Kirschner Péter gitáros, zeneszerző, hangszerelő, hangmérnök, producer régi motoros a hazai underground szcénában. Az Agresszor, a P2, a Művirág, a Nyugati Pályaudvar, a 2. Műsor, a Hold, az Orkesztra Luna, az URH, a Heart Rock Company, az Európa Kiadó, az Orsolya és Péter, a Takáts Eszter Beat Band, a CatsandOx, az Isolated és a Dejavu Revue egykori tagja jelenleg Bródy János zenekarát vezeti, valamint a Sziámi AndFriends, illetve az Ónodi Eszter & the Open Pub egymással átfedésben lévő társulatát is igazgatja.
A beszélgetés első részében a kezdetek, majd a 2. Műsor, az Orkesztra Luna, valamint az Európa Kiadó kerültek bővebben terítékre.
Kérlek, mutatkozz be!
A nevem Kirschner Péter, Budapesten születtem, 1966. április 4-én.
Volt a családban, a rokonságban vagy a felmenők között zenész, művész vagy bármilyen előkép, amiből meríthettél?
Egyáltalán senki. Volt ugyan néhány „elfojtott” művészszándék, például a nagybátyám szeretett volna zeneművész lenni, de az élet nem úgy hozta, fizikus-matematikus lett inkább. Anyukám is dédelgetett festőművészi álmokat, aztán szállodaigazgató lett. Tipik szoci idők, elfojtások, legyél hasznos tagja a társadalomnak etcetera.
Hogyan találkoztál a zenével, a zenéléssel?
Ötödikes koromban zongorázni tanultam, mert nem indult gitár szak, azután autodidakta módon gitározni kezdtem. Később, nyolcadik osztályos koromban a szomszéd utcában lakó osztálytársaim eldöntötték: alapítanak egy zenekart. A garázsukban kezdtek el próbálni és én átmentem hozzájuk. Látva őket rájöttem, hogy én sem vagyok esélytelen, mivel egyáltalán nem tudtak zenélni, nulláról indultak. Gondoltam, ezt a szintet én is tudom hozni, így hamar utolértem őket és ezután együtt fejlődtünk egy darabig. Barkácsoltam magamnak egy gitárt – később vettem csak rendeset –, és 1979-ben csatlakoztam hozzájuk.
Mit jelentett pontosan, hogy barkácsoltál egy gitárt?
Kaptam valakitől egy Stratocaster formájú gitártestet és nyakat egybeépítve. Nem voltak rajta bundok, nem volt benne pickup és húrlábam sem volt. Én raktam össze: szögekből kalapáltam rá bundokat, mint Bo Diddley, aztán valahonnan került bele egy nagyon rossz pickup, és végül sikerült felhúrozni is. Borzalmas hangszer volt, gyakorlatilag használhatatlan. Ezután vettem egy Orfeus márkájú, „epermetal” színű, tömörtestű SG Gibson formájú elektromos gitárt. Az a hangszer pozdorjából készült és minden hibát, amit csak lehetett, elkövettek rajta a készítői, de azon már lehetett játszani. Egy Tesla lemezjátszóhoz csatlakoztattam, ami a maga négy wattjával természetes torzítóként működött. Később Jolanák követték egymást, egy piros, egy fekete, aztán 1984-ben vettünk anyukámmal egy japán gyártású Aria pro II-t Münchenben. A 2. műsorban, a Művirágban és a Nyugati Pályaudvarban már azon játszottam, később eladtam Menyhárt Jenőnek, de valahogy az ő kezében mindig kicsit hamis volt, azt hiszem kivitte New Yorkba és ott is hagyta.
Miért pont a gitár?
Akkoriban mindenki gitározni akart. Manapság talán inkább rappel mindenki, de abban az időben kábé senki nem akart dobos vagy basszusgitáros lenni, a gitár volt a menő. Én Beatles-rajongó voltam, onnan vettem a mintát: a Beatles tagjai is gitároztak. Emellett a gitár volt a legnépszerűbb punk hangszer is. Valószínűleg habitus kérdése is: a harciasabb személyiségek szólógitározni kezdenek, a visszafogottabbak, vagy kevésbé szerepelni vágyók pedig basszusgitárosok, szintisek, dobosok lesznek. Szerettem volna kifejezni magam, hozzászólni a világhoz, na meg csajozni is szerettem volna. Abban biztos voltam, hogy énekesként nem állnám meg a helyem, de gitárosnak – úgy tűnt – még oké lehettem.
Melyik volt a banda, amelyikhez csatlakoztál?
