Szebényi Dani 2025-ben alakította meg saját zenekarát, mellyel a novemberi bemutatkozó koncert után 2026. május 28-án másodszor játszottak Budapesten. A buli után egy héttel, az ottani élményekből kiindulva beszélgettünk zenéről, küldetésről, felelősségről, a mostani banda megalakulásáról és a jövőbeli tervekről.
Beszélgetésünk előtt egy héttel tartottátok az A38 hajón, a Szebényi Dániel Plays the Music of LGT koncertet, amiről mi is beszámoltunk. Mindkettőnk gyermekkori kedvence a 424-es csatahajó. Véletlen volt, hogy a ti előadásotokban ez pont 4 perc 24 másodpercig tartott?
Én is csak utólag, a cikkedben láttam ezt. A sors akarta így, ezzel is talán segítve minket ebben az egészben. Az eredeti felvétel 5 és fél perc körül van, úgy tűnik, hogy mi gyorsabban játszottuk.
Ezt a tételt különösebben nem dolgoztátok át, úgyhogy egyértelműen ez a magyarázat. Egyébként megfigyeltem, hogy voltak olyan dalok, amiket saját megközelítésben adtatok elő, és olyanok is, ahol inkább tartottátok magatokat az eredeti megszólaláshoz.
Így van, például ennél a számnál nem éreztük azt, hogy mi máshogy csinálnánk. A Loksira nagyon jellemző volt az improvizáció, meg hogy a koncerteken eldurrantak, aztán egyszer csak az egyik dal fél órásra nyúlt. Mi arra törekedtünk, hogy a szerzemények önmagukon túl fórumok is lehessenek.
Ezeket a dalokat ismeri a közönség. Nem mi írtuk őket, így nem nekünk kell lenni az értékítélőnek, hogy ez nekünk átment-e a rostán ahhoz, hogy eljátsszuk, mert az évtizedek során bebizonyították, hogy tízezrek, százezrek, akár milliók lelkéhez szólnak.
Mindig hálás és könnyű feladat, amikor az ember ilyenekhez nyúlhat hozzá. Például a „424-es” vagy a „Doktor” teljesen beleivódott az emlékezetembe. Őszintén, nem is igazán tudom, hogy min múlt a megszólalás, mert nem szedtük le a dalokat hangról hangra, hanem mindenki meghallgatta, tudtuk az akkordokat, tudtuk a témákat, és akkor abból elkezdtünk organikusan együtt muzsikálni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy összejöttünk délelőtt 11-kor egy próbaterembe mind a nyolcan, és berendezkedtünk egy kis körbe úgy, hogy mindenki lássa a másikat. Ebben a körben minden egyes dalt napról napra igyekeztünk fejleszteni, és ilyen lett.
A koncertet záró Ő még csak most tizennégyet próbáltátok valamennyire, vagy az teljesen spontán jött ki?
Nem próbáltuk, de ezek a dalok részei a zenészfolklórnak. Ha csak így bemondjuk, hogy „14”, akkor aki ebben a műfajban muzsikál, az tudja betéve, hogy melyik hang jön melyik után, és az egy magabiztos helyzet, így pedig meg tudjuk formálni. Ez egyébként mindig nagyon izgalmas. Szerintem akkor jó a muzsikálás, meg az a jó zenekar, ahol mindenki nagyon magabiztos a saját dolgában, mert akkor tud attól eltérni bizonyos helyzetekben.
A mai magyar húszas, harmincas zenészgenerációban többen is őrzitek a ’60-as, ’70-es évek hagyományait, és ebbe illeszkedik ez az LGT-s koncert is. Vannak-e más terveid is a hagyományápolás terén?
