Megadeth koncert

– Papp László Budapest Sportaréna 2025. 10. 06.

Nyolcadszor lépett fel hazánkban a thrash metal egyik legfontosabb alapcsapata és sokadjára is tízpontos koncertet adtak. Egy gyakorlatilag hibátlan előadásnak lehetett fül- és szemtanúja, aki vette a fáradságot és persze a jegyét, hogy elballagjon a Papp László Budapest Sportarénába, mert a Megadeth ismét leiskolázta a komplett metal szakmát.

Van néhány állócsillag, örök kedvenc, akik nemcsak egyedi és megismételhetetlen művészi élményt jelentenek, de egyben etalonok, viszonyítási pontok, egyfajta világítótornyok, hogy miről is van szó valójában, miként is kell ezt a rock and rollnak hívott zenét művelni, fémzenei esztétikát hitelesen, profin és jól elővezetni. Ezért hát Dave Mustaine társulata is azon zenekarok közé tartozik, melynek működését már az első lemeztől fogva nagy-nagy figyelemmel és őszinte rajongással kísérem. MegaDave nem lehet könnyű ember, mert aránylag ritkán fordult elő, hogy ugyanazzal a felállással készült el két egymást követő Megadeth album. De ez semmit sem von le a lemezeik értékéből. Ez a világ már csak ilyen. Elég sok zseniális arc van még rajta kívül is, akik annak ellenére is végig csúcson tudtak maradni, hogy folyamatosan változtak körülöttük az emberek. Lásd például Ritchie Blackmore esetét a Rainbow-val.

Mindenesetre engem már réges rég meggyőzött a Megadeth mindenkori társulata, mikor 1993 nyarán, életemben először, az MTK pályán végre valahára élőben is láthattam, hallhattam az együttest. Döbbenetes volt. Eleve a legjobb felállásukban érkeztek, az egyik legjobb lemezük diadalmenetnek is felérő sikerturnéján. De aztán úgy állva hagyták az aznap esti headliner Metallicát, majd menet közben ráadásként kétszer keresztbe le is nyelték, mint két évvel korábban a Queensrÿche és az AC/DC a közéjük ékelődött Mötley Crüe, Metallica párosát. Ráadásul nagyjából fél hangerővel, szándékosan lebutított fénnyel, nappali fényben kezdve. Azonban Mustaine és bandája olyan feszesen, precízen, pontosan, hatalmas elánnal és látványosan adta elő az eleve tízpontos remekművekből álló rövidített programjukat, hogy a fal adta a másikat. Hirtelen nem is értettem, miért a ’Talicska a főzenekar…, persze dehogynem. Mi az, hogy, nagyon is.

Mindez akkor jutott eszembe, mikor az Aréna előtt gyülekező tömegben körülnézve azt lehetett tapasztalni, hogy nagyjából minden tizedik Megadeth pólós, pulóveres, kabátos, felvarrós rockerre jut egy Disturbedbe öltözött fazon. Bent már kissé kiegyensúlyozottabb lett az arány, melybe nyilván a gazdag merch kínálat is belejátszott. Meg persze mászkált ott sörért mindenféle egyéb más trikós zenebarát is. Nehezen lehetett eldönteni, hogy a 2020-as évekre tényleg ennyire széles körben elfogadott bandává vált a Megadeth és a Disturbed, vagy csak az eseményre, illetve a lehetséges utolsó felvonásra mozdult meg az öregedő rock and roller közönség.

Mindenesetre németes precizitással, pontban hétkor kezdetét vette a muzsika és a roswelli eseményeket pedzegető Hangar 18 bevezető dallama meg is hozta a kellő hatást, azonnal önfeledt bulizásba kezdett az Aréna. Mely kitűnő hangulat a másodikként érkező Dystopia alatt is fennmaradt. Dacára a minimalista dizájnnak, mely az előzenekarnak jutott. Már ekkor tudtam, hogy ismét hatalmas élménnyel gazdagodunk a Megadeth jóvoltából. Hiszen bár sem kivetítő, sem LED-fal nem segítette a munkájukat, Mustaine és jelenlegi játszópajtásai, Teemu Mäntysaari szólógitáros, James LoMenzo basszusgitáros és Dirk Verbeuren dobos olyan odaadással és látványosan játszottak, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Persze, hogy a közönségre is azonnal hatott a színpadi jelenlétük, lelkes előadásmódjuk. Így aztán, mire a harmadikként felhangzó Angry Again refrénjéhez érkeztünk, sokan már extázisban táncolva énekelték fiatalságunk egyik meghatározó filmzenéjét.

