2CD – Symphonic Rock Recordings, 2026
A 2025-ös tervhez képest kis csúszással, 2026. január 16-án jelent meg a Renaissance történetének elvileg utolsó felvonását archiváló In Gratitude Farewell Tour 2024 című dupla koncertalbum. A búcsúturné collingswoodi állomásán rögzített élő anyag pedig igazán méltó lezárása ennek a páratlan életműnek. Ismét egy nagyon jó és fontos hanghordozóval lettünk gazdagabbak.
Kár, hogy itthon gyakorlatilag ezúttal is zéró terjesztéssel és nulla promócióval kell szembesülniük a prog rock elkötelezett rajongóinak. Ezért aztán hatalmas hála és köszönet jár Wittek Mária énekesnőnek, akinek közbenjárásával juthatott végül haza egy névre dedikált eredeti példány. Nélküle nem készülhetett volna el ez a recenzió, mert továbbra sem dolgozok a digitális mocsárból. Kizárólag a hifiben megvallatott, szó szerint kipróbált korongok játszanak, minden tekintetben.
A Renaissance, alakulásának 55. évében, 2024-ben bonyolította le a búcsúturnéját. Magyarország „természetesen” ezúttal sem került még csak szóba sem, így sajnos egy újabb prog rock legendával bővült azon csapatok hosszú sora, akik sosem játszottak hazánkban. A búcsúra elvileg nemcsak a kerek évforduló kapcsán került sor, hanem mert Annie Haslam énekesnő térdműtétjét már így is halasztani kellett. Végül egy tíz koncertes, kilencállomásos USA turné lett a megfejtés, mely In Gratitude Farewell Tour címen futott 2024 októberében. Majd a következő januárban térdműtét, az év további részében pedig a lábadozás mellett a felvételek utómunkája és a koncertkiadvány előkészítése zajlott. A helyzetet persze árnyalja, hogy aztán 2025 novemberében is jött még négy ráadás előadás, eltérő programmal, The History Of Renaissance címmel, de soha, ne mondd, hogy soha, inkább örüljünk ennek! Anno a gyermekzsúrjaink emeletes tortája is akkor lett igazán teljes, mikor a felnőttek az utolsó pillanatban ráadásként rárakták még a marcipán rakétát.
A hálás búcsúturné programja minden állomáson két szettben hangzott el. Mely műsor következőképpen alakult. A nyitószám az 1972-es Prologue LP címadója volt. Majd a Carpet Of The Sun, az 1973-as Ashes Are Burning-ről. Aztán az 1975-ös Scheherazade and Other Stories album került terítékre. Harmadikként az Ocean Gypsy-t adták elő, majd Song Of Scheherazade szvit negyedik (Love Theme) és ötödik tételét (The Young Prince And Princess As Told By Scheherazade). Az ötödik dal egy érdekes meglepetés volt, a ritkán játszott One Thousand Roses a 2001-es Tuscany CD-től. Végül a ’78-as A Song For All Seasons címadója zárta az első felvonást. Ember legyen a talpán, aki nem jön lázba egy ilyen erős program hallatán!
Szerencsére a második körre sem fogytak ki a munícióból a tagok. A kettes blokk a gigasláger Northern Lights-szal indított, szintén A Song For All Seasons lemeztől. Majd ismét egy ritkábban játszott gyöngyszem érkezett, a Forever Changing a ’79-es Azure d’Or LP-től. Aztán tíz évet visszaugorva, az Island az eredeti felállástól, az első nagylemezről. De még ezeket a csodákat is tudták fokozni az 1974-es Turn Of The Cards sikerlemez két ékkövével. A Things I Don’t Understand és a kötelező Mother Russia után pedig mi más is zárhatta volna a búcsúkoncerteket, mint a ráadásban előadott Ashes Are Burning epikus dalfolyama. Pompás program, melyet ráadásul példaértékűen prezentált a banda. Jó lett volna élőben is megtapasztalni. De ez egy olyan világ, melyben bármennyire is sóvárog, nem kaphat meg mindent az emberfia, amit csak megkíván.
Szóval adott egy rendkívüli és egyben rendkívül egyedi életmű, melyet az elmúlt tizenhét évben, tehát a Renaissance 2009-es sokadik újjáalakulás óta Haslamék alaposan megturnéztattak, egyben szépen le is archíváltak.
