• Budapest Park, 2025. 07.08.

Nem panaszkodhatnak Billy Idol hazai rajongói. Zsínórban harmadszor látogatott el a Budapest Parkba az utóbbi években, úgy tűnik Budapest felkerült a turnétérképére. Legutóbb a kiválóan sikerült Ep-ket turnéztatta meg, most pedig az idén tavasszal megjelent friss albumával, a Dream Into It-el látogatott el hozzánk. A 2022-es bulit sajnos majdnem hazavágta az eső és a rosszidő, sokáig úgy tűnt ezúttal is ez lesz a helyzet, de az időjárás végül megkegyelmezett és egy remek hangulatú buli kerekedett a végére.

Azért hoztam ennyire párhuzamba a két koncertet, mert annak ellenére, hogy két különböző zenei anyagot voltak hivatottak promótálni, rengeteg minden kapcsán ugyanazokat a mondatokat tudnám most is leírni, mint legutóbb. Kezdve az előzenekarral, akik akkor is teljesen hidegen hagytak (már a nevükre sem emlékszem…) és most is nettó időhúzás volt a Dope Calypso nevű trió előadása. Színtelen, szagtalan, teljesen érdektelen tucat soft rock zenét vezettek elő, egy hangot sem tudnék felidézni belőle pedig a műsoruk elejétől jelen voltam. Bocs srácok, de ez nemhogy a ’80-as, ’90-es évek ikonikus figurájának koncertje elé volt stílustalan és színvonaltalan, hanem úgy általában. Nem tudom, hogyan szerezték meg maguknak ezt az előzenekari pozíciót, de enyhén szólva nem érdemelték meg. Ezzel a teljesítménnyel nem szabadna előhozakodni, pláne egy ilyen ikon előtt, mint Billy Idol.

És ha már Billy-nél tartunk… Az idén 70 éves punk rockerben még mindig van némi drive, rutinos előadóként hozza az elvárhatót a korához képest (talán most jobban is énekelt, mint legutóbb), a színpadi megjelenésével sincs baj, rocksztárhoz méltóan van felöltöztetve, de a vetkőzést még mindig nem tudja elengedni, pedig el kellene. Billy örökös jobbkeze Steve Stevens már közel sem annyire szerencsés genetikailag, mint Idol, sokkal rosszabbul öregszik, pedig pár évvel fiatalabb is, viszont még mindig baromi jó gitáros. Amúgy róla is ugyan azt tudom mondani, mint legutóbb: zseni a faszi, de parasztvakítás az, amit szóló gyanánt előad már sok éve, sokkal többet tud ennél, de a show csak ezt bírja el. Ezzel együtt élmény őt hallgatni minden alkalommal, az utolsó gitárhősök egyike. A zenekar többi részére nem térnék ki, hiába zenélnek már sok éve fixen Billy mellett, hiába hozzák, amit kell, bármikor lecserélhető bérzenészek mindenféle karizma és stílus nélkül. Persze két akkora fazon mellett, mint Steve és Idol talán sok is lenne pár stílusos zenész, de ahogy például Alice Cooper-nek sikerült színpadképes arcokat maga mellé állítani a színpadra anélkül, hogy elvinnék előle a show-t, talán Billy is beújíthatna kicsit rocksztárosabb kiállású arcokat, bár gyorsan tegyük hozzá, egyre kevesebb van az efféle fazonokból… Persze ez valószínűleg csak nekem jutott eszembe, a jelenlévők nagy részét ez egyáltalán nem zavarta, Billy Idol, (talán még) Steve Stevens és a legendás dalok miatt érkeztek és azokat meg is kapták szép sorban, egyedül (ahogy legutóbb is) csak a Sweet Sixteen, és a Shock to the System maradt ki a széles körben ismert giga slágerek közül. Így van ez már régóta, nincs is ezzel semmi baj, a koncertprogram maradék része az, ami változik/változhat…

Nyilván ezen a ponton is ugyanazokat a számomra érthetetlenül kihagyott gyöngyszemeket tudom felsorolni, mint legutóbb: a punkosan karcos, kiváló Devil’s Playground-ról semminem hangzott el, pedig de jó lett volna egy Scream, vagy egy Super Overdrive, de igazából még vagy 3-4 nótát fel tudnék sorolni róla, ami jobban húzott volna, mint például az új albumról elővezetett 77 vagy a People I Love. Utóbbit ráadásul elég tévesen a ráadásba sikerült beszerkeszteni, a nagy slágerek közé, le is ült a hangulat erősen, még szerencse, hogy a záró White Wedding megmentette a buli végét. A szintén kiváló Kings & Queens of the Underground album slágerének, a Postcards from the Past-nek a mellőzését sem tudom hova tenni. Brutál jó nóta, a Rebel Yell hagyományait követve, ráadásul pop-os kezdésével bele is simulna szépen az amúgy is pop zenei felhangokkal telepakolt életműbe. Az utóbbi évek legjobb Billy Idol nótája, a Bitter Taste sem tudott fix helyet kiharcolni magának a műsorban, bár igaz, hogy legutóbb közel sem sikerült élőben olyan fílingesen előadni, mint, ahogy lemezen hallható…

A műsor igazi meglepetésnótája, legalábbi számomra, a Ready Steady Go volt Idol punk zenekarának, a Generation X-nek az 1978-ban megjelent első albumáról. Kifejezetten jól esett ez az ősrégi punk nóta, bár ezzel némileg magamra maradtam, legalábbis a környezetemben biztosan…

Feltűnt az is, hogy az amúgy nagyon profi animált háttérvetítést is – de mintha már láttam volna legutóbb. Nem voltam rest visszakeresni a legutóbbi képeket, és tényleg szinte ugyanaz a stílus és megoldások domináltak akkor is, mint most, viszont vérprofin. Néha olyan hatásuk volt a vetítéseknek mintha kézzelfogható díszletek között zenélnének a srácok, pedig azok is vetítések voltak. A mai AI generált vizuális látványok világában üdítő élmény egy ilyet látni…

Mindent összevetve remek hangulatú koncertet láthatott az évről évre egyre professzionálisabb Budapest Park teltházas közönsége egy még mindig vállalható Billy Idolal, és fiatalságunk nagy slágereivel. Valahol szomorú, hogy Billy is azon előadók közé tartozik, akiknek a széles körben ismert nótái miatt mennek főként a koncertjeire, és ezt tudja ő is, pedig az utolsó 20 év Billy Idol munkássága is van olyan erős, hogy helyet követelhetne magának a műsorban. Egy erőteljesebb menedzsment munkával jóval többet is ki lehetne hozni egy Billy Idol koncertből, de amíg így is teltházakat produkál, addig valószínűleg minden marad ebben a kerékvágásban, amíg Billy képes hozni szusszal a tőle megszokott produkciót. Reméljük, még bírja egy darabig, és majd időben szólnak neki, amikor már abba kell hagynia. Az egyik utolsó igazán ikonikus figura…

Stay Punk…

Fotók: Budapest Park