Negyedszer járt hazánkban az epikus heavy metal gitáros legendája, Axl Rudi Pell, aki mint mindig, ezúttal is az azonos nevű zenekarával lépett színpadra. A válogatott zsenikből álló csapat pedig ismét jött, látott és győzött. Nemcsak az idei év egyik eddigi legjobb koncertjét abszolválták, de egyben azt is megmutatták, hogy igenis van létjogosultsága annak a mindenre kiterjedő régisulis profizmusnak, amiből a műfaj stílusteremtő nagy öregjei, mint például a Helloween vagy a W.A.S.P. máig nem engednek. A színpadi munkától a hangzásig, a setlist-től a fényekig minden alaposan ki volt találva, majd példaértékűen, parádésan meg is lett valósítva.
Kezdjük a nyilvánvalókkal! Axel Rudi Pell vitán felül a világ egyik legjobb gitárosa. Egy élő legenda, akit lenyűgöző hangszeres virtuozitás és fejlett színpadérzék jellemez. Ráadásul a rock és metal világát izgalomban tartó nagy gitárhősök javarészével ellentétben rendkívül jó komponista is. Ezért aztán vele kapcsolatban már jó régóta az a legnagyobb kérdés, hogy vajon miért nincs mégis Axel-nek a jelenleginél is sokkal komolyabb rajongótábora, illetve úgy általában is nagyobb ázsiója? Különösen, hogy kishazánkban, illetve Európának ezen a részén kifejezetten kedvelt az a Ritchie Blackmore iskola és gitárcentrikus neoklasszikus fémzene, amit hősünk is favorizál. Ugyanis az a korosztály, amelyik mondjuk a klasszikus Rainbow albumokon szocializálódott, ugyanúgy potenciális célközönség, mint a nyolcvanas évek nagy heavy metal felfutásának máig lelkes, örökgyerek nemzedéke.
Ráadásul Pell stílusa, mely kitűnő ötvözete a balladáknak, az európai power metalnak, valamint a klasszikus, dallamos az epikus heavy metalnak, nem lehúz, hanem felemel. Könnyű megszeretni, és kifejezetten jó érzés hallgatni. A legtöbb szerzeménye már önmagában, zeneileg is képes egyfajta „modern zsoltáros” hangulatot teremteni, melyek a nehéz időkben is kiemelnek a hétköznapok mocskából. Az albumok, dalszövegek fantasy történetei pedig szintén elemelnek a napi rutintól. Még itt is, ahol kifejezetten jól esik néha elfeledkezni az észak-balkáni roncstársadalmak kicsinyes kenyérharcaitól, vagy az idétlen elitjeink narcisztikus ócska játszmáitól. Axel Rudi Pell dalaiban mindezek helyett a nagyság, a nagyvonalúság, a nagypályás küzdelmek kerülnek megéneklésre. Miközben gyakran megjelennek bennük misztikus középkori és lovagi témák, a jó és a gonosz örök harca, mely üzenet tökéletesen passzol egy letűnt kor Európájának erkölcsi, szellemi nagyságához és a párhuzamos bibliai történetek, mint példázatok drámaiságához. Így hát az örök idealista gyermeki naivitásommal értékelve nyilván adná magát, hogy tízmilliók rajongjanak érte, vásárolják a lemezeit. Illetve, hogy Axel és bandája mindenütt stadionokat töltsön meg.
Mivel Pell zenéje nagyon nem a kaotikus zajról szól, hanem történetmesélésről és valódi, mély érzelmekről, mely egyszerre erőteljes, mint egy istenítélet és jókedvű, mint a remény, az is evidencia, hogy az ilyesmi élőben üt igazán. Jól választottak, akik az aznapi bőséges budapesti programkínálatból Axelék előadását vették célba. Főleg, hogy a kiváló szórakozás mellett egyfajta metalista tanulmányútnak is beillett, amit a színpadon láthattunk, hallhattunk.