„Szinte az egész életemet az töltötte ki, hogy 1971 óta a Renaissance-szal léphettem fel. Még mindig szeretem ezeket az egyedi, szürreális, drámai és romantikus dalokat énekelni, illetve a világ legjobb zenekarával társulni. Mindez Michael Dunford, John Tout, Terry Sullivan és Jon Camp zenéjéből született, Betty Thatcher érzelmes és költői szavaival ötvözve. Zenénk világszerte több ezer rajongó szívét és elméjét töltötte meg. Számomra egy gyermekkori álmommal kezdődött, mely a Renaissance nevű csodában végződött!” – Annie Haslam
A búcsúturnén Annie Haslam mellett Rave Tesar zongorista, hangszerelő, zenei rendező, Mark Lambert gitáros, Geoffrey Langley billentyűs, Frank Pagano dobos és a 2023-ban csatlakozott új basszusgitáros, John Galgano lépett a színpadokra. És ezzel az egyszerű felállással duplán leírtak egy-egy teljes kört.
Hiszen a Yardbirds tagokkal induló ős-Renaissance után egy átjáróház-szerű átmeneti korszak következett, melynek egy jórészt Nashville Teens tagokból álló pár hónapos formáció jelentette a csúcsát. Ezek pedig mindvégig folk- vagy rockzenekar-szerűen, csak maguk játszottak. Inkább csak a hangszereléssel és az előadásmóddal idézve a szimfonikus hangzást és reneszánsz zenei világot. Majd jött Annie, a harmadik énekeső, aki mellett szép lassan kialakult a klasszikus Renaissance felállás, majd jött az aranykor, részben szimfonikus-, illetve kamarazenekarokkal kiegészülve. Nincs mese, az volt az abszolút csúcspont, a hetvenes években született albumaik máig megkerülhetetlen alapműnek számítanak. Aztán jött a disco, a punk és az új hullám, mely leradírozta a klasszikus prog rock, space rock, szimfonikus rock stílusokat a térképről. Mint sokan mások, a Renaissance is megpróbált alkalmazkodni, de a megfogyatkozott létszámú csapat hiába készített jó dalokat, sem a régi rajongók, sem a szintipop, új romantikusok, sem pedig az eurodisco közönsége nem volt vevő rájuk. A korszak utolsó éveiben Mark már a fedélzeten volt, akkor még basszusgitárosként. Mígnem 1987-ben egy jó időre letették a lantot. Annie szólókarrierbe kezdett, akárcsak több egykori zenekari társa, illetve utódzenekarokkal és side-projektekkel gazdagították a Renaissance családfa életművét. Rave Tesar azóta billentyűzik mellette, aki hangszerelőként és zenei vezetőként is nagy szolgálatot tett a daloknak. Együtt abszolválták az első nagy Renaissance visszatérést is az ezredforduló környékén. Miként együtt vágtak bele a 2009-es, nagyobb lélegzetvételű újrakezdésbe is.
Azóta kijött egy EP, majd egy új dalokból álló stúdióalbum, kétféle változatban. Illetve az újkori rendszeres turnézás, mely csak a karantén-időszakra állt meg egy kicsit. Az aktív koncertezést pedig rendre újabb és újabb koncertfilmek és koncertalbumok archiválták. 2015-ben visszatért Mark, immár akusztikus gitáron. Már vele kezdtek bele, hogy ismételten kamarazenekaros, szimfonikus hangszerelésű koncerteket adjanak, illetve az azokon rögzített anyagokat adjanak ki. Az évek alatt szép sorban feldolgozták az alapműveket, miközben egy csomó feledésre ítélt ritkaságot is újra bemutattak. A búcsúturnéra azonban ismét csak a hatfős banda állt a színpadokon. Melynek felvétele most mindenki számára nyilvánvalóvá teheti, hogy önmagukban is képesek eme csodálatos kompozíciók hiteles előadására.