Az a csapat közben hamar punkzenekarrá vált, Agresszornak hívtuk. Minimális karriert futott be az akkori magyar undergroundban. Nem összetévesztendő a később és talán napjainkban is, hasonló néven működő metalzenekarral. Vannak róla emlékeim és az interneten is fellelhető néhány fogalmam sincs már, mivel készült felvételünk. Azt hiszem, Bajó Sanyi dobos BRG MK27 kazettás magnójával készülhettek ezek. Nagy Zoli basszusozott, Csáki Pista énekelt eleinte, aztán került még egy énekes srác valahonnan, az ő nevére sajnos nem emlékszem. Sokat bandáztunk a szegedi CPg zenekarral, egy időben a próbahelyünk is ugyanott volt, az akkori EGYT gyógyszergyár KISZ klubjában. Érdekesség, hogy ez az épület a később híressé vált Illényi Katicáék házának a szomszédságában volt, szóval nem lehetetlen, hogy neki esetleg vannak emlékei a szomszédban próbáló punkbandáról. (nevet)
Főleg Sex Pistols- és Clash-számokat játszottunk. Nagyon vibráló időszak volt, mindenki azt csinálta, ami épp eszébe jutott. Nem értettünk a zenéhez, de örültünk mindennek, ami kijött a hangszerekből. Voltak saját dalaink is, de mivel ez több mint negyvenöt éve történt, nehéz pontosan felidézni, és az emlékek is keverednek. A tagok közül tudomásom szerint később senki nem lett professzionális zenész rajtam kívül.
Mi volt a következő állomás?
Volt még néhány rövid életű punkzenekar, például a P2, de később a new wave popzene felé fordultam, az érdeklődésem zeneibb volt a nyers punkzenénél. Az első ismertebb zenekar ebből a szcénából a Művirág volt. Beleszerettem az énekesnőbe, aki aztán kirúgta az akkori gitárost és felvett engem. Ez volt az első és utolsó eset, hogy szerelmi úton kerültem egy zenekarba. (mosolyog) Ez a formáció később Nyugati Pályaudvar néven folytatta, még később a Hold nevet vette fel, ami nem azonos a jóval később, ugyanezen a néven működő csapattal. Közben jött a 2. Műsor, ami már kilógott a sorból, ismertebbé vált. 1984 és 1987 között voltunk igazán aktívak. A Nyugati Pályaudvar és a 2. Műsor tagsága részben átfedte egymást, „át-diffundáltunk” egyikből a másikba.
A 2. Műsort színészek és képzőművészek alkották, de voltunk néhányan zenészek is. A dobokon Bana Robi játszott. Gitáron a később híres hangmérnökké vált Gerhes Tamás, akit például a Tankcsapda vagy a Quimby hangmérnökeként ismerhet a közönség – Gerhes Gábor híres képzőművész öccse. Zongorán pedig Ocztos Pisti képzőművész, aki egy egyszerű Casio szintetizátorral hozta a minimalista hangzást. Szaxofonon idősebb Greifenstein János és Paranics Bea játszottak, akikhez néha Szikes Péter építész is csatlakozott. Egy ideig tag volt Fazekas János, aki a Sex-E-Pil gitárosa is volt. Énekesnőként Gerhes Klári, Láng Kati és akkori feleségem, Takács Évi is megfordult nálunk. Sőt, olyan színészek is, mint például Terhes Sándor, vagy az akkori Arvisura színház tagjai. Ebben az időben képzőművészként is megfogalmaztam magam, akrillal farostlemezre festettem egész tűrhető képeket, ebben nagy hatással volt rám Ocztos Pisti és Gerhes Gábor. Én mellettük persze csak egy szerény követő lehettem, de azért nyomtam a gázt ezerrel én is. Ez egy rendkívül izgalmas időszak volt, számomra kultúrális értelemben ennek a 60 évnek az abszolút csúcsa, szomjaztuk és éheztük, ittuk, ettük és persze mindennap gyártottuk a kultúrát, mindenféle profit-igény nélkül, de ténylegesen ebben léteztünk. Ma ez az attitűd totál elképzelhetetlen. Színház, festészet, szobrászat, zene, plakátművészet, performanszok és ezek mindenféle keveredései, fantasztikus világ volt.
Miben volt más a 2. Műsor, mint a többi akkori alternatív zenekar?
