CD / LP – Brain / Universal 2026
Miközben a Scorpions világszerte teltházas turnéval ünnepli a 60. évfordulóját, a jubileum alkalmából végre tiszta víz került a pohárba a zenekar legrejtélyesebb korszaka körül is. 2026. február 27-én ugyanis megjelent a csapat debütáló nagylemezének teljesen újrakevert változata, amely a német rockbanda hat évtizedes jubileumára készült 2025-ben.
Úgy gondolom, minden valódi rocker számára nagy-nagy öröm, hogy a Scorpions megérte a hatvanat, és hat évtizedes pályafutás után is aktív. Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy a hannoveri rockerek muzsikája szinte az egész életemet végigkísérte; máig alapnak számít.
Vélhetőleg már akkor is szólt otthon egyik-másik slágerük, amikor nekem még nem igazán maradhattak emlékeim. Az amatőr zenekarok időszakában példaként lebegett előttünk a munkásságuk, miként a diákévek és a kora felnőttkor soundtrackjében is főszerepet játszottak. Természetesen igyekeztem minél többször élőben is látni-hallani őket, de az otthoni hifiben is a mai napig bérelt helyük van. Egyszerűen jó hallgatni a Scorpions-albumokat.
Ilyenkor persze óhatatlanul felsejlik az Omega emléke is: milyen érdekes és komoly tervekkel készült Kóbor „Mecky” és Benkő Laci a jubileumi évre, melyekből aztán a tragédiák miatt gyakorlatilag semmi sem valósulhatott meg. A Scorpions viszont szerencsére bírja a gyűrődést. Nemcsak teltházzal ünnepelték a 60. évfordulót – ráadásul napra pontosan akkor, amikor Ozzy Osbourne birminghami történelmi búcsúkoncertje is zajlott –, de az ünnepi turnéhoz kapcsolódóan alaposan felfrissítették a legelső nagylemezük, a Lonesome Crow anyagát is.
Érdekes módon a párhuzamoknak ezzel még messze nincs vége. Bár a vasfüggöny két ellentétes oldalán dolgoztak, az első 5–6 évük feltűnően hasonlóan telt. Mindkét együttes beatzenekarként bontott szárnyat, elsősorban az angolszász előadók hatására. Ezt követték az ilyenkor szokásos Stones-, Beatles- és egyéb feldolgozások, az amatőr fellépések, a tehetségkutatók, majd a sorkatonai behívók, a némileg zavaros hátterű tagcserék, a filmzenés felkérések és legalább egy névváltozás.
Karrierjükben az is közös, hogy mindketten nemzetközileg is értelmezhető nevet választottak, ráadásul a legelső nagylemezük egyaránt angol nyelven készült el – a remélt külföldi befutás érdekében.
Az Omega esetében közismert a legenda, miszerint az első brit turnéjuk szünetében egyszer csak jött a lehetőség egy nagylemezre, így hirtelen, spontán felvettek pár dalt. Amiből persze egy szó sem igaz. Angliában már akkor is profik irányították a lemezipart, így jó előre lefoglalt stúdióidő várta azokat a szerencsés előadókat, akik egyáltalán szerződéshez jutottak. Ebben az esetben is az történt, hogy Laux „Blöró” már itthonról, jó előre leszervezte az egészet – miként az angol nyelvű szövegek elkészítéséhez is jóval több időre volt szükség, mint szűk 2-3 napra. Tőle magától tudom a sztorit, még mielőtt megint beindulna a kommentszekcióban a ringlispíl…
De a Scorpions nagylemezes debütálása körül is minimum kétféle történetvázlat kering a köztudatban. Az egyik verzió szerint a zenekar eredetileg csak egy kétszámos demót rögzített a CCA kiadó számára egy bemutatkozó kislemez reményében, és ez alapján kaptak felkérést egy drogellenes filmzenére, illetve a hozzá kapcsolódó teljes album megírására. A másik történetszál eleve úgy indul, hogy a filmesek közvetlenül Rudolfékat keresték meg, és a két dal stúdiómunkálatai közben figyelt fel rájuk valaki, aki aztán beajánlotta a Skorpiókat a Brain kiadó szakembereinek – nem beszélve a két sztori különböző variációiról. Évtizedek óta nem igazán lehetett rendet vágni a Lonesome Crow változatos előtörténetei között, így a mostani, 2026-os ünnepi újrakiadáshoz mellékelt kísérőszöveg és a friss interjúk talán végre tiszta vizet öntenek a pohárba.
