2BD / 3 DVD / 2CD / 4LP – Sony Music / David Gilmour Music 2025
Nincs mit szépíteni, egy jó ideje már David Gilmour is belépett a megfellebbezhetetlen főbálványok közé. Azon sznobdúsító társaságba, mint például Clapton, Knopfler, Anderson, Bono, Sting, satöbbi, akik bármit is tesznek, azt csak és kizárólag hozsannázás fogadhatja, különben véged, kiírtad magad a kultúremberek közül. Ezért aztán mindig kemény dió recenziót készíteni az újkori Gilmour produkciókról, hiszen valóban élből leveri a konkurencia 95%-át, mivel úgy szólnak a felvételei, hogy minél jobb cuccon hallgatjuk, annál nagyobb élmény. Ráadásul egy szimpatikus alak, aki nem a botrányaival tűnik ki egy nagy rakás sztár közül, hanem csak szép nyugodtan teszi a dolgát.
Az, hogy mára már mégis soknak tűnik egy-egy dupla, tripla vagy még hosszabb koncertanyag minden egyes stúdióalbum után, sajnos mindezek ellenére is igaz. Miként azok erősen önismétlő tartalma is unalmassá válthat, ha az ember rendszeres David Gilmour és Pink Floyd hallgató. Ráadásul hiába szólnak jóval gyengébben az online kiadások, mint mondjuk egy gyári Blu-ray, a digitális mocsár és az elfogultság olyan pusztító elegyet alkot, ami ellen már nem elég az érvelés vagy némi kis akciós sárkányfű. A bigott hívőket csak felbőszíti a valóság, hát jobb nem piszkálni a kényelmesen elzsibbadt fanatikusokat. Ez a kritika a többieknek szól.
Live At The Circus Maximus / The Luck And Strange Concerts kiadványok, 2025
Eljött hát az idő, megékezett a sokadik monstre Gilmour koncertanyag is. Javarészt ugyanazokkal az agyonkoptatott Floyd klasszikusokkal. Illetve a megosztóra és kissé halványra sikeredett utolsó szólólemez dalaival. Hogy minderre mi szükség volt, főleg ilyen bő lére engedve, őszintén nem tudom a választ. De tényleg, két CD, négy LP, három DVD, javarészt ugyanazzal az anyaggal mely már mindenkinek megvan. A dupla Blu-ray még hagyján, az első korongon a római koncertfilm, a másodikon a turnéösszegző koncertalbum, illetve a bőséges vizuális extrák. Természetesen kitűnő minőségben. Ennyi bőven elég is volna. Sőt, van, akinek még sok is.
Live At The Circus Maximus
A Live At The Circus Maximus című koncertfilmet 2024 őszén forgatták a rövidre szabott Luck and Starge Tour római állomásán. A rendező Gavin Elder pedig kitűnő munkát végzett, majd adott ki a kezéből. Valóban igyekezett elkapni minden fontos momentumot és átadni az előadásra jellemző hangulatot. Nem az ő hibája, hogy nem sikerült megismételni a Live In Gdańsk és a Gilmour-féle Live at Pompeii hatását. Inkább a múló idő, a sok önismétlés és megkopóban lévő varázslat felelős azért, hogy immáron túl sokszor van a nézőnek deja vu érzése. Nemcsak a dalokat, hanem a kisebb-nagyobb gesztusokat és a monumentális látványt illetően is.
Komolyan kérdezem, hogy van, aki még nem unja, hogy mindig mindenhol a Breathe, a Time / Breathe reprise, a Marooned, a Wish You Were Here, a High Hopes, a Sorrow, a Coming Back To Life és a Comfortably Numb van nyúzva? Mikor további jobbnál jobb dalok hemzsegnek még a Pink Floyd lemezeken. Ez esetben talán csak a Fat Old Sun, A Great Day For Freedom és a Great Gig In The Sky nyújt némi frissességet a Floydok közül. Ezek kaptak némi plusz ízt, új árnyalatot. Talán még a főhős sem fáradt bele annyira az előadásukba.
Egy fokkal jobb a helyzet az új és az egyéb újkori Gilmour kompozíciók esetében. Bár, mintha miként a Floyd hagyatéknál nem is létezne korai időszak, a szólólemezek terén ugyanaz a helyzet. Úgy érezheti magát az egyszeri rajongó, mintha soha nem jelent volna meg az első két szólólemez. Ezúttal sajnos az On An Island is kimaradt a szórásból, de legalább a három Rattle That Lock szám jól oda lett rakva.