Akkoriban az „alter-rock” vagy „alter-pop” vonal meghatározói a Sziámi, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, az URH, a Neurotic vagy a Sex-E-Pil voltak. Ezek a zenekarok többnyire depressziós, közérzeti dalokat adtak elő, ami a hangvétel az egész korszakra jellemző volt. Mi megpróbáltunk ettől az iránytól elmozdulni valami más felé. A2. Műsor létezésének lényege a szeretetalapú működés volt. Ez egyfajta szembenállást is jelentett az akkori országos közérzettel, mert minden politikai aktualitástól mentes, őszinte és kedves dalokat írtunk. Mondhatnánk, hogy egyfajta „vicczenekar” voltunk, de valójában nem viccesek, hanem inkább játékosak és kedvesek voltunk. Azóta sem csináltam semmi ennyire érzelmileg tiszta dolgot. Ez egy közeg volt, egy művészcsoportosulás, amelyben a humor és a kedvesség dominált, ezzel tértünk el mindenki mástól. Talán a Bizottság zenekar állt hozzánk mindenféle értelemben a legközelebb, de ők egy nehezebben befogadható zenei szövetet produkáltak, a mi dalaink pedig kedvesek, egyszerűek, de dallamosak és könnyen befogadhatóak voltak – leginkább a Bizottság legkedvesebb figurájának, ef Zámbó István Öcsinek a dolgaihoz hasonlítottak. Öcsivel egyébként azóta is jóban vagyunk, ha találkozunk, mindig örülünk egymásnak.
Honnan jött a zenekarnév?
Én már készen kaptam a nevet, úgy érkeztem a zenekarba, hogy már működött, de a név jelentése egyértelmű: akkoriban összesen két tévécsatorna létezett, az „Egyes” és a „Kettes” műsor. A név arra utalt, hogy mi a „futottak még” kategória vagyunk, nem a főműsor. Az akkori alternatív szcéna egésze ebbe a kategóriába tartozott egyébként. Nem jelent meg lemezünk, a rádió és a tévé nem játszott minket. Emlékszem, volt olyan, hogy be kellett mennem a pártirodára, és a dalszövegeinkről kellett kiselőadást tartanom a párttitkárnak, hogy bebizonyítsam, a dalaink nem hordoznak ellenséges üzenetet, és engedélyezzék a koncertünket.
Mit lehet tudni a 2. műsor kiadványokról, például az Underground Katalógusban megjelent Én még ma meghalok… CD-ről?
Azt az albumot sokkal később, 2009-ben adtuk ki, korabeli koncertfelvételekből állt össze. Főként az 1992-ben a Nap Nap Fesztiválon történt fellépésünk felvételeit tartalmazza, ami gyakorlatilag a Sziget elődje volt. A fesztivál egyik alaptétele volt, hogy a fellépők koncertjéből készüljön egy válogatáslemez. Jött az ötlet a Bognár Attila-féle Bahia Kiadótól, hogy adjuk ki a teljes koncertet. Később ahhoz az anyaghoz raktunk hozzá korábbi, külföldi fellépéseken készült hanganyagokat is, így állt össze az archív album. Jó, hogy megvan, mert ez egyfajta digitális lenyomata annak az időszaknak.
Milyen közönségetek volt, és hogyan tudtatok külföldre járni a Kádár-korszakban?
A 2. Műsor itthon méretes közönséggel rendelkezett. Sok akkor hivatalosan támogatott akkori rockzenekarnak nem volt annyi nézője, mint nekünk. Mindez még bőven a Kádár-korszakban, 1986-’87 környékén. Valamint volt néhány nyugat-európai turnénk, ami akkor még meglehetősen ritka mulatság volt, hiszen nem magyar emigránsok voltak a közönség, hanem az akkori nyugat-európai fiatalok, akik punk and roll-t akartak látni a vasfüggöny mögül. Rockzenekarként esélytelen lett volna kijutnunk, de mivel a tagság nagy része a Tanulmány, azaz az Arvisura Színházhoz kötődött, a hazai hatóságok felé színházi előadásként „adtuk el” a produkciót. Így kaptunk engedélyt és hivatásos színész útlevelet. Többször jártunk Svájcban, Hollandiában, Németországban és Párizsban is. Akkoriban ez nagy dolog volt, hatalmas menőség.
Ha jól tudom, a 2. Műsor ráadásul az egyik első Bahia kiadvány volt.
Igen, bár ebben nem vagyok teljesen biztos, de úgy rémlik, hogy a 2. Műsor, a Nap Nap Fesztivál és a Kontroll Csoport lemezei voltak az első kiadványok a Bahia indulásakor.