„Megnyertünk néhány „zenekarok csatája” tehetségkutató versenyt Hannoverben. Az utolsó győzelmünk után kizártak minket, mert állítólag túl hangosak voltunk. Ez jelentette a Lonesome Crow történetének kezdetét. A fődíj ugyanis egy lemezszerződés volt, amit így egy másik zenekarnak ítéltek oda. Szerencsénkre ők röviddel ezután feloszlottak, így végül mégis mi kaptuk meg a lehetőséget. Extázisban voltunk, és elindultunk Osnabrück városába, ahol egy amatőr producer házi stúdiójában találtuk magunkat. Amikor rájöttünk, hogy a saját felszerelésünk jobb, mint a stúdióé, elég csalódottak voltunk. Ez messze volt attól az aranyjegytől, amiben reménykedtünk. Ekkor lépett kapcsolatba Rudolf Conny Plank hamburgi Star Studio-jával.” – Klaus Meine
„Volt egy John Schlesinger nevű fickó a hannoveri zenei életben, aki színészeket keresett egy drogellenes filmhez. Látott minket fellépni egy városi ünnepségen, és felajánlotta, hogy használja a dalainkat a filmzenéjez. Így elkezdtem hívogatni a stúdiókat, hogy kiderítsem, fel tudnánk-e venni néhány számot rövid határidővel. Jó barátom, Frank Bornemann az Eloy-ból ajánlott egy bizonyos hamburgi stúdiót. Lefoglaltam két napot – és amikor megérkeztünk, nagy meglepetésünkre Conny Plank ült a keverőpultnál! A felvételek nagyon jól mentek. A második napon, miközben a Lonesome Crow-t játszottunk, hirtelen besétált két fickó a The Rattles-ből – Dicky Tarrach és Frank Dostal! Miközben mi a felvevőhelyiségben dolgoztunk, láttuk őket az üvegen keresztül, amint élénk beszélgetést folytatnak Connyval. Nem sokkal ezután felajánlotta, hogy producerként készít velünk egy teljes albumot. Dicky és Frank azonnal felismerték a bennünk rejlő lehetőségeket, és meggyőzték őt, hogy folytassa a munkát velünk. Így kaptuk meg lassan az első lemezszerződésünket a Brain Records-nál.” – Rudolf Schenker
Van tehát egy kétszámos Scorpions-demó 1971-ből, amely állítólag a Das Kalte Paradies, azaz A hideg paradicsom című német drogellenes dokumentumfilmhez készült. Biztosat nem merek mondani, mert hiába kerestem, még sosem láttam magát a filmet. Az I’m Goin’ Mad és az Action legelső, nyers verziói később felkerültek a német ritkaságokat tömörítő Psychedelic Gems 2 című válogatásra, míg a harmadikként rögzített, korai Lonesome Crow-felvételnek nyoma veszett. Mindenesetre még ugyanebben az évben megkezdődtek az első hivatalos Scorpions nagylemez munkálatai is.
Mire pályafutásuk hatodik évében eljutottak a bemutatkozó LP-ig, már csak ketten maradtak a kezdőcsapatból: Rudolf Schenker ritmusgitáros-zenekarvezető (aki a legkorábbi időkben még énekelt is), valamint Wolfgang Dziony dobos, társszervező, aki a logisztikáért is felelt. Utóbbi igencsak remek párost alkotott Lothar Heimberg basszusgitárossal, akivel nemcsak az adminisztratív feladatokat osztották meg, de a ritmusszekcióban is tökéletesen kiegészítették egymást. Heimberg 1968-ban lépett be a Scorpionsba, amikor a korábbi basszista, Joachim Kirchhoff sorkatonai behívót kapott. Lothar és Wolfgang közösen nagyon stabil, precíz és megbízható alapot nyújtott a zenekarnak; játékuk erősen hozzájárult a korai korszak és az első album progresszív, pszichedelikus hangzásvilágához.