Axel Rudi Pell negyedik magyarországi koncertjének ezúttal a Dürer-kert adott otthont. Ha nem is volt zsufi teltház, azért szép számmal összegyűltünk. Megvolt az ilyekor szokásos osztálytalálkozó feeling is, az egész estét végig tudtam volna beszélgetni a lépten-nyomon felbukkanó régi arcokkal. Fel is merült bennem, hogyha egyszer végre valami értelmezhetőbb összeghez jutna valamelyikünk, elég volna egy közepes méretű parkkal rendelkező kúria, meg a hozzá tartozó színpad és akár egymás közt is letudhatnánk ezeket a bulikat. Mert történjék bármi, ezekre az életre szóló klasszikusokra azért rendre összegyűlünk, mintegy együtt öregedve a kedvenc produkcióinkkal.
A bemelegítésről a svájci Neverland gondoskodott, akiknek energikus melodic metal stílusa és sablonos szerzeményei nem sok eredetiségről tanúskodtak. Az akár színpadképtelennek is értékelhető csapat láttán ismét elgondolkodtam, hogy vajon mit akarnak ezzel az idejétmúlt műfajjal a színpadon éneklő, muzsikáló – ráadásul a stílushoz fiatalnak tűnő, rövidhajú formák. Tévedés ne essék, rövid hajjal vagy kopaszon is lehet ezt hitelesen művelni, mint láttuk-hallottuk azt nem sokkal később, de számomra ez egy elég furcsa kinézetű banda volt, mely ráadásul minden eredetiség és releváns mondanivaló nélkül gyűrte a metalt. Vagy csak én voltam olyan passzban, hogy elmentünk egymás mellett. A srácok becsületére legyen mondva, hogy kifejezetten jól szóltak. A két bárdista is elég lelkesen tolta. Ráadásul Mike Zotter énekes az ilyenkor szokásos német-angol konfok mellett magyarul is próbálkozott, kifejezetten szimpatikusan. Mégsem működött a dolog. Mert nem hitted el neki, hogy ha kell, bármikor simán kettéharapja a mikrofonállványt. Mert a dolog annyira öncélúnak tűnt, hogy untatott. Mert mikor ismét beindult a muzsika, mondjuk a gitárzúzás mellett masszív billentyűs és vonós hangszereléssel, a színpadon azonban csak egy dob-basszus-gitár-ének felállású csapat látszott, megint elszállt minden illúzióm. Hiába van meg a hangszeres tudás, ha a dolog nem túl hiteles vagy nem tud bevonzani, az egészet elvitte a cica.
Aztán félóra átszerelés, majd már az intrónál felrobbantották a színpadot a profik. Bár az idei turné hivatalosan a legújabb, Ghost Town című stúdióalbum nevét viseli, Axelék simán letudták két dallal a dolgot. Viszont szerencsére a maradék esetében sem szorítkoztak egy nyilvánvaló best of dalcsokorra, hanem tényleg ötletesen, és az előzőektől eltérően válogattak a bőséges anyagból. Ezáltal duplán is kedveskedve a törzsközönségnek, akik az előző előadásokat is végigénekelték, végigcsápolták velük.