Így aztán az intróként felcsendülő 5 A.M., az In Any Tongue és A Boat Lies Waiting voltak a koncertek csúcspontjai, a Luck and Strange olyan jobban sikerült tételei mellett, mint a Black Cat és a címadó, vagy a csúcspontnak is tekinthető The Piper’s Call. Valamint a rendes műsort záró Dark And Velvet Nights, Sings, Scattered blokkban érződik némi tűz az öregben. Némi valódi művészi izgalom, ahol el tudjuk hinni neki, hogy valóban érdekli és élvezi a dalai előadását.
Hozzátéve, hogy az idő sajnos ezúttal is tette a dolgát, David már énekesként és gitárosként is túl van a csúcson. Miközben ő és a javarészt lecserélt, fiatalított zenekara – akárcsak Waters esetében – ráadásul sajnos nincsenek egy súlycsoportban egymással. Persze, mindenki mindent eljátszik, elénekel, ahogy csak kell. De a filmet látva csak nagyritkán lehet kohéziót érezni, valódi együttest látni. Egy láthatólag, hallhatólag kissé már megfáradt, de maximálisan kiszolgált idősödő zseni van jelen, egy valóban jó és tehetséges, de ott és akkor mégis súlytalannak tűnő zenészekből álló kiszolgáló személyzet gyűrűjében. Melyből talán csak Guy Pratt, Greg Phillinganes és persze Romany Gilmour emelkedik ki. Illetve a Great Gig In The Sky, A Boat Lies Waiting alattésután egy kicsit talán még a többi vokalista hölgy is. A különben szupertehetséges Ben Worsley különösen szürke David mellett.
A helyszínen lévő közönség persze mindezt másként élte meg. Sokakkal beszéltem, megbízható, komoly emberekkel, akik életük egyik legnagyobb élményéről számoltak be. Nyilván mindannyian szeretjük Gilmourt, szeretjük a klasszikus Floydot, óriási érzelmi többletet képes adni egy ilyen háttér után a jelenlét, a személyes találkozás. Látva, hallva a római bulik közönségének a reakciót, nyilván a Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here, The Wall és a The Division Bell slágerek miatt volt a legnagyobb felhördülés, a leghangosabb siker. Nem is lehetett volna másképpen. Még a moziban is meglehetett a rácsodálkozás öröme és a csoportélmény, mikor hazafelé közösen átbeszélve, működik az újdonság adta lelkesedés. Mindez otthon ülve és már a sokaik hasonló koncertkiadvány sokadszori megnézése, meghallgatása után már jóval kevésbé érződik revelációnak, aktuálisnak és izgalmasnak. Mintha már a főhős sem bízna önmagában. A saját szerzeményeiben. Néhány kiemelt koncert, mindösszesen öt helyszínen. Az új lemez dalai mellett pedig mindössze három az előzőről, valamint a tuti sikert jelentő atombiztos régiek és ezzel le is van tudva a dolog.
Ráadásul úgy, hogy a koncertek előtt ment a nagy üzengetés, hogy Roger politikai megnyilvánulásai miatt soha többé nem fog előadni Waters szerzeményt. Aztán szép sorban mégiscsak elhangzott pár jól bevált, unalomig nyúzott (a kívánt rész aláhúzandó) közös Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here és The Wall szerzemény.
No, nem mintha kéttucat koncertnyi bojkott képes volna megingatni Waters egzisztenciáját. De így utólag már maga a felvetés is inkább röhejes, mint komolyan vehető, komolyan veendő… Főleg egy olyan, politikailag szintén erősen motivált, ráadásul szándékosan Pink Floyd néven elkövetett projekt után, mint a Hey, Hey, Rise Up!
A kivetítőt nézve sincs már semmi érdemleges aktuális közlés. Szinte kizárólag stúdiós- és családi életképek és persze a jól bevált, atombiztosan működő, ennek megfelelően agyonkoptatott régi háttérvetítések. Ehhez képest Roger legalább megpróbál valamit üzenni. Dühösen, inkoherensen, sokszor kifejezetten kontraproduktív módon, de legalább el akar valamit mondani a színpadon, aminek van tétje, ami valóban érinti a mindennapjainkat. Ehhez képest David utolsó koncertprogramja viszont csak kikapcsol, kellemesen elringat, elandalít.
Ennek megfelelően aztán -viccen kívül- a koncertfilmet színező, keretező római életképek lettek a mozi legjobb képi tartalmai. Valamint azok az őszinte, spontán, jól elkapott pillanatok, mikor a főhős valakire elismerően tekint, leginkább persze Romany Gilmour-ra. Továbbá szintén ide tartoznak még a filmvégi kreditek mellett látható fantasztikus fotók. Minden mást ezerszer láttunk már. Jobbára jobb verziókban.
