LP – Purple Records / EMI / Warner 1975
Idén ötven éve, 1975. november 7-én jelent meg a Deep Purple tizedik stúdiólemeze. Az első és egyetlen album Tommy Bolin dalszerzővel, gitárfenoménnal. Az első és vélhetően az utolsó nagylemez, melyen a Deep Purple aktuális legénysége egyaránt játszik klasszikus hard rockot, funk rockot és fúziós jazzt, ráadásul mindet mindvégig igen magas színvonalon.
Miután Ritchie Blackmore gitáros a Stormbringer turnéján bejelentette, hogy kilép az együttesből, a Deep Purple még fegyelmezetten és meglepően jó formában lejátszotta a lekötött bulikat. Mi több, a tervezett párizsi koncertlemez anyaga is rendben felvételre került, 1975. április 7-én. Melyhez próbafelvétel és tartalék gyanánt rögzítették még az előző három fellépés anyagát is, április 3-án és 4-én Grazban, illetve 5-én Saarbrückenben.
Ritchie döntése után állítólag az is felmerült, hogy a banda feloszlik, de aztán hamar rendezték soraikat. Hiszen bár szinte mindenki Glenn Hughes karakteres soul és funk világát jelölte meg a szakítás okaként, a mélyben bizony azért régebb óta fennálló másfajta feszültségek is jelen voltak. Új fiúként Hughes eleve nem volt abban a helyzetben, hogy diktálhasson. Ugyanis, ha tényleg olyan nagyon a banda ellenében okoskodott volna, ő is simán rákerül a lapátra Nick Simper és Roger Glover után. Bőven volt jó basszeros akkoriban Britanniában. Ehhez képest nem sokkal később a Rainbow ugyanúgy játszott funk rockot, mint a Purple, vagy a korszakban mindenki más.
A viszony sokkal inkább Blackmore és Jon Lord között mérgesedhetett el, ami vitában és egyre inkább kiéleződő helyzetben vélhetőleg Ian Paice is a billentyűs mellé állt. Ugyanis, míg az első három albumon vegyes programot rögzítettek, az első tagcseréket követően viszont már kompromisszumos menetrend következett. Így az alapvetően komolyzenei ihletettségű Concerto, illetve Gemini Suite után Blackmore hard rock világa érvényesült. Mely aztán valóban komoly előrelépést és sikereket hozott, de 1973-tól fogva az a vonal is kezdett kifulladni. Nem véletlen voltak a Who Do We Think We Are után újabb tagcserék, majd számos új hangzás, hangszer és zenei stílus bevonva a folytatásokba.
A szakitás mindenesetre megtörtént, majd megkezdődött az ilyenkor szokásos agyalás az új tag kiválasztását illetően.
Többek között állítólag felmerült Jeff Beck és Rory Gallagher neve is. Végül két jelölt maradt: David „Clem” Clempson, a Bakerloo, a Colosseum és a Humble Pie egykori gitáros énekese, valamint Tommy Bolin, a Zephyr, az Energy és a James Gang korábbi tagja. Jellemző módon a kérdést végül az döntötte el, hogy Billy Cobham Bolin által felgitározott Spectrum albuma mindannyiuknak tetszett.
Ennyit arról a népszerű elméletről, hogy Glenn Hughes úgymond erőszakos nyomulása miatt lett annyi fúziós jazz, funk és soul elem a Deep Purple muzsikájában…
Mindenesetre, mikor ’75 áprilisában befutott a Purple felkérése, Bolin már ezerrel dolgozott az első szólólemeze anyagán. De végül sikerült megegyezniük és egy olyan időbeosztást készíteni, melyben mindkét projektre és mindkét tervezett új albumra maradt ideje. Májusban javarészt zenekari megbeszélések és menedzsment-tárgyalások zajlottak, miközben Tommy javában válogatta a Teaser-re kerülő szerzeményeit. Majd júniusban beköltöztek a Robert Simon fémjelezte los angelesi Pirate Sound stúdióba és elkezdték az intenzív próbafolyamatot. Bolin azonnal felrázta a társaságot, előbb az energikus, konstruktív hozzáállásával, majd az egymás után bedobott jobbnál-jobb riffjeivel és dalötleteivel, gitártémáival is alaposan feltüzelte a bandát.