Eme tisztán rockzenekari felállásban zeneileg értelemszerűen a billentyűsökre került a fókusz, melyek együttes munkája sikeresen pótolja a szimfonikus hangszerelést. Míg Rave Tesar a klasszikus zongoraszólamokra koncentrál, addig Geoffrey Langley szintetizátorokkal állítja elő a szükséges vonós- és kórushangszíneket. Miközben az új basszusgitáros, John Galgano egy Rickenbackert szólaltat meg, amivel a hangzás visszatért a Jon Camp-féle korai melodikus, szinte éneklő, előtérbe tolt basszusfutamokhoz. Mindez együttesen az előző három koncertalbumhoz képest egy jóval bensőségesebb dinamikát eredményez. A nagyzenekari hangszerelés teljes hiánya miatt a hangzás kevésbé monumentális, cserébe jobban érvényesül a zenészek közötti közvetlen interakció és Annie Haslam hangjának finomabb részletei. Akinek a hangja bár nyilván már nem szárnyal úgy, mint ötven éve, de még mindig stabilan hozza a régi dallamokat. Egy-egy bizonytalanabb hang érzékelhető csak néha itt-ott, ha az ember nagyon figyel, de egyszer sem rontja az összképet. Sőt, összességében élőbbé, emberibbé teszi az előadást, mintha egy végletekig polírozott stúdiófelvételt hallgatnánk. Mert ez, a korábbiaknál némileg puritánabb koncertalbum nem az amúgy sem létező emberi tökéletességről vagy a szimfonikus nagyságról szól, hanem a zenekari egységről és a dalok eredeti, progresszív rockos gyökereihez való visszatérésről, melyet Haslam összetéveszthetetlen orgánuma mellett a bravúros billentyűs átiratok tesznek abszolút hitelessé.
„Rave Tesar egy rendkívüli ember és zenész, akivel 1989 óta dolgozom együtt a szólózenekaromban és 2009 óta a Renaissance-szal. Ő is nagyon nagy segítség volt abban, hogy a csapat életben maradjon! Néhány nagyon tehetséges zenész csatlakozott a zenekarunkhoz, akiknek odaadása, valamint kemény munkája szintén hozzájárult a banda hosszú élettartamához, turnéihoz és arculatához.” – Annie Haslam
Az In Gratitude Farewell Tour 2024 című dupla CD felvételeit 2024. október 26-án rögzítették Collingswoodban, a Scottish Rite Auditoriumban. A közönség jól hallhatóan vette a lapot, megadják a búcsúturnéhoz illő felfokozott hangulatot. A kiadvány egy, a kései Renaissance-tól már megszokott dupla CD lett, négypaneles pigipak csomagolásban. Röhej, de mára oda jutottunk, hogy komolyan kalapot kell emelni azok előtt, akik még rendelnek CD-tálcát a hanghordozóikhoz. Panaszra mindenesetre nincs ok. A cucc kifejezetten jól szól, igényes, elegáns. A digipak oldalai és a 12 lapos booklet szépek, ízlésesek, informatívak. Nagyjából ez jut az ember eszébe, ha progresszív rockról van szó. Ennek ellenére a cucc nem tökéletes, hiszen nemcsak a tervezett, majd azóta meghaladt 2025-ös megjelenési dátum maradt benne, de a címet is sikerült egyből háromféleképpen leírni. Hiszen míg a frontborítón „In Gratitute”, addig az éleken „In Gratutude” szerepel, miközben a bookletben már a nyelvtanilag helyes „In Gratitude” forma a nyerő. Röhögtünk is egy ízeset, felemlegetve hazánk egyik legnagyobb kontárját és kiadóját, akinél szinte alapnak számítanak a hasonló idétlenségek.
A borítón észlelhető furcsaságok ráadásul nem érnek véget ezzel, de ezúttal már nem nyomdahiba vagy egy esetleges követhetetlen művészi elvontság lehetett az ok, hanem valamiféle, általam ismeretlen rendező elv. Ugyanis a digipak első és hátsó részén a Renaissance életmű korábbi lemezborítóiból van egy bő eresztés. Ami nagyon jó ötlet egy coda vagy záróakkord jellegű kiadvány esetében, viszont a felvonultatott csokor még a stúdióalbumokat illetően sem teljes. A koncertlemezek esetében persze balgaság volna is ilyesmit igényelni, hiszen olyan gazdag a kínálat. Ugyanez a helyzet a válogatásokkal, szinte csak találgatni lehet, hogy melyik miért szerepel és maradt le. Mindenesetre nem rajzolódik ki egy egyértelmű irány, hogy mi és miért került a Farewell Tour borítójára és mi nem.
A kezdők és érdeklődők kedvéért, íme, egy gyors vázlat. A feketeöves prog rockerek és Renaissance rajongók nyilván ránézésre be tudják azonosítani a felhozatalt.