Bár még csak kezdőnek számítottak, professzionálisan felosztották és véghez is vitték a különféle feladatokat. Amíg Rudolf a jövőképet és a stratégiát irányította, addig Wolfgang a koncerteket és a logisztikát szervezte, Lothar pedig a zenekar belső gazdasági ügyeit tartotta kézben. Nem bízták a dolgokat a véletlenre.
A két „új fiú” érkezése pedig végképp megkoronázta a formálódó csapatot. Klaus Meine énekes az 1969-es év szilveszterén, pontosan 1970 újév napján csatlakozott a zenekarhoz. A Copernicus nevű formációból érkezett hosszas rábeszélés után, Rudolf Schenker öccsével, a zseniális Michael Schenker szólógitárossal együtt. Rudolf ugyan már korábban is hívta az énekest, de Klaus addig nem állt kötélnek, amíg Michael is vele nem tarthatott.
Meine már a kezdetektől fogva ragaszkodott hozzá, hogy a Scorpions saját dalai kizárólag angol nyelven szülessenek meg. Bár a kiejtése a ’70-es évek elején még erős német akcentusról árulkodott, ő látta be elsőként, hogy a nemzetközi áttöréshez elengedhetetlen az angol szöveg. Ebben pedig maximálisan igaza lett. Nemcsak azért, mert a műfaj alapvetően angol nyelvterületen fejlődött ki, hanem azért is, mert a külföldi piacok hajlamosak voltak a német zenekarokat egy szűkebb underground skatulyában tartani.
És itt feltétlenül ki kell térni az úgynevezett krautrock-jelenségre. Ez elvileg egy önálló zenei műfaj, a gyakorlatban viszont inkább a brit zenei imperializmus egyik klasszikus húzása volt. A hetvenes évek elejére ugyanis a német zenekarok legjobbjai már ugyanolyan magas szinten játszották a progresszív, a hard és a pszichedelikus rockot, mint a tengerentúli vagy brit társaik. Az angolszász hegemónia fenntartásához azonban szükség volt a német színtér háttérbe szorítására. Így nem elég, hogy a német együttesek egy teljesen különálló skatulyát kaptak, ráadásul a brit újságírók egy eleve gúnyos, lesajnáló, pejoratív kifejezést húztak rá a teljes német rockzenére.
A krautrock ugyanis nem egyszerűen „káposztarockot” jelent – ami már önmagában sem hangzik túl komolyan vehető műfajként –, hanem a régi, vaskos katonai szlengből ismert „savanyú káposzta” (németül: Sauerkraut) kifejezésből ered, amellyel a britek számos katonaviccben a németeket csúfolták.
Klauséknak azonban megvolt a magukhoz való eszük. Miközben már akkor amerikai turnékról álmodoztak, sikeresen egyensúlyoztak a különféle erővonalak között. Nemzetközi nevet választottak, és angol nyelvű albumot készítettek. A dalokat szándékosan sok instrumentális résszel pakolták tele, hogy kiemeljék fő erősségüket, az ifjú Michael szólógitáros zsenijét. Ezzel párhuzamosan kevesebb teret hagytak az éneknek, hiszen Meine tisztában volt a saját korlátaival, így például az akkor még erősen érezhető akcentusával is.
Az ideális elegyhez a dalszövegek is hozzájárultak: kellően sötétek és kemények voltak a hard rockhoz, a drogellenes koncepcióval mégis ügyesen kivédték az idősebb generációk támadásait. Ugyanilyen okosan egyensúlyoztak az akkor divatos hard, progresszív és pszichedelikus rock elemek, valamint a hazai színtéren népszerű, úgynevezett „krautrock” világa között. Messze nem a véletlen műve, hogy végül pont ők döntötték le a falakat, törtek ki a skatulyából, és váltak minden vitán felüli világsztárrá.