A 2. Műsort követően melyik formációban folytattad?
Rövid ideig játszottam Korom Attilával a talán Méz nevű formációban, és szintén rövid időt töltöttem Reich Péterrel egy, az I Love You zenekart követő formációban, de ezekből a csapatokból hamar kifáztam, a nagy pofám miatt. Ami igazán fontos volt a 2. Műsor után és az EK előtt, az Kamondy Ági és az Orkesztra Luna. Egy képzőművész barátommal dolgoztunk egy kiállításon, és lementünk a közeli fagyizóba, ahol Ági volt a pultos, abból élt akkoriban. Megkérdezte, nincs-e kedvem vele zenélni, mert ő éppen embereket keresett. Feljártam hozzá dolgozni a dalokon. Abból állt össze az első közös zenekarunk anyaga 1988-’89 környékén, nem sokkal a 2. Műsor feloszlása után. Tény, hogy már előttem is létezett az Orchestra Luna, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy az az időszak volt a fénykora, amikor mi együtt dolgoztunk. öt-hatszáz néző is megjelent a koncertjeinken, ami akkoriban jelentős nézőszám volt. Ági volt az első igazi zenei-spirituális mesterem, életemben talán a legtöbbet tőle tanultam arról, hogy mit értünk ZENE alatt.
Mennyire volt nyitott a közönség Ági új projektjére?
Áginak talán ez volt az első önálló szólóprojektje, nagyon szerették az emberek, egy unikális dolog volt, artisztikus, underground, izgalmas bizarr harmóniák és ritmusok, hatalmas érzelmek. Ági sok mindenben részt vett, például az Európa Kiadóban volt vokalista és zongorista, onnan sokan ismerték. Akkoriban ő Dénes József Dönci barátnője volt, nekem pedig Dönci volt a példaképem, tőle tanultam gitározni. Ági egyébként egy igazán komoly művészi szándékokkal és nagy elszántsággal rendelkező alkotó volt és ma is az.
Miként zajlott az alkotófolyamat az Orkesztra Lunában?
Ági elég alaposan felkészült mindig előre és sok ötlete volt, amiket próbák hosszú során át raktuk össze. Gyenge Lajos dobolt, Magyar Péter perkázott, Molnár Ildikó énekelt és szaxofonozott, Ági basszusozott és énekelt, Varga Orsolya szintetizátorozott, én gitároztam. 1991-ben jelent meg a Szukadal című albumunk a Fekete Lyuk Hangja gondozásában. A zenekar 1992-ben oszlott fel a kezdeményezésemre, azt hiszem, ezt Ági azóta sem bocsátotta meg nekem.
Nem szabad kihagyni a Másik János és a Heart Rock Company-t sem a felsorolásból, János ezt a formációját 1996-ban hívta életre, amikor is lemezfelvételt készítettünk Peepshow-mennyország címmel. Az alapító formációban én gitároztam, Román Péter basszusozott, Weszely János dobolt. Pompás, de rövid életű csapat volt az első felállás, Jánossal mindig is élmény volt együtt játszani, remélem, lesz még módom.
Az Európa Kiadóval is hosszú ideig dolgoztál, ott hogyan mentek a dolgok?
Igen, az Európa Kiadó összesen huszonhét évet jelentett az életemben. Voltak ugyan szünetek, de az első három-négy illetve az utolsó nyolc-kilenc évben napi szintű, aktív működés jellemezte a zenekart. Mindenki beletette a magáét a próbateremben. Közösen dolgoztunk a dalokon, a legnyersebb vázlatoktól kezdve csiszoltuk őket, amíg el nem nyerték a végleges formájukat. Menyhárt Jenő hozta az alapötleteket, vázlatokat, de rengeteg kreatív energiát fektettünk a dalok összerakásába, viszont sajnos valahogy szerzőként sosem szerepelt egyikünk sem, egyik dalban sem, fura dolgok ezek.
Én azóta szerzőként máshogyan dolgozom, általában kész demókat készítek, de ha valaki lényeges saját elemmel szolgál a zenében, az szerepel is a szerzők között a listán. Nagyon sok munkám és időm van azokban az Európa Kiadó felvételekben, amikben részt vettem, teljesen a magaménak érzem őket. Emlékszem, Jenő még az Orkesztra Luna zenekarban figyelt fel rám, és amikor az egyébként fantasztikus Gasner Jánossal ellehetetlenült a kapcsolatuk, akkor megkeresett engem, hogy volna -e kedvem a zenekarában játszani. Egy darabig nála otthon gyúrtuk a későbbi Love ’92 lemez dalait, akkor írtam meg a Tengerpart című opusz kezdő riffjét, és abban az időszakban álltak benne össze a lemez dalai, amiket aztán még vagy egy évig gyúrtunk, hogy aztán a Spions-ból ismert Peter Ogi segítségével fejezzük be.