Persze! Nem csak „Music of LGT” bulit szeretnék csinálni, hanem mondjuk „Music of HBB”-t, „Music of Led Zeppelin”-t, vagy akár Deep Purple-t. Nyilván arról van szó, ami hozzám nagyon közel áll. Rengeteg mindent érdemes legalább egyszer feleleveníteni. Ezeken nőttem föl, nekem az vágyam, hogy egyszer színpadon játsszam el, akár az AC/DC valamelyik dalát úgy, hogy mindenki egymásra néz, és maximális koncentrációs fókusszal eljátsszuk, hogy egy kicsit mi legyünk az AC/DC. Nem tribute-zenekarként, hanem önmagában csak az energiában, hogy érezzük, ez tök jó dolog. Én ezt szeretem, jó így együtt lenni. Mi szórakozunk a színpadon, ez egy nagy család.
Például a Tedeschi Trucks Band nekem ilyen szempontból nagyon szimpatikus, hogy egy családként együtt mozognak mindenhova. Vagy ahogy az Allman Brothers működött, hogy családon belül muzsikáltak ott az emberek, és ezek gyönyörű dolgok, meg ahogy annak a zenekarnak a 40 éves történelme végigmegy, vagy például a Lynyrd Skynyrd-nél is volt egy csomó ilyen dolog, hogy hogyan evolválódott folyamatosan a zenekar, vagy akár az Eagles… Ezek mind olyan kis zárt közösségek voltak, akik nagyon jól érezték magukat a színpadon, de egyébként a Loksi is ilyen volt.
Tavaly novemberben, a Ric$Cast podcastban azt mondtad, hogy a zene neked egyfajta küldetés. Az örökségápolás is része ennek?
Hát, tudod, az van, hogy igen is, meg nem is. Önmagában a zene iránt érzett alázat meg a zene a küldetés. Abban benne van, hogy az ember alkot, hogy tiszteletet ad, hogy csendben van, és nem csinál semmit bizonyos időszakokban, hogy ne fújjon ki, és ne váljon az egész egy repetitív, önismétlő valamivé.
Ez inkább a szórakozás része egyébként. Tehát ez az, ami nekem kevésbé vérverítékes, mint az, amikor meg kell születnie egy saját anyagnak, mert annak a lélektana egy szélesebb spektrum.
Én alig várom, hogy eljátsszam a „Doktort”, mert tudom, hogy jön a riff, és az őrjítő… Azt hallgatni és játszani is nagyon jó. Vagy a Sziszifuszi blues-t ott eljátszani, és hallgatni, hogy mozog minden a szövegben, az nem olyan megterhelő, mint megírni egyáltalán bármit. Szóval azért mondom, hogy hálás feladat. A nehéz részét már elvégezték. Itt csak az a feladat, hogy ezek a dalok jól legyenek előadva, úgy, hogy az ember adjon, teremtsen valamit ezekkel a hangokkal, és ne csak arra használja őket, hogy elvegyen.
Szerintem ez a fontos, és a küldetés, ha valahol megnyilvánul, akkor az abban van, hogy ezekkel még adni, nem csak magunknak kivenni azzal, hogy egy ilyen hálás zenevonatra felülünk, és az LGT dalait használjuk, hanem inkább az, hogy ezeket a dalokat hogyan tudjuk a mai környezetbe, a mai világba transzformálni.
Nyilván ma is aktuálisak, de mi a mai nyelvünkkel fogalmazzuk meg őket, és ez szerintem amellett, hogy küldetés, kötelesség is. Ha már ezt kaptuk, akkor ez ne csak akkor legyen ott, amikor írunk egy dalt, hanem ezt ki lehet rakni nyilvánosan a falra, hogy igen, ezt szeretjük. Szerintem ez egy tök jó dolog, és nagyon jó szórakozás.
A koncert vége felé mondtál egy olyat, hogy rengeteg sztorit lehetne elmesélni, de ez itt most a köszönet helye. Van-e valami olyan sztori, amire te akkor gondoltál és megosztanád?