„Látványos volt, egy egzotikus teremtmény. Odament az erősítők sorához – ami elég ijesztőnek tűnt minden más jelenlévőnek, – és tizenegyre tekerte az összeset. Majd leütött egy akkordot, ami mindenkit azonnal felrázott az önelégültségéből, egyből el is kezdtek jamelni.” – David Coverdale
A fiúk nagyon gyorsan és jól haladtak a munkával. Így a közös dalszerzés is olajozottan ment. Miként a Coverdale-Hughes és a Lord-Hughes szerzőpárosok korábbról megmaradt témáinak kidolgozása, valamint az addigi Bolin életmű válogatott remekműveinek Deep Purple-be oltása is. A helyben improvizált témák mellett legalább tizennyolc részben teljesen saját kompozíció került terítékre, valamint Blind Willie McTell Statesboro Blues és Sonny Bono I Got You Babe című klasszikusai. Mely anyagból végül tíz tétel került a tizedik Purple stúdióalbumra. Nevezetesen sorrendben a következők: a Comin’ Home, a Lady Luck, a Gettin’ Tighter, a Dealer, az I Need Love, a Drifter, a Love Child, a This Time Around, az Owed to ‘G’ és a You Keep On Moving.
A lemezre nem került kompozíciók közül említést érdemel a Teaser, melyet a Deep Purple is nagyon szeretett volna rögzíteni, de Tommy megtartotta a saját szólólemezére. Ugyanígy, állítólag a Dreamer is felmerült, aztán abból is Tommy Bolin szólódal lett, de Glenn Hughes közreműködésével.
Fordított utat járt be a Say You Love Me, ami viszont Deep Purple dalnak készült, de lemaradt. Végül aztán David Coverdale második szólólemezén, a NorthWinds-en találta meg a helyét.
Az egész csapat által közösen jegyzett Dance To The Rock & Roll pedig a koncerteken teljesedett ki, a nagyívű szólók és improvizációk közepette.
Míg az If You Love Me Woman, a The Orange Juice Song, az I Got Nothing For You és a Same In LA dobozban maradtak. Akárcsak a Pirate Blues és a többi hasonló improvizált darab. A próbatermi jamek és kompozíciós próbafelvételek viszont tényleg annyira jól sikerültek, hogy 2000-ben két CD is megjelent az akkor rögzített sokszalagnyi anyag válogatott pillanataiból.
Miután elkészültek a végleges szerzemények júliusban elsőként Tommy Teaser albuma került rögzítésre, augusztusban pedig a Purple lemeze. Utóbbi Giorgio Moroder müncheni Musicland stúdiójában készült 1975. augusztus 3. és szeptember 1. között.
A Come Taste The Band, magyarul Kóstold meg a bandát cím máig találó felhívás, hogy bátran tegyük próbára a Mark IV Deep Purple felállást és annak változatos daltermését. A címhez passzoló borító pedig némi erotikus áthallással szépen ábrázolja az üzenetet. Hiszen míg elől egy gravírozott borospohár látható, a vörösborban feltűnő zenészek arcképével, addig hátul már majdnem üres ugyanaz a pohár, miközben rúzsfolt árulkodik a kóstoló személyéről. Az elegáns kihajtható borító belső felére pedig egy zenekari fotómontázs került.