Mint közismert, Axel Rudi Pell gitáros és Volker Krawczak basszusgitáros 1981-ben alapították meg a Steeler zenekart, a nevet értelemszerűen a Judas Priest klasszikusa ihlette. A második lemez után Volker távozott, majd a negyediket követően Axel is dobbantott. Aztán még abban az évben, 1988-ban szólópályára lépett, melyet a szimplán Axel Rudi Pell nevet viselő együttese kísér. 1989-ben Krawczak is belépett az ARP csapatba, azóta gyártják gyakorlatilag évente, de korántsem futószalagon a jobbnál-jobb lemezeket. Eddig nagyjából negyven kiadvány készült, a stúdiólemezeket, koncertanyagokat, valamint balladás- és egyéb válogatásokat is beleszámítva, ami szédítő szám. Különösen modern korunkban, ahol az emberek többsége egyszerűen nem hajlandó hanghordozót vásárolni, miközben viszont a digitális mocsárból csak egy szűk elit él meg…, és ők sem feltétlen a hangszeres zenészek. A német metal kompánia azonban magasról tesz a trendekre, így 37 év alatt elkészítettek 23 sorlemezt, miközben a tematikus válogatásaikra is rendre tesznek új szerzeményeket, vagy feldolgozásokat. Mindezt a szédületes életművet pedig a koncertjeiken is igyekeznek alaposan bemutatni. Nos, ez a valódi rock and roller hozzáállás.
Az Axel Rudi Pell együttesben eddig négy énekes fordult meg, szerepüket és lemezeiket korszakok szerint szokás harmadolni, mígnem 1998-ban csatlakozott a Hardline pacsirtája, Johnny Gioeli, akivel Axel és egyben a közönsége is megfogta az Isten lábát. Ha létezik napjainkban ultimate frontember, akkor feltétlen Johnny az. Míg a szakma szolidan csak a frontemberek királyának aposztrofálja, én kimondom a nyilvánvalót: jelenleg Johnny Gioeli a földkerekség legjobb, legnagyobb rock/metal frontembere. Ugyanis nem elég, hogy csodás orgánummal rendelkezik és a hangjával is mesterien bánik, mindez alap egy Axel Rudi Pell szintű produkciónál. De a fazon egy olyan energiabomba, aki konkrétan Freddie Mercury szintű színpadérzékenységgel és istenadta előadói talentummal rendelkezik. Nyilván egy ARP bulin minden profin ki van találva, Johnny mégis tud percenként úgy spontán lenni, hogy óhatatlanul mindenkit magával ragad, mégsem barmolja szét az előadást, az adott koncertre kialakított egészséges kereteket.
A mostani budapesti buli legemlékezetesebb pillanata nyilván az lesz, mikor Johnny kikapta az egyik első sorban videózó csajszi kezéből az okostelefont, majd körbevitte a színpadon, mindenkiről exkluzív közeliket készítve. De Gioeli esetében legalább ennyire fontosak az apró gesztusok, ahogy folyamatosan együtt poénkodnak a zenésztársaival. Gyakorlatilag az összes koncertjüket Blu-rayre lehetne rögzíteni, annyira intenzív és egyedi az élmény, hogy mégsem válna a sorozat unalmassá. Mindehhez azonban leginkább jelen kell lenni, mert Johnny legtöbb gegje a pillanat művészete, nehezen elmesélhető és utólag még nehezebben átélhető.
Nagyjából ilyen lehetett volna a Rainbow egy kevésbé morózus főnökkel. Mert a zenei világ megdöbbentően hasonló, de a jókedv miatt mégis egészen más az előadások légköre. A nyilvánvaló Rainbow hasonlóság ellenére ezúttal is megállapíthattuk, hogy a Blackmore hatások mellett mégsem egy olcsó másolat ez a produkció, mert Axel van olyan jó dalszerző, mint Ritchie. Miként az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján az olyan, erősen hullámzó teljesítményt nyújtó pályatársaknál is rendre jobb lemezeket készít, mint Yngwie Malmsteen. Ráadásul megdöbbentően termékeny. Szóval ebben a produkcióban bőven van szufla, sok évig működhet még stabilan. Főleg, hogy a főnök sem marad ki a showból. Miközben tehát simán vette Gioeli gegjeit, maga is részt vett a poénkodásban, az egyik hosszabb szólója közben előbb lesétált a fotós árokba, majd Leo Fender leghíresebb találmányával a nyakában tett két kört a közönség között, egészen a keverő mögé sétálva. A publikum meg előbb döbbenten figyelt – főleg, akik még nem voltak ARP bulin-, majd beindult a vad ujjongás, aztán előkerültek a telefonok, mert mindenki meg akarta örökíteni a tőle fél méterre pengető gitárfenomént.