Nem, én arra gondoltam, hogy akik abban a teremben ott voltak, azok közül mindenkinek nagyon sok története kötődik az elhangzott dalokhoz. És ezek a történetek a mieink, szóval én nem fogok elkezdeni ott beszélni arról, hogy nekem mit jelentenek bizonyos dalok. Erről előtte is írtam, meg fogok is még. Egy ilyen zeneünnepen az a cél, hogy együtt ünnepeljünk. Én ezt azért mondtam, hogy majd a koncert után lejövünk, beszélgetünk, és ott elmondjuk egymásnak ezeket. De ez így szép, meg így van méltósága.
Mi az az élmény, ami leginkább megmarad neked ebből az estéből?
Talán az az egyik legfontosabb, hogy mint közösség, nem ugrottak le rólunk ezek a dalok, és mindenki nagyon tudta élvezni és együtt játszani őket. Nekem nagyon sokat jelent, hogy a zenekarom hozzám hasonló fanatizmussal viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amiket én szeretek, és így megvolt az a lehetőség, hogy hallgassam ezt a zenét a színpadon.
Az első ilyen élményem egyébként jó tizenöt éve volt. Csináltunk egy Gary Moore-zenekart, az volt a neve, Run for Power, és a hajón játszottunk, egy Gary Moore-emlékesten. Akkor éreztem életemben először, hogy zenét tudok hallgatni a színpadon. Az Empty Rooms-ot játszottuk, az egy nagyon-nagyon gyönyörű dal. Vámos Zsolti megcsinálta a hangszíneket, mindent, tehát volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy Gary Moore gitározik a színpadon, annyira hozta ezt a muzeális hangzást. Az egésznek volt egy óriási lelki töltete a rajongókkal, és ott volt egy tele A38, én meg ültem a színpadon, és „csak zenét hallgattam”. Nyilván fogtam egy szőnyeget, és gitározott nekem Zsolti, és dobolt Michel (Szentmihályi Gábor – a szerk.). Nyilván én is nekik játszottam, egy nagyon szép kör volt, amikor egymásnak játszottunk, és az egy nagyon nagy élmény.
Kicsit olyan, hogy ott van akkor a Jóisten, megjelenik a teremben, oda kerül valami szikra, vagy valami megfoghatatlan dolog, és nem tudod elmondani, nem lehet megfogalmazni, hogy mi az. Én ezt keresem mindenhol, minden zenében ezt akarom létrehozni, és ezen a Loksi-bulin nekem sok ilyen pillanatom volt.
Azt gondolom, hogy ha nekünk működik, akkor ezt be is lehet fogadni, és tud egy csatorna lenni a közönség és köztünk, mert egyébként nehéz instrumentális dolgokat úgy játszani, hogy az ne csak nekünk legyen szórakoztató.
Nehéz ezt az egészet úgy csinálni, hogy bevonjuk a közönséget. Én mindig abban hiszek, hogy egy koncertterem az nem a színpadnál ér véget, hanem a nézőtér végénél. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a közönség igényei szerint játszunk! Nem arról van szó, hogy olyan zenét kell csinálni, amit elvárnak, hanem hogy egy előadás a közönségnek szól, és abba be kell vonni őket is…
Jó volt, hogy játszottunk az elején sajátokat, mert azzal bemelegedtünk. A kezdeti színpadi nehézségeket le is küzdöttük. Ilyenkor mindig az van, hogy bejön a közönség, és megváltozik picit a terem akusztikája. Főleg, hogy abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy megtelt a hajó, ez viszont megváltoztatja, hogy hogy szólnak a dolgok. Mi már muzsikáltunk aznap három órát ott a hajón, a koncert előtt, és az a hangzás megváltozott, ahogy megjelent a közönség. Az első fél órában gyakorlatilag minden beállt, mindenki megnyugodott, és akkor kezdődött a Loksi-blokk.
Elhatároztam, hogy a jövőben hosszú koncerteket szeretnék játszani, két-két és fél órákat. Úgy látom, hogy így van értelme, mert azt vettem észre, hogy ha kilencven percnél véget ér a buli, én úgy maradok ott, hogy még játszanék.
