-kre. Miként az is, hogy a csalódás hatására sok jó kazettás bootleger döntött úgy, hogy akkor onnantól: „semmit, soha, senkinek”. Mert még egyszer biztos, hogy nem veszik palira őket: nem lesz olyan, hogy ingyen dolgoztatják, aztán mégsem az, és mégsem úgy kerül kiadásra, amire kezet adtak, amiben megegyeztek.
Érdekesség, hogy az Omega 50: Kiabálj, énekelj című CD antológia első változatára szintén magnókazettáról került fel egy régi Omega demó. Aztán a munkálatok folytán előkerült egy másik, elvileg jobb minőségű forrás. Bár én azóta sem hallom a különbséget, engedtem a szelíd erőszaknak és a gyártásra küldött audió maszterbe már az újabb(?) változat került. Más kérdés, hogy abban viszont egy kislemez-verziót cseréltek vissza a nagyokosok az albumverzióra. Sárnak, kárnak persze nincs gazdája – azóta is megy a magyarosch egymásra mutogatás. Nem kicsit az elbaltázott szalagos felvételekre és azok duplán zajos utóéletére emlékeztetve az idősebb rockereket. Eredetileg a HitRock Ikarusz anyagának maradékának előbányászása és szerkesztése is kazettákról történt. Majd szinte az utolsó pillanatban mégis előkerült a maszterként használt DAT kazetta, amiből aztán több felvétel is felkerült extraként a 30 éves jubileumi koncert és a 40 éves kislemez-válogatás CD-kre. Lám, mire jó, ha valaki megőrzi a gondosan katalogizált és felcímkézett kazettáit.
Úgyszintén korszakos korosztályi élmény a házi szexkazetta készítés bonyodalmait feszegető fejezet. Sokan jártak még ezzel úgy… Évekig röhögtünk a különféle összejöveteleken a balul sikerült próbálkozások idővel egyre színesebbé váló újramesélésekor. Bár nyilván a többség ugyanúgy nem fogja beismerni, minthogy annakidején borderline szindróma, effektív pszichopata és hasonló kamu kórképekkel bújt ki a kötelező sorkatonai szolgálat alól. Hát, maradtak a privát emlékek, meg a jobb híján a piacokon beszerzett kalóz VHS-másolatok. Der Klassiker, Teresa Orlowski! – ahogy a parabola-antennával befogott német adók esti reklámblokkja hirdette bőszen anno.
Óriási poén a könyv végén található köszönetnyilvánításhoz tartozó támogatói lista is, mely magnókazetta Type szerűen rendezi a kötet életre hívásában segédkező személyeket és cégeket. Így aztán egy igazi hatásos magnós életérzéssel zárul a visszaemlékezés-sorozat. Egy kicsit olyan, mint mikor gyerekkorunkban az utcán tollasoztunk és néha felkiáltottunk, hogy autó! Csak az érti, és az érzi, aki átélte, aki benne volt.
Összegezve, Zoli könyve remek olvasmány. Újra és újra törnek elő az emlékek, ahogy a Magnókazettás emlékeim fejezeteit újra és újra fellapozva szép sorban merülnek fel a múlt jellemző sztorijai és relikviái. Gondolom, más sincs másképp ezzel, aki valaha is ceruzával csavargatott vissza szalagot, akár a szorulás megszüntetése végett, akár az elem véges élettartamára gondolva.
Annál többet pedig író nemigen kívánhat, hogy alaposan megmozgassa az olvasói elméjét és kollektív emlékezetét. Palády Zoltán elsőkönyves íróként bizony köröket ver az úgynevezett szakmára. Remélem, van még más hobbija is, mert írni nagyon tud! Minden elismerésem!