Mindehhez azonban elengedhetetlen volt a zseniális Konrad „Conny” Plank közreműködése, aki a stúdióban valóságos csodát tett a Scorpions-szerzeményekkel. Rendelkezésére állt a nem sokkal korábban, 1970-ben saját kezűleg építtetett, Peter Langgal és Michael Zähllel közösen megalkotott 56 csatornás keverőpultja. Ezt egészítette ki az a mérhetetlen kreativitás, amellyel olyan korszakalkotó előadók korai lemezanyagait tette sínre, mint az Organization, a Kraftwerk, a Neu!, a Kluster / Cluster, a Parzival, az Eloy, a Guru Guru vagy éppen a Jane.
Conny irányításával a zenekar mindössze hét nap alatt rögzítette legelső nagylemezét 1971 októberében. Plank szigora és szakértelme nemcsak professzionális szintre emelte a felvételeket, hanem egyúttal a fegyelmezett, céltudatos stúdiómunkára is megtanította a Scorpions fiatal tagjait.
Bár a Scorpions alapvetően hard rockot akart játszani, Plank a saját elképzelései szerint formálta a hangzást. Klaus Meine énekét és Michael Schenker gitárját olyan bonyolult stúdióeffektekkel, térhatásokkal, torzításokkal és szalagos visszhangokkal fűszerezte, amelyek misztikus, ködös, space-rockos hangulatot kölcsönöztek a daloknak. Ő volt az, aki a keverőpult mögött a korszakhoz mérten szokatlanul merészen előre tolta Lothar Heimberg bonyolult basszusfutamait és Wolfgang Dziony törzsi lüktetésű dobolását is. Conny legnagyobb húzása azonban kétségkívül az ifjú Michael mentorálása volt.
Plank ugyanis azonnal észrevette, hogy a tinédzser Michael Schenker egy igazi gitárzseni. A stúdióban folyamatosan arra bátorította a srácot, hogy ne a nagynevű angol vagy amerikai gitárosokat másolja, hanem nyugodtan merjen elvont, furcsa, sajátos hangokat kicsikarni a hangszeréből. Ennek az ösztönzésnek köszönhetők az In Search Of The Peace Of Mind vagy éppen a Lonesome Crow dalokban hallható, egészen egyedi és katartikus gitárszólók.
A Lonesome Crow album így összességében már akkor kilógott a krautrock skatulyából, amikor szinte még rájuk sem húzták azt. Sokkal inkább tűnt egy bivalyerős hard, progresszív és pszichedelikus rocklemeznek, amely szépen illeszkedett a korszak nemzetközi mezőnyébe. Kellő zenei műveltséggel nemcsak a Frumpy, a Twenty Sixty Six and Then, a Kin Ping Meh, a Gift, a Kraan vagy a Virus dalaival találhatunk rokonságot, de akár a Toad, a Budgie, a Focus, a Cressida, a Pink Floyd, a Mainhorse, a The Doors, a Spirogyra, a Locomotiv GT, a Hawkwind és a Uriah Heep bizonyos felvételei is beugorhatnak a hallgatása közben. És igen, a progresszív és hard rock korszakos Omega is kiváló referencia lehet, különösképpen az Éjszakai országút sokszorosan rétegzett megközelítése és az Élő Omega hangulatai.
Az eredetileg 1972. február 2-án, vagyis a különleges 2-2-2-es dátumon megjelent Lonesome Crow az I’m Goin’ Mad új verziójával indít. A mentális zavarokról szóló dal eredeti változata még egy lassabb tempójú, komótosabb darab volt, amelyben Wolfgang Dziony törzsi jellegű dobolása egy monoton, hipnotikus rituálét idézett. Az albumváltozatra viszont felgyorsították a tempót, amitől a dal sokkal erősebb, lüktetőbb húzást kapott, miközben a ritmusszekció összjátéka is érezhetően feszesebbé vált.
Ugyanez a fejlődés jellemző a teljes hangzásra is. A rendkívül nyers, minimálisan kevert, száraz és garázsszerű demófelvételt követően Conny Plank teljesen átalakította a hangképet: a gitárokra és Klaus Meine énekére rengeteg visszhang, effekt és térhatás került. A hangzás így sokkal sötétebb és ködösebb lett, miközben igazi pszichedelikus, „űrbéli” atmoszférát kapott. Plank bátorítására az akkor mindössze 16 éves Michael Schenker is sokkal bátrabban kísérletezett, ennek köszönhetően az albumverzión már olyan torzított és úsztatott gitárhangok dominálnak, amelyek a progresszív rock határára emelték a nyitódalt.