Meg tudom erősíteni, hogy a közönség oldaláról is van igény a hosszabb koncertekre.
Szóval nekem az volt a legfontosabb ebben az egészben, hogy a közönség megtisztelt minket a bizalmával, mert nem tudta, hogy hogy játszunk mi ilyen dalokat, és mégis eljöttek. A zenekar tagjai megtiszteltek engem a figyelmükkel és a bizalmukkal. Összepróbáltuk, összeraktuk, én pedig egy ilyen teremben, ilyen emberek között hallgathattam ezt a zenét, úgy, hogy közben éreztem, hogy ott van velünk ez a szikra, amiért megéri nekem zenélni.
Mit ad hozzá az élményhez, amikor az eredeti előadóval, Presser Gáborral játszol együtt?
Az megint egy másik folyamat. Az egyik legnagyobb inspiráló erő az ember életében, amikor megadatik az, hogy a gyerekkori idoljaival muzsikálhat. Ebben én nagyon szerencsés vagyok, mert többükkel is zenélhettem együtt. Ha nekem valaki azt mondja 15 évesen, hogy ott leszek 20 év múlva, és ezeket a dolgokat így átélhetem, akkor lehet, hogy azt mondom, hogy jól van, hagyjad már! Nyilván egy nagyon vágyott dolog az embernek, hogy megtapasztalja, milyen, amikor nem csak olyan, hanem az…
És az az inspiráció, meg az a motiváció, amit azzal lehet nyerni, amikor végigpróbálunk egy hónapot Gáborral, és egy pillanatra sem esik ki, fárad el, hanem végig meg tud maradni középen, és végig hozza ki a legjobbat az emberekből, és végig arról van szó, hogy hogyan találjuk meg azokat az apró nüanszokat, hogy hogyan tudjuk azokat a pici lépéseket megtenni. Azt szoktam mondani, hogy a 65 százalék és a 99 százalék között nincs annyi, mint a 99 és a 99,9 között. Szóval, hogy ezeket a pontokat hogyan találjuk meg, egy óriási tanulási folyamat. Motiváló, hogy eljátszhatjuk ezeket a dalokat az eredeti szerzővel, és így valamilyen szinten mi is részévé válunk ennek az egész folyamatnak. Ez egy hatalmas megtiszteltetés, és ugyanakkor ez egy zenei nyelv, egy belső nyelv, amit egymással beszélünk, és megkapjuk a lehetőséget, hogy megszólaljunk.
Nagy ajándék ez az élettől, meg hát nyilván ezért dolgozik az ember nagyon sokat, hogy egy ilyen lehetőséggel élni tudjon, amikor megadatik, és remélem, hogy tudok ehhez hozzátenni. Azt gondolom, hogy Gábor is, és nagyon sok ma is alkotó, nagy generációs, legendás művészünk a nemzeti kincs kategória.
Nagyon motiváló és inspiráló, ahogyan gondolkodnak a zenéről, amiért zenélnek, és nagyon nagy igazság van ott abban. Meg ők feltalálók voltak, nem lehet máshogy mondani ezt. Ők voltak a pionírok, mi meg már akkor érkeztünk, amikor a Gyöngyhajú lány meg volt írva. Abba gondolj bele, hogy ezekkel a hangokkal meg ezekkel a gondolatokkal életek mentődtek meg, váltak jobbá, sokaknak segítettek…
Amikor Presser Gábor zenekarához csatlakoztál, Kovács Péter „Kovax” helyére kerültél, aki ekkor a produkció zenei rendezője lett…
Szerintem, zenei rendezőnek lenni egy ilyen volumenű produkcióban óriási felelősség. Össze kell nézni az egészet, hogy hogy szólal meg, hogy vannak a szövetek. Ez a hangszín hangosabb egy kicsit, mint a másik, hogy vannak az arányok, mi hogyan szólal meg, a mikrofonok hol vannak, és így tovább… Ez jóval komplexebb feladat, mint a zenekarban játszani, és nagyon nagy, átfogó szakértelmet és ismeretanyagot, hozzáértést és gondosságot igényel. Ez egy nagyon nehéz és nagy felelősséggel járó feladat. Például én nem biztos, hogy merném vállalni.