Kevesen tudják és többnyire ők is rosszul, de a Come Taste The Band ihlette az első Piramis nagylemez borítóját. Bár azt szokás szerint kissé sajnos felülírta a kiadói okoskodás. Somék bemutatkozó lemezén ugyanis elől valóban egy igen jó csaj, Papp Gyula akkori felesége, Horváth Ági látható, egy Piramis szelettel kacérkodva. De mivel Erdős cézár nemcsak a kiadást hátráltatta, hanem a tervezett gatefold borítót is megfúrta, a hátra tervezett második fotó magáról a konkrét kóstolásról csak egy fekete-fehér belső inzertre került. Akárcsak a tracklista és az egyik zenekari fotó. Míg a csere folytán viszont a kihajtható belső borító másik fotója került hátra, mindenféle érdemi információ nélkül. Ügyes!
A korabeli szabotázst pedig csak tovább tetézte a CD korszakban még inkább felerősödő kiadói dilettantizmus, hiszen a Piramis 1. CD kiadásán már csak egy kép szerepel az eredetileg tervezett négyből, teljesen leamortizálva az eredeti vizuális üzenetet. A legszomorúbb, hogy ugyanez a kontár sztori legalább kétszer megismétlődött még, A nagy buli és az Erotika albumok szintén elszabotált és szétbarmolt dupla borítói esetében. (A felesleges viták és kommentháború elkerülése céljából jegyzem csak meg, hogy a sztorit maguktól az illetékesektől Som Lajostól és Papp Gyulától hallottam, személyesen. A nagymellényes „rockszakírók” pedig részben lehülyéztek érte, részben gátlástalanul átvették a régi Rockhírmondón közölt történetet, persze forrásmegjelölés nélkül. De a legnagyobb teljesítmény azé a botcsinálta „rockszakértőé”, akinek mindkettő sikerült, szép sorban, ahogy azt kell…)
Visszatérve a Purple anyaghoz, az albumnyitó Comin’ Home azonnal megadja az alaphangot. Egy izgalmas nyitány, majd egyből ránk ugrik az a jófajta, jó hangulatú hard rock, amitől olyan nagyon jó volt a hetvenes évek zenei élete. Tommy Bolin pedig triplán brillírozik, hiszen nemcsak az ezer közül is felismerhető gitárhősként és társzerzőként van jelen, de a basszusgitárt is ő játszotta fel.
Az alapvetően egyszerű dalszöveg pedig egy közelgő hazatérést énekel meg. A gitáros visszaemlékszik a gyermekkorára, a családi ház melegére, miközben vágyódik a kedvese után. Az American Bandstand és a Lucille említése pedig finom főhajtás a kezdetek, illetve a klasszikus DP felállás felé.
A másodikként érkező Lady Luck Coverdale jutalomjátéka, számtalan hasonlót énekelt később a Whitesnake időkben. Dögös, csajozós, de nem túl komolyan veendő bulizós darab, melyben az alfahím bátran előadhatja magát.
Miután a hazai úgynevezett rockszakírók még a Deep Purple diszkográfiát sem ismerik kellő mélységben, nemhogy az Energy vagy a James Gang életművét, elképesztő butaságok terjednek körbe-körbe, egymás rissz-rossz írásait kannibalizálva. Ilyen bornírt baromság például, hogy a Jeff Cook jegyezte régi Energy klasszikus Lady Luck-ot David Coverdale úgymond „egy külsőssel” szerezte. Pedig csak annyi történt, hogy Coverdale kissé magára szabta a jól bevált dalt, valamint megváltoztatta, kiegészítette a szöveget, amiért természetesen társszerzői kreditet is kapott.
Kissé előreszaladva, legalább ilyen vicces, hogy a James Gang-ből is felmentett botcsinálta „rockszakértők” szerint a Love Child az Into The Fire riffjét hasznosította újra. Miközben az meg egy James Gang sikerdal, a The Devil Is Singing Our Song riffje. Amit amúgy a kinti Gang rajongók sértődötten szóvá is tettek. Idehaza viszont senki sem adott a rádióban James Gang-et, így a sajtó sem írt róluk. Magyarhonban nem lett egyértelmű a dolog. Az a kevéske becsempészett lemez pedig hiába gyújtott fényt a fejekben, a brancson kívüliek felfedezése, bölcsessége, véleménye egyáltalán nem jelenhetett meg a diktatúra nyilvánosságában. Persze nincs új a Nap alatt, ugyanaz ismétlődik újra, meg újra.