Ugyanez igaz a B-oldal második tételeként felhangzó Action új verziójára is. Conny Plank az eredetinél egy sokkal jazzesebb megközelítést javasolt, így nemcsak a dob lett swingesebb, de a keverésben is látványosan előrehozta Lothar Heimberg játékát. Ennek köszönhetően már a bevezetőben kiemelkedik a rendkívül technikás, úgynevezett „sétáló” basszusfutam. A száguldást megörökítő autós rockdal jellegében ugyan még erősen eltér a zenekar későbbi munkáitól, de tartalmában már abszolút hozza a tipikus Scorpions-attitűdöt, miközben Klaus védjegyszerű süvöltéseiből is kapunk némi ízelítőt. A dalt egy tipikus bluesos középrész töri meg, ami Tony Iommi kezei alatt biztosan egyből belassulna egy súlyos riffeléssé, itt viszont csak átvezetésként szolgál az ifjú Michael újabb nagyszerű szólójához, majd az eredeti téma energikus visszatéréséhez.
Az albumot záró, 13 és fél perces címadó tétel egy igazán sötét eposz: a rengeteg zenei témát felvonultató, ám szándékosan kevés énekkel operáló szerzemény a narkózás pusztító hatását és a hallucinációk fojtogató világát festi le. Ide is tökéletesen illeszkedik egy újabb, megkerülhetetlen omegás párhuzam: a hazai beatkorszak egyik legfontosabb darabja, a Rettenetes emberek hangulatában és mondanivalójában pont ugyanezt a témát boncolgatja.
„A dal tökéletes volt arra a korszakra. Amikor ennyi év után nemrég újra meghallgattam, megdöbbentem – csak megy és megy tovább! Minden alkalommal, amikor azt hiszed, hogy vége, egy újabb rész bukkan elő a semmiből. Egy teljesen őrült, mégis lenyűgöző dal. A pszichedelikus hangulat egyfajta mini-operává teszi. Nagyon szórakoztató volt újra felfedezni azokat a trippes elemeket, amelyek a korai Scorpionst formálták. Kicsit kihívást jelentett, de pontosan ez az, ami ezt az albumot olyan különlegessé teszi.” – Klaus Meine
Az albumon szereplő, korábban nem hallott szerzemények közül az It All Depends érkezik elsőként. Ez egy tipikus, bulizós rockdal, amelynek nem túl mély szövege amolyan dicsekvő panaszkodás: bár a csaj megeszi a srác kajáját, megissza a piáját és elkölti a pénzét, a fiú mégis szereti. Klaus jól hallhatóan itt még csak tanulta az angol nyelvet, messze nem állt még azon a szinten, mint amire a klasszikus sikeralbumok idejére beérett.
Maga a kompozíció egy vegytiszta, pörgős, amerikai stílusú boogie-rock, amely a lehető legközelebb áll ahhoz a hard rock világhoz, amellyel később az első világsikereiket elérték. Külön érdemes megfigyelni Wolfgang és Lothar gyors és zakatoló tempóját, amely szinte megelőlegezi a későbbi heavy metal korszak lüktetését.
Közben Conny Plank Klaus Meine énekét is megbolondította egy enyhe, visszhangos csúsztatással, majd a dal legvégén a hangszerek hirtelen elúsznak egy pszichedelikus effektben, ami tűpontosan vezet át a következő, Leave Me című számba. Mestermunka.
