Atlantic Recording Corp., 2025
Vigyázat, szókimondó szövegek!
Isten hozott a kib@szott 21.században! A magány, a kamuhírek, az erőszak, a kiszolgáltatottság, az érzelmi kiüresedés világában. Ezt üvölti arcunkba az új Halestorm lemez már az első tíz másodpercben. A Fallen névjegyszerű, gyilkos riffje bármelyik Pantera lemezen elfért volna, talán kicsit vártam is Phil Anselmo zsigeri vokálját, de miután megérkezett Lzzy Hale hangja, már tudtam, jó helyen járok.
Igazából rövidre zárhatnám ezt a lemezismertetőt azzal, hogy a dalok önmagukért beszélnek, kiabálnak, könyörögnek, suttognak és rimánkodnak, de egy-két dolgot mégis szeretnék elmondani.
Először is, nem gondolom, hogy a Halestorm felfedezte volna a tyúxarban az ütőeret, de a bevált formákat annyi energiával és érzéssel töltötték meg, amitől valószínűleg egy szakpszichológus is a feljebbvalójához fordulna, azzal a felkiáltással, hogy vegye le válláról a terhet. Nem illik hölgyek korát firtatni, de a neten is fellelhető Lzzy születési dátuma, így könnyen kiszámítható, már rég volt tinédzser, és valóban, a dalok szövegei sem az Z/alfa generációk problémáiról szólnak. Az énekesnő minden sikeressége ellenére, vagy éppen amiatt is cudar dolgokon mehetett keresztül, és most elhatározta, könnyít a lelkén, magasról lesz@rva, hogy képesek vagyunk-e elviselni.
A dalok színvonala pont olyan magas, mint a lemez címe. A banda egyszerre vezet hű serpaként a szív rejtett ösvényein, kamráin, bugyrain keresztül, és mesél arról, hányan, hányféleképpen haltak már bele ebbe az utazásba. Nem ígéri azt, hogy túléljük, de meggyőz arról, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy egyenes gerinccel hagyjuk itt az árnyékvilágot.
A már említett Fallen tulajdonképpen egy négy és fél perces trailer, amiben bemutatják, hogyan és miről szól 2025-ben a Halestorm zenéje. Minden eddiginél zúzósabb gitárok, az érzelmek teljes skáláját bejáró ének, magával ragadó dallamok.
A címadó nóta metaforájához nem kell irodalomtudósnak lenni, hogy megértsük. Az élet igazából veszettül halálos, és mégis végig kell rajta vonszolnunk magunkat, akkor is, ha a fiatalon elhunyt magyar költő géniusz szavaival élve:
„Tudod, idegesíti Istent
Minden csúcstámadás.”
(Térey János: Philosophy of Sherpa)
A Shiver és a Like a women can a szerelem nyomorúságáról beszél, a feloldhatatlan dilemmáról, hogy sosem egyezhetünk ki, hiszen a férfi és a nő is mást akar. Egymást. Ráadásul a mai világban, a genderpaletta bővülésével, nem beszélve Lzzy nyiltan felvállalt biszexualitásáról, még bonyolultabb a helyzet. A Like a woman can egyébként elképesztően erős blues alapokat rejteget. Első körben Janis Joplin, még egy pár meghallgatás után már Etta James neve is felmerült bennem.
A Rain your Blood on me a dinamizmust maxolja ki, tempó és hangulatváltások sorjáznak egymás után. Klassz régi Maiden íze van egy-két helyen a nótának, miközben az alaptémája leginkább egy áldozati szertartás kezdetére hasonlít. Itt jegyezném meg, micsoda energiával dobolja végig a lemezt Arejay Hale.
A Darkness always wins egy jó kis Genesises dobgép ritmussal indul, és mellé mindenféle furcsa zajokat hallunk, ahogyan az egy valamirevaló sötétséghez illik. A „We’re all fighters, holding up our lighters” sornál már láttam előre az arénák öngyújtó dömpingjét, ahogyan a „zsűri” és a banda együtt harcol a közös ellenség, a mentális betegségek által generált börtönlét ellen.
Ehhez kérnek hathatósabb segítséget a Gather the Lambs soraival kaphatunk, összegyűjtve Isten bárányait, ha már a gazdája látszólag tojik ránk. Érezhető, hogy valahol a dal vége felé ők is rájöhettek, ebből nem lesz semmi, mert a WATCH OUT! és a K-I-L-L-I-N-G olyan, mint egy zenei szőnyegbombázás. Bespeedezett nu metal életérzés ötvözése a Faith No More/System of the Down páros kiszámíthatatlanságával. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Josh Smith helyenként milyen óriási basszustémákat hoz.
A kettő közötti Broken doll indítása valóban a kuka mellé dobott gyerekjáték mélyebb szinten értelmezett tragédiáját önti a nyakunkba. Sejthetjük, hogy ki/kik ezek a babák. És ha még ekkor is lennének kétségeink, nyakunkba kapjuk az I gave you Everything őrületét. Hallottam életem során dühös dalokat, pusztító sorokat, riffeket, de ahogy a mondás tartja: láttam már gyilkosokat szebben nézni, mint amit (valószínűleg) a férfitársadalom kap ebben a dalban. Vihar előtti csendből indul a szerzemény, és a legdurvább vádakik jut el. Érzem ahogy repülnek a tárgyak, borulnak a székek, törnek az ablakok. „I gave you everything, and you fucked up again!” Vajon hányan, hányszor hallottuk/mondtuk ki ezt a mondatot életünkben. Megsemmisítően katartikus dal!
Jól gondolták, hogy nem lehet így lezárni az albumot, mert akkor mindenki a töltött p..aprikáért nyúl, így egy csodás balladát rittyentettek a végére a How will you remember me? képében. Ebben sokkal inkább arról elmélkednek, vajon mit hagy egy művész maga után örökségként. Szerintem, ha a Halestorm eddigi pályafutását nézzük, nem hiszem, hogy aggódniuk kellene e emiatt. Ez a lemez pedig kifejezetten értékes ajándék. Ha becsomagoltatok, induljatok az Everest felé!