A koncertfavorit Gettin’ Tighter szintén egy korábbi Bolin riffre épül, melyet Hughes-zal közösen alakítottak egy új Deep Purple dallá. A Glenn által énekelt bulizós funky rock pedig rendszerint azokat is behúzta élőben, akik addig azért erősen fanyalogtak a Blackmore elveszése miatti frusztrációjukban.
A Dealer viszont magának Glenn Hughesnek szólt. David ugyanis ezúton is kívánt üzenni a súlyos drogfüggő zenekari társának, hogy meg fog ártani a sok-sok fehér por. Zavarba ejtő módon épp az a kábszer-ellenes Deep Purple dal lett az első és egyetlen, melyben a Bolin-Covardale szerzőpáros minkét tagja szólót énekel. De túl sok öröm mégsem volt abban, hogy a gitáros személyében egy harmadik énekes is érkezett a zenekarba, mert addigra már maga is súlyos drogfüggő volt. Így végül aztán nem Glenn józanodott ki, hanem inkább egymást támogatták Bolinnal a kábulatban.
Viszont a Dealer szólója ismét briliáns. Elmondhatatlan veszteség, hogy Tommy mindössze 25 évesen kicsinálta magát. Még ma is alkothatna, ha nincs az ördögi szer.
If you fool around with the dealer
Remember soon, you’ll have to pay, yeah
He’ll creep behind you like a hunter
Just to steal your soul away
Az A-oldalt záró I Need Love ismét egy tipikus Coverdale csajozós darab. Zeneileg pedig egy újabb Bolin gyöngyszem, mely bármelyik Energy vagy szólólemezén is elfért volna. Egy végtelenül játékos funky rock darab, mely mindenkinek teret hagy, hogy kifejezze magát.
A B-oldal ismét egy sodró lendületű masszív hard rock darabbal indít, ez a Drifter. Csodás riff, csodás gitárszóló, még csodásabb Bolin díszítések. Fantasztikusan ellenpontozó elszállós középrész. Példás hangszerelés. Coverdale mindvégig csúcsformában van, pedig alapvetően a vesztesek himnuszát énekli. De abba is simán bele tudja helyezni magát. Elképesztő teljesítmény.
A Love Child-ról már esett szó. Ez a Come Taste The Band egyik legerősebb tétele. Izmos, vérbő, hard rock riff, énekrész és refrén, majd a középrészben az egész átmegy a Bolinra oly jellemző fúziós jazzbe, melyet Lord szinti-szólója koronáz meg. Majd a visszatérés után még egy kis csajozós hard rocker keménykedés. Amolyan Zeppelin bíborba öltöztetve.
Majd újabb két, egybeolvasztott bivalyerős tétel következik. A This Time Around egy csodálatos zongoraballada, melyet Glenn Hughes énekel, Jon Lord pedig az összes billentyűs hangszer mellett még egy bundnélküli basszusgitárt is megszólaltat. Majd az emberi esendőséget, halandóságot megéneklő szerzemény átfolyik Tommy Bolin instrumentális szólódarabjába. A Owed to ‘G’ cím megfejtése tisztelgés George Gershwin előtt, akinek szerzeményei ihlették a Mark II Deep Purple Black Night és a Mark III felállás Burn című dalainak zenéjét. Ezáltal nemcsak a Lordra és Bolinra jellemző zeneiség jelenik meg a Mark IV Purple albumán, hanem az ihletők egyikére és az előzményekre is szépen alázatosan visszautaltak.