A szerelmi vakságot a kijózanodás, majd az elhidegülés követi, amelyet zeneileg is szépen leképez a Leave Me. Ezt a „lekoptatós” dalt ismét rövid szöveges részek, valamint jóval hosszabb és fifikásabb zenei megoldások jellemzik: a felépítése teljesen szakít a hagyományos verze-refrén szerkezettel. Egy lassú, baljóslatú felütéssel, Heimberg nagyon sötét, monoton basszusfutamával indít, amit Dziony cineken és tamokon játszott törzsi ritmusa kísér. A dal elején Klaus nem is énekel, hanem inkább suttog, kántál és fura, elszállós hangokat ad ki. A hangjára egy rendkívül erős, lüktető visszhang-effekt került, ami fejhallgatóval hallgatva folyamatosan ugrál a bal és a jobb oldal között – erősen hallucinogén, hipnotikus hatást keltve. Majd jön a robbanás: a dal közepén a tempó hirtelen felgyorsul, Michael Schenker gitárja és az orgona egyszerre vadul meg, és egy kaotikus, progresszív rock futamba csap át, mielőtt a szám végén visszatérne a kezdeti, nyomasztó lelassulás.
A Leave Me az egyetlen dal a legelső Scorpions-albumon, amelyben hangsúlyos szerepet kap egy vendégzenész. Egy Gorgoni művésznevű billentyűs – egyes források szerint Lothar Krist – játszik benne orgonán, ami egy mély, templomi, szinte gótikus és kísérteties hangulatot kölcsönöz a számnak. Ez a monumentális hangzásvilág nagyon erősen emlékeztet a korszak olyan pszichedelikus és progresszív nagyágyúira, mint a Pink Floyd, a The Doors, az Omega vagy éppen a Uriah Heep.
Az In Search Of The Peace Of Mind, vagyis „A lelki béke keresése” pontosan arról szól, amit a címe is ígér. Az A-oldal zárótétele így egyfajta keretbe foglalja a lemez első felét: az őrülettel kezdődő dalfolyam a békesség áhított keresésével ér véget. Michael szerzeménye igazi rockballadaként indul, kristálytiszta, merengő és finom akusztikus gitárpengetéssel, valamint Klaus Meine lágy, dallamos énekével. Majd ebben a tételben is eljön a tipikus Scorpions-robbanás: a dal közepén a tempó hirtelen és drasztikusan vált, belép egy nehéz, súlyos, Black Sabbath-szerű doom-metalos riffelés. Klaus Meine hangja ekkor agresszív kántálásba és sikoltozásba csap át, miközben Michael Schenker gitárja valósággal felsír. Már nemcsak a szöveg, hanem a teljes zenekar egyszerre könyörög a szabadulásért és a megváltásért.
A B-oldalt ismét egy Black Sabbath-hangulatú tétel nyitja, az album utolsó olyan dala, amely nem szerepelt a korai demókon. Az örökséget lenyúló és egyéb gazemberekről szóló szöveg kiábrándultságát remekül húzza alá a zenében is kibontakozó dráma. A dal ugyanis nem egy mesés vagyonról szól, hanem a pénztelenségről és a fojtogató hitelezőkről. Miután megjelenik a végrehajtó, aki egy tartozás azonnali megfizetését követeli, patthelyzet alakul ki: hiába kapott ugyanis az adós örökséget, teljesen le van égve, így továbbra sem tud fizetni.
Klaus éneke az Inheritance című számban a leginkább teátrális, a hangja szinte csordultig van drámával, miközben a refrénnél a háttérvokálok gyönyörűen, szinte kórusszerűen támogatják meg a történetmesélést. A dal közepén Meine aztán tudatosan háttérbe vonul, hogy átadja a helyet a Schenker testvérek zenei párbajának. Ez egy olyan védjegyszerű dalszerkezet, amelyet a következő évek során szinte tökélyre fejlesztett a Scorpions.
A Lonesome Crow az egyetlen olyan Scorpions-nagylemez, amelyen a csodálatos Lothar Heimberg basszusgitáros és a szintén nagyszerű Wolfgang Dziony dobos alkotta, zseniális ritmusszekció játszik. Miként ez az egyetlen olyan stúdióalbum is, amelyet Michael Schenker teljes jogú tagként és zeneszerzőként rögzített a zenekarral, mielőtt csatlakozott volna a brit UFO együtteshez. A srác már 15-16 évesen is akkora zseni volt, hogy a nemzetközi színtér azonnal lecsapott rá. Michael elvesztését azonban Wolfgang akkora csapásként élte meg, hogy nem hitt többé a folytatásban, így Lotharral együtt végül ő is a kilépés mellett döntött.