Tíz perc kellett mindössze és a Megadeth sokadszorra is jött, látott és győzött. Onnantól a Skin O’ My Teeth, Sweating Bullets, Mechanix, Tornado Of Souls slágerparádéja már jutalomjáték volt, szinte egy, a sikerelőadást megkoronázandó hosszúra nyúlt ráadás. Vagy mint a világbajnoki cím elnyerése utáni óriási ováció, majd a boldog pezsgőzés feledhetetlen pillanatai. Tegyük hozzá, a Megadeth ismét olyan pontosan, precízen, fegyelmezetten játszott, mintha lemezt hallgattunk volna! Pedig a fiúk lelkesen jöttek-mentek, nagyon látványosan mozogtak a hangszereikkel, illetve a dobok mögött, rázták a sörényeiket, de az egész előadás alatt nem volt szinte egy fél ütem vagy hang sem, ami félrement volna. Döbbenetes alapossággal gyakorolták ki a legnyakatekertebb dallamokat, legbonyolultabb ütemeket, dalszerkezeteteket is.

Mind a négyen nagyon toppon vannak hangszeresen, illetve agyban is maximálisan jelen voltak, teljes erővel az előadásra koncentráltak. Nem véletlen, hogy a nagytesó Metallica soha az életben nem volt képes ilyen minőségű élő zenélésre. Ez persze semmit nem von le az egyéb értékeikből. De azért olyat még egyik Megadeth felállástól nem hallottam, hogy a dobos az alapvető ütemeket is sorozatosan képes elrontani, a felkészületlen gitáros pedig összevissza játszik, majd a felvételen úgyis kijavítjuk jeligére.

A Dystopia címadója után a We’ll Be Back képviselte még a modern korszakot. Ezt mondjuk kissé kevésnek éreztem, még az előzenekari pozíció és a kvázi fesztiválos best of program ellenére is. Öröm viszont, hogy a közönség jól hallhatóan ismerte és együtt énekelte a főhőssel a dalokat. Mindehhez nagy segítség volt a hozzáértő hangosítás is. Sokezer koncerten vagyok túl. Nem túl nagy túlzással még manapság is minden este valamilyen előadáson teljesítek szolgálatot, így persze az Arénába is szinte hazajárok, de ilyen profi hangosítást tényleg csak szökőévente lehet tapasztalni. Pedig agyontorzított, sűrű heavy-thrash program szólt és mégis, mindent jól el lehetett különíteni. Lám-lám, mégiscsak van az a cucc, az a hozzáértés, amivel a Papp Lacit is szépen meg lehet tölteni értékelhető és élményszerű hangzásvilággal.

Végül a Peace Sells, Symphony Of Destruction, Holy Wars… The Punishment Due háromsága tette fel a pontot az i-re. Megunhatatlan klasszikusok, Vic Rattlehead is besétált egy kis bohóckodásra, a szokásos koreográfia szerint, de ezek nélkül is megállt volna a lábán a buli, olyan erős volt az alapprogram. A felvételről bejátszott Silent Scorn alatt pedig a szokásos fotózkodás, dobverő- és pengető dobálás zajlott, majd pontban 7-kor levonult a színpadról az utolsóként maradó MegaDave is.

Remélem, visszajönnek még egyszer, egy utolsó pesti előadásra a jövőre induló búcsúturné keretében. Mert ezt nem lehet elégszer látni, hallani. Esetleg egy kissé bátrabb szetlistával: 502, Breakpoint, Reckoning Day, Day The Music Died, A Secret Place, Breadline, When, Shadow Of Deth/My Kingdom, Washington Is Next!, Endgame, Black Swan, Kingmaker, satöbbi. Tényleg bőven volna miből válogatni.