Végül a legnagyobb dobás zárja az albumot, a You Keep A Moving, egy időtlen remekmű. Coverdale és Hughes még 1974-ben, a Burn turné és a Stormbringer sessionök közben rakták össze a dalt, ők ketten is éneklik, de csak 1975-ben készült belőle felvétel. Bolin ismét rendkívül sokat ad hozzá, talán jobb is, hogy nem a Blackmore korszakban került végleges kidolgozásra és rögzítésre. Nem véletlen, hogy az összes országban ezt a dalt választották a Come Taste The Band-et kísérő kislemez A-oldalára. Miként gyakorlatilag az összes átfogó Deep Purple válogatáson is ez szerepel a Mark IV felállás legjellemzőbb darabjaként.
Sokan hajlamosak lebecsülni, de a korszak legnagyobb királya Ian Paice volt, aki dobosként egyenesen lubickolt a változatos stíluskavalkád sokféle üteme és ritmusképlete között. Nem véletlen, hogy a Purple feloszlása utáni együtteseiben, a Paice, Ashton & Lord zenekarban, a Whitesnake-ben, majd részben a Gary Moore Band-ben is hasonló zenéket játszott, mint amik a Come Taste The Band változatos tételeit jellemzik.
Ez így együtt egy olyan magas teljesítmény, melyre a Purple sem előtte, sem utána nem volt képes. Bizonyos szempontból érthető az elvakult Mark II rajongók és a kritikusok véleménye is, hiszen ez tényleg nem a hagyományosabb értelemben vett DP. Egy sokkal szélesebb és színesebb paletta, egy magasabb szint, egy felsőbb liga, mint amit az együttestől úgy általában megszokhattunk.
És itt feltétlen meg kell még említeni a zseniális album hatodik főszereplőjét is, hiszen Martin Birch hangmérnök, keverőmérnök, producer, aki 1969, vagyis a Concerto for Group and Orchestra LP óta támogatta a Deep Purple munkáját, valóban csodát tett. Mert amiről megint csak nem igazán szoktak megemlékezni, hogy a Come Taste The Band messze a legjobban szól az összes addig megjelent Purple kiadvány közül. Toronymagasan a legjobb hangminőség. Gyakorlatilag bármelyik elsőnyomású 1975-ös példánya audiofil élménynek, illetve hifi tesztlemeznek minősül.
A korong végül kétféle dátummal került kiadásra, mindkét esetben a zenekar tulajdonában lévő Purple Records gondozásában, melyet Amerikában a Warner dobott piacra október 10-én, Angliában pedig az EMI, november 7-én. Bár az utólagos visszaemlékezések szerint a gyakorlatban inkább az utóbbi dátum valósult meg, mire a boltokban ténylegesen is kapható lett.
A korábbi alku értelmében a Come Taste The Band Tour műsorába bekerült néhány Teaser szám is. Így Tommy Bolin fúziós jazz világát nem csak az Owed to ‘G’ képviselte, hanem a Homeward Strut és a Marching Powder is. A rockos vonalat pedig a Wild Dogs erősítette.
Az 1975. november 8-án induló turné gyakorlatilag mindenütt nagy siker volt. Köszönhetően az ázsiai, ausztrál közönség lelkesedésének és toleranciájának. Így mind Honoluluban, mind Új-Zélandon, Ausztráliában, Indonéziában és Japánban nagy-nagy szeretettel fogadták a bandát, ami igen jót tett a nemzetközi licenc eladásoknak is. Mindezt annak ellenére, hogy Hughes és Bolin mértéket nem ismerő drogfogyasztása okán elég eklektikus előadásokat adtak.