„Az UFO zenekarral közös turnénk első napján az énekesük elmesélte nekünk, hogy a gitárosukat feltartóztatták a határon, így nem tud fellépni. Ekkor ugrott be Michael, a „német csodagyerek” – „The German Wunderkind”. Természetesen akkor még nem tudhattuk, hogy ott is hagy minket, hogy csatlakozzon az UFO-hoz és Angliába költözzön.” – Rudolf Schenker
„Bár teljesen le voltunk sújtva, megértettük, hogy Michael Londonba költözése hatalmas lehetőség volt a számára. Egy brit zenekar ajánlata volt ez – olyasmi, amit nem lehet visszautasítani. Miután elment, össze kellett szednünk a darabjainkat, és ki kellett találnunk, hogyan lépjünk tovább. Hatalmas érvágás volt ez közvetlenül az első albumunk után. Michael meghatározó szerepet játszott a hangzásunkban. Amikor kilépett, a lemezkiadónk is elveszítette az érdeklődését irántunk. Szóval ismét a saját kezünkbe kellett vennünk az irányítást.” – Klaus Meine
Pontosan 53 évvel később, a 2025-ös jubileumi munkálatok során egy vadonatúj keverés készült a néhai Conny Plank producer archívumából származó, eredeti Lonesome Crow masterszalagok alapján. Az anyagot a Grammy-díjas Hans-Martin Buff keverte újra, és ez a modernizált hangzásvilág lett a Scorpions 60 éves évfordulóját koronázó, 2026-os ünnepi újrakiadás alapja.
Az új verzióban a dobok és a basszusgitár sokkal teltebb, dögösebb alapot kaptak, ami érezhetően közelebb hozta a legelső Scorpions-anyagot a későbbi albumaikat jellemző klasszikus hard rockhoz, miközben Michael Schenkert is még inkább a reflektorfénybe helyezi. A gitársávok tisztasága és dinamikája hűen kiemeli, hogy az ifjú Michael milyen elképesztő precizitással és egyedi sounddal játszott már akkor is.
Bár az online térben mára szinte mindenütt a „2026 mix” elnevezés terjedt el, senkit ne tévesszen meg a látszat. A keverés és maga a kiadvány valójában 2025-ben készült, így a CD borítóján és a matricáján is a „2025 mix” felirat szerepel – csupán a tényleges bolti megjelenés csúszott át a következő évre.
A csomagolás sajnos a jelenleg általánosnak mondható, legegyszerűbb softpak karton, az úgynevezett digisleeve. Műanyag CD-tálcát tehát nem kapunk, a zsebben lapuló, 16 oldalas booklet általunk is idézett páros interjúja viszont komoly segítséget jelent az album utólagos befogadásához. Különösen azok számára, akik csak mostanában ismerkednek a Scorpions-életmű ezen korai, elfeledett gyöngyszemével.
A limitált példányszámú vinilkiadás egy átlátszó, úgynevezett transparent LP. Ez a verzió elegáns, kinyitható gatefold borítóval érkezik, amelynek belső oldalán kapott helyet a zenészekkel készült interjú, miközben a frontoldalt szintén a „brand-new 2025 mix” feliratú matrica díszíti.
A Lonesome Crow tipikusan az az album, amelyet nem szükséges külön ajánlani. Aki szereti a pszichedelikus vagy a progresszív rockot, az magától is réges-régen megtalálta már. A korai hard rock korszak szerelmeseinek szintén abszolút alapvetés, miként a Scorpions-rajongók is jól ismerik. Az új keverés így elsősorban számukra lesz igazán nagy élmény – azoknak, akiknek az eredeti változat is évtizedek óta ott cseng a fülében.
Scorpions – Lonesome Crow – 2025 Mix
CD 2026:
Klaus Meine – ének
Michael Schenker – szólógitár
Rudolf Schenker – ritmusgitár
Lothar Heimberg – basszusgitár
Wolfgang Dziony – dob
Gorgoni – orgona
1. I’m Goin’ Mad
2. It All Depends
3. Leave Me
4. In Search Of The Peace Of Mind
5. Inheritance
6. Action
7. Lonesome Crow