Azt is megértem, hogy egy apa maximálisan támogatja a gyermekét. Különösen, ha leánygyermekről van szó. De azért tegyük a szívünkre a kezünket és legalább önmagunkkal szemben legyünk őszinték! Ha nem Gilmour csemetéjéről volna szó, vajon hány embert érdekelne a bájos kis Romany tehetsége? Na, ugye? Alapesetben ugyanis simán játszhatna egy brentwoodi pubban, tíz barát meg még harminc törzsvendég előtt, nem néznétek végig a legnépszerűbb videómegosztóra felpakolt telefonos felvételeit.
Nyilván jó, hogy a gazdag és híres apuka révén esélyt kapott. De ez a kedves momentum még nem viszi el a hátán az alapvetően unalmas új Gilmour filmet. Miként jópofa az animált macska, és tényleg jó poén a korongokhoz mellékelt matrica is, hatalmas pacsi az ötletért, sajnos mégsem tudják ellensúlyozni a gyakori önismétlésbe fulladó törzsanyagot, vagyis az alap koncertprogramot.
Nem öröm leírni, de ez a film tipikusan azoknak az önnön fényükben sütkérező kiüresedett életű idősödő bácsiknak való, akik szívesen dicsekednek a drága autóikkal, kertvárosi szép házaikkal, mindenféle díjaikkal és pozícióikkal, persze azok megszerzésének valós történetének kibontása nélkül. Olyan személyek szolid rockja, akik életükben összesen egy hetet nem töltöttek még el Kőbányán, hogy egyszer esetleg talán végre valamit átélhessenek a valódi blues valós érzelmeiből. Akik hamarabb jártak Havannában, mint a Havanna lakótelepen. Akiknek sosem kellett a méltatlan megaláztatásokat agresszív rockzene társaságában kiüvölteniük magukból, mert mindig mindent megoldott a párt, a papa, a puskázás és a protekció. Amolyan félkemény háztartási popzene, persze annak a legjobb, legigényesebb és legdrágább fajtájából, hogy azért a látványosan a polcra helyezett csilli-villi nagy díszdobozzal is lehessen villogni a válogatott vendégsereg előtt. Miként a süllyedő Titanic prominensei sem lehetettek meg első osztályú zene nélkül, napjaink múlandó mű-elitje is megadja a módját. Hippodrom!
A Blu-ray természetesen csodásan szól, 24/96-os PCM sztereó, Dolby Atmos és a tesztelés során messze a legjobban teljesítő DTS-HD Master Audio 5.1-es surround választható. A menü letisztult, átlátható, könnyen kezelhető. De Pink Floyd, Gilmour szinten ez nyilván csak az elvárható minimum. Mindenesetre az év végi értékeléskor biztosan sokat fog nyomni a latban, hogy ezt a cuccot nem kontárok rakták össze, hanem valódi szakemberek. Így akkor sem kell szégyenkeznie az embernek, ha egy audiofil szalonba tér be némi kis tesztelésre meg egy életmentő cappuccino erejéig.
The Luck And Strange Concerts
A The Luck And Strange Concerts, mint turnéösszegző koncertalbum esetében is hasonlóak lehetnek az érzelmeink. A két cucc kábé úgy viszonyul egymáshoz, mint a Pulse koncertfilm és koncertlemez, de ezúttal legalább az eltérő címmel jelezték, hogy míg a mozi egy bizonyos helyszínre, Rómára fókuszál, az élő album viszont már a teljes turné legjobb felvételeiből szemezget.
Javarészt azonos tartalommal, de azért a vájt fülűek érezni fogják, hogy hol, mikor és miért váltottak a filmzenénél jobb audió verziókra a dupla CD, illetve a négylemezes LP box esetében. Kérdés persze, hogy valóban szüksége volt-e a világnak egy újabb 4 LP-s Gilmour dobozra?
24 szám, ami pont kétszer annyival hosszabb, mint amire valóban szükség lett volna. Ráadásul a római filmhez képest csak egy árva dal, A Single Spark a többlet. Tehát itt megvan a Luck And Strange album összes tétele, nyolc új dal és a Between Two Points feldolgozása. Amihez bőven elég lett volna még a másik három Rattle That Lock szám és mondjuk még három kevésbé elcsépelt Pink Floyd szerzemény. E helyett megint kaptunk egy szinte emészthetetlenül hosszú és a gyakori lemezcsere miatt ráadásul kissé még kényelmetlen megaboxot.
A dupla CD még csak-csak elmegy, bár ott meg az ultra igénytelen softpak csomagolás miatt nem lehet teljes a mosolyunk. Értem én, hogy multikiadó, meg költségcsökkentés, meg világtrend, de mégiscsak David Gilmourról van szó. Tényleg olyan megerőltető lett volna két lemeztálca, mint csudálatos „extra” a méregdrága CD verzióhoz?