Volker Krawczak szintén élményszerűen játszik, nemcsak jól és jókat, de rendkívül látványosan is. Miközben gyakran össze is nevetnek, ütköznek, poénkodnak Johnnyval. Elképesztő, hogy kis kihagyással már 45 éve játszik együtt Axel-lel, mégsem látszik rajta unalomnak vagy kiégésnek a legkisebb jele sem. Ezek az arcok tényleg nagyon szeretik azt, amit csinálnak és ez le is jön a színpadról. Volker olyan színpadi jelenléttel bír, hogy még egy laikus számára is egyértelműen látszik, ez nem egy falunapra szánt félgőzzel letudott ócska hakni, hanem valódi rock.
A színpad másik energiabombája, Ferdy Doernberg billentyűs. Az örökké mosolygó joviális művész persze nem véletlenül énekel szintén csodálatosan és izeg-mozog állandóan, a hangszereit is rendesen megmozgatva. A nálunk sajnos kevésbé ismert Rough Silk nevű prog metal csapat tagjaként ugyanis szintén így, ilyen intenzitással és minőségben szokott gitározni, billentyűzni és énekelni. Axel Rudi Pell mellett Doernberg olyan nagyságokkal is játszott már, mint Uli Jon Roth vagy Robbie Krieger. Szóval a gyakorlatban az a helyzet, hogy a banda nyert vele egy második-harmadik-negyedik frontembert. Nézőpont kérdése, mert az ARP bulikon a két Steeler veterán is mindig rendesen odateszi magát.
A legnagyobb név, az élő legenda pedig ezúttal is a dobok mögött támogatta a frontvonalat. Bobby Rondinelli a Rainbow ritmusfelelőseként vált világhírűvé. Majd olyan elképesztő névsor következett a karrierjében és a diszkgráfiájában, ami még a csúcsligában is párját ritkítja. Doro, Quiet Riot, Black Sabbath, Sun Red Sun, Blue Öyster Cult, The Lizards, Foghat, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. Majd 2013-ban csatlakozott az ARP legénységéhez, amivel ismét mindenki jól járt. Rondinelli ezen az estén kicsit enerváltnak tűnt, de azért tisztességgel lejátszotta a programot. A szokásos dobszólója sem maradt ki, szóval mindenki minden tekintetben elégedetten távozhatott a 2026-os budapesti Axel Rudi Pell buliról.
Visszatekintve a műfaj hőskorára: mikor a nyolcvanas évek közepén jellemzően Accept, Bon Jovi, Darkness, Dokken, Grave Digger, Helloween, Iron Maiden, Judas Priest, Kiss, Malice, Manilla Road, Manowar, Pandora’s Box, Pokolgép, Pretty Maids, Running Wild, Saxon, Scorpions, Stormwitch, Twisted Sister, Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force, Warlock, W.A.S.P. és hasonló lemezeket cserélgettünk, kazettákat másolgattunk, szinte még álmodni se mertünk a jelenlegi gazdag felhozatalról. Elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd bármelyikünk is találkozhat a Steeler basszusgitárosával, vagy, hogy Bobby Rondinelli aláír néhány Rainbow borítót. Aztán mégis megtörténnek a csodák.
Nyilván mai fejjel már egy csomó mindent másként értékel az ember, szövegeket, borítókat, emberi megnyilvánulásokat, mint akkoriban. De a zene iránti szenvedély és a jó koncerteken átélt közösségi érzés változatlan. Nagy-nagy köszönetet érdemel Bogdan Gomilko szervező, hogy elkötelezett munkájával mindezeket az élményeket, találkozásokat lehetővé teszi! Long Live Rock & Roll!
Videók: Jozé
Fotók: Polgár Péter