A Ric$Castos beszélgetésben, ami még a debütálókoncertetek előtt készült, úgy fogalmaztál: „hogyha ebből zenekar lesz…”. Mostanra ez már egyértelműen zenekar, ráadásul olyan tagokkal, mint például Cséri Alexandra, aki a koncerten nagyszerűen énekelt Kovács Katit és Katona Klárit…
Szandi szerintem nagyon tehetséges, és 22 éves! Azt gondolom, hogy az elkövetkezendő évtizedek egyik meghatározó női előadója lehet. Egy olyan ösztönös tehetség, hogy csak le kell rakni és énekel. Például Lalah Hathaway zseniális énekszólóját hangról hangra elénekli.
Az ő személye is példa arra, hogy milyen jó csapatot tudtál összeszedni. Vagy inkább jöttek maguktól? Hogy alakult ki ez a társaság?
Usztics Danit még akkor ismertem meg, amikor a godfater.-ben voltam, de még bőven azelőtt, hogy a Kéri Samu kiszállt volna, és már akkor hallottam, hogy brutális. A testvérét, Pepét is ismertem, tudtam, ki ő, mert sok olyan anyagon játszott, amin közös barátaink dolgoztak, vagy volt valamilyen közös pont. 2024-ben csináltam a Magyar Zene Házában egy 33 című koncertet. Azon már Dani basszusgitározott, és Szabolcsi Bence „Fészek” gitározott. Aztán Fészekkel, Danival és Pepével elindult ez az alkotóközösség, akikkel egymást felfelé tudjuk húzni, és az mindig jó. Így kezdett el formálódni a csapat.
A zenekar félig-meddig a Gastroblues Fesztiválnak köszönhetően állt össze, mert ők szóltak, hogy van a European Blues Challenge, amit 2025-ben Splitben rendeztek meg, és hogy arra csináljunk valamit. Először teljesen másban gondolkodtam. Az októberben leadott jelentkezésben kitalált nevek voltak, az nagyon vicces! Damien LaBarre dobolt volna, arra tisztán emlékszem. Hogy ő ki, azt persze nem tudom.
Végül Dani és Pepe mellett Geröly Matyi dobos és Puchner Benedek ütőhangszeres tartottak veled.
Igen, és hát így indult meg ez az egész, hogy aztán ebből magától kifejlődjön a mostani nyolcfős zenekar. Egyébként pont most voltunk a Blues Balticán Németországban, ahol egy kisebb felállásban játszottunk.
Ott az is szóba került, hogy lehetne-e valamilyen kulturális együttműködést csinálni, hogy magyar zenekarok Németországban, német zenekarok Magyarországon… És egyből az eszembe jutott vagy három-négy zenekar, akiket kapásból lehetne küldeni egy nemzetközi színpadra. Meg vannak, akik egyébként rendszeresen járnak is. A Jazzbois, kvázi világsztárok. Jelenleg ők a legnagyobb magyar jazz előadók. Ha fellépnek New Yorkban vagy Los Angelesben, ezer jegyet eladnak. Nincs még egy olyan magyar előadó a világon, akire New Yorkban ezren elmennek.
Ide kötném egy másik gondolatodat, szintén a Ric$Castból, hogy szerinted a hangszeres zenének helye van a fősodorban. Az egyetlen banda, ami igazán széles körben ismert vagy populáris, és játszottál benne, a Kowalsky meg a Vega. Azon kívül inkább rétegprodukciókban vettél, illetve veszel részt. Az merült fel bennem ennek kapcsán, hogy érdekel-e téged az ismertség, a népszerűség?