A dupla Blu-ray esetében egy fokkal jobb a helyzet, ott legalább egy-egy extra kartontokot kapott a két korong, hogy legalább a raktártól a boltig vagy csomag-automatáig ne karcolódjon gyalázatosan össze a cucc. Meg ott egyben van a koncertalbum, nyugodtan végig lehet hallgatni. A filmhez hasonló kitűnő minőségben, szintén háromféle választható hanggal.
A videó extrák esetében az első blokk az internetről már ismert Luck And Strange Tour Rehearsal. Jó, hogy ezt a bő húsz perces filmet is felpakolták a lemezre, mert a YouTube nem fog örökké tartani. Vagy ha esetleg mégis, bármikor leszedhetik vagy letilthatják számodra. Vajon mit vétett Átlag Szerjózsa, aki teszem azt, Novoszibirszk háztartásaiban javít eldugult lefolyókat, hogy legálisan nem láthatja, hallhatja a kedvenc zenéit az interneten? Hát nem sokkal jobban jár egy olcsó blu-ray játszóval és pár vélhetően kalóz kiadású, de legalább kézzelfogható és távolról le nem tiltható zenei koronggal?
Majd négy művészien komponált dokumentumfilm következik, kimerítő részletességgel a turné római, londoni és amerikai állomásairól. Valamint a már szintén jól ismert The Making Of Luck And Strange. Összesen 42 perc érdekesség a turné és az album részleteivel kapcsolatban. Fontos és jó tartalmak. Valódi rajongóknak kimeríthetetlen kincsesbánya.
Persze a választható hangsávok között ezúttal sincs magyar. Miért is volna? Nyilván bőven elég az angol, francia, német, olasz, spanyol, holland, portugál, lengyel, japán és kétféle kínai. Mert valahol tényleg erről szól és mindig is erről szólt a kapitalizmus. Az erőseb kutyákról, meg a nagyobb piacokról és a még nagyobb bizniszekről. A hazai partnereknek meg bőven jó így is. Minden hangszernél szebben muzsikál a pénztárgép, ami vígan elzörög lemeztálca és magyar szinkron nélkül is. Jól van az úgy! Ne akadékoskodjuk már minden piszlicsáré apróság miatt…
Az extrák záró blokkjában pedig zenei videók találhatók. Összesen kilenc, melyből a Wesley On Patrol nem más, mint a Between Two Points úgynevezett GENTRY remixe, mely a Gilmourék Wesley nevű kutyájára szerelt kamera képeit festi alá. Az ötlet zseniális, egyszerre utódja a Seamus és a Mademoiselle Nobs kutyás poénjainak. A tuc-tuc remix viszont szörnyű, de legalább unalmas.
Nagyjából minden benne van, aminek az ellenében a freakek és floyderek anno meghatározták magukat zeneileg. Ide jutottunk.
A Luck And Strange videóklipjében viszontláthatjuk a híres pajtát, melyben 2007-ben az úgynevezett Barn Jam felvételek születtek. És igen, ismét látható a nagyszerű Richard Wright a Hammondja és Kurzweil szintije mögött, illetve a David, Rick, Pratt és Steve DiStanislao alkotta aranycsapat. És egyből érződik is az a kohézió, ami az előző két turnécsapatot még jól jellemezte.
A Floyd és Gilmour világát fémjelző animációs filmekből most mindösszesen egyet kapunk. Méghozzá a Dark And Velvet Nights animált klipjét, Julia Soboleva és Levan Kvanchakhadze munkáját. Nyilván nem ez a legjobb darab hősünk életművében, de ez az egyetlen zenés videó, mely legalább akar valamit mondani. Egy kicsivel legalábbis többet annál, hogy íme, én a szerencsefia, luxuskörülmények között zenélhetek, a családom, szeretteim és a kutyám körében. Mindenesetre, mint utolsó track, jól zárja le a Live At The Circus Maximus / The Luck And Strange Concerts monstre műsorát. Polly Samson szövege nagyon jól működik Gilmour zenéjével, amit ez az animáció végre nem csak didaktikusan szájba rágni akar, hanem metaforákkal alátámasztani, működő képi metaforákkal még jobban kibontani.
Szintén Polly érdeme a Live At The Circus Maximus / The Luck And Strange Concerts különféle formátumaihoz mellékelt kisebb-nagyobb fotóalbum, mely viszont százpontos. Ebben a témában és műfajban Samson verhetetlen.
Szóval az a helyzet, hogy a legjobban talán akkor járunk, ha behúzzuk a sötétítőt, majd a második BD-ről szép nyugodtan végighallgatjuk a válogatott koncertanyagot, miközben a fotóalbumot lapozgatjuk, időnként egyet-egyet kortyolva a teánkból vagy borunkból. Ugyanis a jól elkapott és még jobban komponált fényképek jóval izgalmasabbak, mint a 2024-es turné statikus színpadi történéseit nézni újra és újra bő két órán keresztül.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