Szóval az első sor tartalma: Renaissance (stúdióalbum), Prologue (stúdióalbum), Ashes Are Burning (stúdióalbum), DeLane Lea Studios 1973 (archív koncertalbum), Academy Of Music 1974 (archív koncertalbum).
Második sor: Turn Of The Cards (stúdióalbum), Scheherazade And Other Stories (stúdióalbum), Live At Carnegie Hall (koncertalbum), Live At The BBC Sight & Sound (archív koncertalbum), Novella (stúdióalbum).
Harmadik sor: A Song For All Seasons (stúdióalbum), In The Beginning (válogatás), Azure d’Or (stúdióalbum).
Negyedik sor: Camera Camera (stúdióalbum), Time-Line (stúdióalbum), Songs From Renaissance Days (archív válogatás), Tuscany (stúdióalbum), In The Land Of The Rising Sun – Live In Japan 2001 (koncertalbum).
Ötödik sor: Grandine Il Vento (stúdióalbum), Live At The Union Chapel (koncertfilm), A Symphonic Journey – Live In Concert (koncertfilm +koncertalbum), Renaissance 50th Anniversary – Ashes Are Burning – An Anthology – Live In Concert (koncertfilm +koncertalbum), The Legacy Tour 2022 (koncertalbum).
Látványosan hiányzik az Illusion, a The Mystic And The Muse és a Symphony Of Light. Miként az alapműnek gondolt koncertkiadások közül például a Day Of The Dreamer, az Unplugged – Live At The Academy Of Music, a British Tour ’76, a Dreams & Omens, a Live In Chicago, vagy a Renaissance Tour 2011 – Turn Of The Cards and Scheherazade & Other Stories – Live in Concert kimaradása is minimum furcsa. Ennek alapján nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy a búcsúturné borítója nem a Renaissance nevű entitás teljes története, hanem Annie Haslam személyes Renaissance-élménye. Vagyis nem érdemes logikai megfejtést keresni, magyarán sokkal inkább érzelmi alapokon nyugszik a Haslam-kánon, mint azt egy idősödő lemezgyűjtő férfiember gondolná.
Mindent összevéve, így kell búcsúzni. Mert senkinek se legyenek illúziói, az idő mindenkinek letelik. Gyorsabban, mint hinnénk. Viszont, ha már abba kell hagyni, le kell állni, akkor így és csakis így szabad elköszönni.
„… a [2024] októberi utolsó turné keserédes, dicsőséges, de szomorú volt. Köszönöm mindenkinek, aki eljött a koncertekre! Hiányozni fog, hogy láthassalak titeket, de megőrzöm a sok szép emléket az együtt töltött időkről, és persze a nevetést is, ami annyira fontos, hogy biztos vagyok benne, hogy ezt még mindig magunkkal visszük.” – Annie Haslam
Jó, hogy a Renaissance ilyen szépen és alaposan dokumentálta a maga működését, mert Bródy Jánossal szólva, szinte biztos, hogy: túlél minket néhány dal. Így aztán, ha a világ nem robbantja fel nagy hirtelen önmagát, vagy nem vívja ki idejekorán az Örökkévaló korszakelsöprő haragját, még az utódaink is élvezhetik a Renaissance együttes csodálatos életművét. Volt egyszer egy zenekar. Mindent köszönünk!
„Hová tűnt az idő? Visszatekintve az elmúlt évekre, hiszem, hogy történelmet írtunk a progresszív és a szimfonikus rock világában.” – Annie Haslam
Renaissance – In Gratitude Farewell Tour 2024
2CD 2026:
CD 1:
Set 1:
1. Prologue
2. Carpet Of The Sun
3. Ocean Gypsy
4. Young Prince And Princess
5. One Thousand Roses
6. A Song For All Seasons
CD 2:
Set 2:
7. Northern Lights
8. Forever Changing
9. Island
10. Things I Don’t Understand
11. Mother Russia
Encore:
12. Ashes Are Burning
Annie Haslam – ének, társ-producer
Rave Tesar – zongora, zenei rendező, producer
Mark Lambert gitár, vokál
Geoffrey Langley – szintetizátor, vokál
John Galgano – basszusgitár, vokál
Frank Pagano – dob, percussion, vokál
Fotók: kiadói archívum, Brian Tirpak