Nem, egyáltalán nem. Nem ez mozgat. Vannak dolgok, amik következmények. Ilyen a pénz, ilyen az ezzel járó, nem is ismertség, hanem láthatóság. Az embernek van egy felelőssége, hogy ezt mire használja. A láthatóságot, a bevételt mindig arra kell használni az én világomban, meg az én muzsikámban, hogy egyrészt megosszam azokkal, akikkel ezt elértem, másrészt felhívjam a figyelmet olyan dolgokra, amik erre érdemesek, harmadrészt meg visszaforgassam azokba a dolgokba, amiket csinálok.
Semmi más nem számít szerintem. Ezt az ember nem a pénzért csinálja, hanem hogy egyáltalán csinálhassa, még jobb körülmények között, még több hangszerrel. Nagyon sok mindent szeretnék, olyan mikrofont, olyan szintit, és ezek drága dolgok.
Szeretem a kütyüket, a szintiket, a mikrofonokat, a gitárokat, az előfokokat, ezeket a kis biszbaszokat, amiket lehet nyomkodni. Amikor megnyomom, nem tudom, milyen hangja van, és kíváncsi vagyok, hogy jé, mit csinál ez vagy az a gomb. Nagyon szeretem ezt, mintha egy kis űrhajó lenne, ez egy nagyon jó játék.
A szintikből a régi old school dolgok érdekelnek vagy a modernek?
Minden. Inkább az az érdekes, hogy hogy szólal meg. Egy új hang új ötleteket hoz, és szerintem ez tök jó, ezt nagyon szeretem.
Magyarországon a legjobb cuccokat még az élvonalban muzsikáló zenészek is nehezen engedhetik meg maguknak, és most nem magamról beszélek, mert egyébként én nem úgy csinálom ezeket a dolgokat, de azt még a nagy piacvezető zenekarok is meggondolják, hogy például melyik lámpát béreljék ki, mert lehet az annyival drágább… Tehát szerintem ezek kifejezetten nehéz körök Kelet-Európából, egy 9,5-10 milliós országból, ahol egyébként sem alakult ki teljesen egy zenei piac. Nem is biztos, hogy ki tud, mert nagyon kicsi. Szóval, a lengyelek majdnem 40 millióan vannak, azért az négyszer annyi, ott sokkal organikusabban és könnyebben tud ez működni.
Nem véletlen, hogy pont az LGT is sokat járt oda annak idején.
Igen, meg mi is. Voltunk egy párszor Lengyelországban mostanában, például játszottunk egy nagy, kultikus rock, blues, soul fesztiválon, az a neve, hogy Jimmyway. Gyönyörű művházban, normális gázsival, szállodával, cateringgel. Szóval ki volt nyalva a…
Nagyon be vagy táblázva mostanában? Sok a fellépés?
Mindjárt megjelenik az új Kowalsky meg a Vega-dal, amiben benne vagyok (azóta meg is jelent a Csónak – a Szerk.). Velük megyek a nyáron pár bulira, a saját zenekarommal van 8-10 koncert. Aztán az őszt meg meglátjuk, hogy mit hoz.
Várható még idén budapesti koncert?
Ahhoz nagyon sok mindennek klappolnia kell. Egyrészt mindenkinek rá kell érnie, kell egy szabad időszak, hogy tudjuk próbálni, meg kell egy koncepció. Nem akarom ezt az egészet túljátszani Pesten, mert már így is szép az a bizalom, amit kapunk, azzal meg nem szabad visszaélni. Szeretek mindig máshogy játszani dolgokat, és nem akarom kicsinálni a zenekaromat azzal, hogy hónapról hónapra kitalálok nekik valami újdonságot.
Akárhogy is alakul, mi követjük az eseményeket, és remélem, ott leszünk a következő nagykoncerten is! Köszönöm szépen a beszélgetést!