Szakmai szempontból az egy jó időszak volt, miközben valahogy nem éreztem magam megbecsülve és hát az emberi viszonylatok sem voltak túlságosan pozitívak. Különösen szembeötlő volt, amikor már Bródy János zenekarát vezettem, ami egy tízszer akkora produkció, Aréna koncertek, súlyos teltházak mindenhol, de Jenő még mindig úgy bánt velem, mintha gitározni sem tudnék. Egyértelműen kijelenthető, hogy súlyosan alábecsült engem szakmailag. Nehéz ügy egy zenekar működése, mindenféle méretű egók csapnak össze, néha lehetetlen is összehozni őket. Valahogy a szereplők igen sokszor addig feszítik a határokat, amíg teljesen el nem veszik a teret egymástól, és akkor bizony már lépni kell. Biztosan érdekes lehetne mindez egy pszichológus megközelítésében, hátha egyszer majd valaki foglalkozik ezzel is, hogy milyen személyes és csoportdinamikák zajlanak egy kvázidemokratikus-diktatórikus rockandroll zenekarban. Nyilván ezek a belső ügyek a nézőket kevésbé érdeklik, de hát ez így közben a mi életünk, szóval azért pár sort csak megér a téma. Mindenesetre az 1990-től az 1994-es leállásig, -közben az 1997-es Sziget koncert,- valamint a 2004-es újraindulástól 2016 év végéig azért elég csodálatos dolgokat vittünk véghez, a Love ’92 lemez, az És mindig csak képeket CD és film és aztán a 2004 utáni anyagok, egyiken sincs szégyellnivaló. Bár a Valahol lenni borítója penetráns, részemről kábé az volt az utolsó csepp a pohárban, az album, a borítója, de a keverés és ahogy a főhős mindenkit kihagyott a folyamatból.
2016 végén vált egyértelművé, hogy annak a formációnak vége, 2017 legelején el is hagytuk a fedélzetet, mindannyian, az egész zenekar. Mondjuk a főhős részéről nem sikerült a legszebben csinálni ezt, de mindegy már, nem haragszom, elmúlt.
Viszont előtte volt még egy kiemelkedő időszakotok 2004-ben, az uniós csatlakozáskor.
Az egy hatalmas menet volt. Magyarország Európai Uniós csatlakozásának tiszteletére szerveztek egy koncertsorozatot az A38 hajón. Éppen Nairobiban tekeregtem, amikor megérkezett a Jenő emailje, hogy lenne ez a koncert, érdekel-e engem. Eredetileg csak egy-két estéről volt szó, de akkora volt az érdeklődés, hogy végül tizenhárom teltházas koncertet adtunk egymás után. Akkoriban még nem volt internetes jegyvásárlás; az emberek kábé nem is használták az internetet, gyakorlatilag offline éltek és minden este a koncert után megvették a jegyet a következőre. Két hónapon keresztül szinte a hajón laktunk. Szerintem ez magyarországi rekord: 13 egymást követő koncert ugyanazon a nagy helyszínen, két hónapon belül. Emberileg is az volt a legösszetartóbb, legjobb kedvű időszakunk. Az idő tájt még Magyar Péter dobolt, Másik János és Varga Orsi szintizett, Kiss Llaci basszusozott, Menyhárt Jenő énekelt és gitározott, valamint én is gitároztam. Abban az időben Jenő Amerikából járt haza, Kiss Llaci pedig Ausztráliából.
Valamint készült néhány emblematikus EK lemez, melyeken te is dolgoztál, felsorolnád a korszak zárásaként?
Amikben részt vettem, azok a következők: Itt kísértünk – Love ’92 1992-ben, És mindig csak képeket, koncertalbum és -videó 1994-ben, Így vonulunk be…, koncertfilm 2005-ben, Annak is kell… 2013-ban és a …Valahol lenni… 2016-ban.
Időközben, 1994-től körülbelül 2000-ig Varga Orsival volt egy instumentális duónk, Orsolya és Péter néven, 1997-ben kiadtunk egy albumot Reggeli címmel és készítettünk egy videóklipet is a címadó dalhoz, a zseniális Forgács Péter rendezővel.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Kirschner Péter Archívuma