Mi több, pont a várva várt tokiói állomáson csapott be a ménkő, miután egy kiütött éjszaka után Tommy úgy elfeküdte a kezét, hogy időlegesen megbénult. A mammon azonban mindenekfelett, lám nemcsak nálunk ülnek önző s.ggfejek a kiadói bársonyszékekben, hát hiába könyörögtek a zenekar tagjai, a katasztrofális koncert felvételei idővel mégiscsak kiadásra kerültek. Bár csak a feloszlást és Bolin halálát követően. Az 1977-es Last Concert In Japan azonban még így, utólag is sokat ártott Bolin jóhírének. Sőt, a félművelt firkászok idővel már kizárólag az ő nyakába akarták varrni a Deep Purple feloszlását is, ami nyilvánvaló butaság.
Az 1976. január 14-én kezdődött második turnékörre szerencsére meggyógyult Tommy keze. Így ismét csodálatos koncerteket adtak. És amíg az Egyesült Államokban koncerteztek nem is volt baj. Sikert-sikerre halmoztak, mely kiugróan jó előadások közül néhányról rádió- illetve bootleg-felvétel is készült. Azonban a márciusi brit szakaszon már beütött a katasztrófa, ugyanis az angol közönség hangosan fütyült és Blackmore-t követelte, ami nemcsak Bolin érzékeny lelkének volt túl sok, de a banda egészét megrázta és pusztító demotivációs hatásként érvényesült. Különösen, hogy közben Glenn narkós partizása is felpörgött, hát a Come Taste The Band Tour angol-skót szakaszára a partiállatság sosem ismert mértéket öltött. Így végül a március 15-i liverpooli buli után Lordék a feloszlás mellett döntöttek.
Tommy Bolin cseppet sem esett kétségbe, hanem visszarepült az Államokba és elkezdte a Teaser megkésett USA turnéját, valamint a második szólólemezének, a Private Eyes-nak a felvételeit. De az már egy másik történet.
A Come Taste The Band viszont éppen ezért sosem tudta igazán kifutni magát. A kegyelemdöfést pedig a Made In Europe szeptemberi megjelenése adta meg, hiszen a Warner és az EMI teljes egyetértésben ütötték a vasat. Így az aranytojást tojó Deep Purple névre hallgató tyúkocskájukból mindent kipréseltek, amit csak lehetett. A tervezett párizsi koncertelemez promóját is ugyanúgy a Made In Japan sikerére építették, mint a második japán koncertlemezét. Többek között azzal is, hogy három koncert kivonataként hirdették: „1975. április 4. – Graz, Ausztria, április 5. – Saarbrücken, Németország és április 7. – Párizs, Franciaország”. Ami hivatalos közlés valóságtartalmát azóta is vitatják a téma valódi szakértői.
Bár a Purple rajongók többsége félredobta a CTTB lemezt, nem ritkán tudni sem akarnak róla, de Bolin tisztelői annál többre értékelik. Így idővel értelemszerűen megjelentek az 1975. júniusi próbatermi felvételek és az 1976-os lemezbemutató koncertek legjobb pillanatai is.
Majd a 2010-es, úgynevezett 35 éves jubileumi dupla kiadásra végül a Come Taste The Band is kapott egy alapos remasztert, valamint egy új mixet Kevin Shirley jóvoltából és két korábban kiadatlan extra tételt is. A kissé megkésett kiadvány akkor persze már nem tudta visszahozni a Mark IV Purple megtépázott tekintélyét, de a gyűjtők, rajongók, hifisták és vájtfűlűek körében máig ritka csemegének számít. Tekintsünk mi is különleges értéknek!
Deep Purple: Come Taste The Band
LP 1975:
David Coverdale – szólóének, vokál
Tommy Bolin – szólógitár, basszusgitár, szólóének, vokál
Jon Lord – orgona, szintetizátor, fretless basszugitár
Glenn Hughes – basszusgitár, szólóének, vokál
Ian Paice – dob
1. Comin’ Home
2. Lady Luck
3. Gettin’ Tighter
4. Dealer
5. I Need Love
6. Drifter
7. Love Child
8. (a) This Time Around
8. (b) Owed To „G”
9. You Keep On Moving
