Europe – Come this Madness

’Méltósággal megőrülni’

(Silver Lining Music / Hell & Back Recordings, 2026)

Van valami különös abban, ahogy a Europe megöregedett, már ha egyáltalán jó szó rájuk az öregedés. A nyolcvanas évek nagy túlélői közül sokan ma is becsülettel járják a világot, este felmennek a színpadra, eljátsszák a kötelezőket, a közönség boldog, mindenki hazamegy, másnap pedig kezdődik elölről. Új lemez? Ugyan minek? Úgyis mindenki a régi dalokat várja. A Europe is simán megtehetné ugyanezt. Joey Tempestnek elég lenne belekezdenie a The Final Countdown első sorába, Mic Michaeli pedig rátenné azt a bizonyos legendás kilenc hangot, és mehet.

Ehhez képest a 2003-as újjáalakulás óta sokkal kockázatosabbat csinálnak: új zenekarként próbálnak létezni. A Start from the Dark után fokozatosan merültek bele abba a hetvenes évekbeli hard rock világba, ami mindig is ott volt a DNS-ükben. Valljuk meg, a Bag of Bones, a War of Kings és a Walk the Earth idején jóadag Purple, Zeppelin, Rainbow és UFO keringett körülöttük a levegőben! Félreértés ne essék, szerettem ezt a Europe-ot is, csak közben felmerült a kérdés, innen merre tovább, hogy a zenekar ne ragadjon bele saját, egyébként egész jól sikerült második (harmadik?) korszakába.

Kilenc év után a Come This Madness adta meg a választ. Nem folytatja a Walk the Earth-öt, de szerencsére nem is akar valamiféle The Final Countdown 2 lenni. Inkább úgy hat, mintha a Europe végre beengedte volna ugyanabba a stúdióban saját életének különböző korszakait, Tom Dalgety producer pedig ügyelt rá, hogy egyik se győzze le a másikat. A Ghosttal, az Opethtel, a Pixiesszel és a Rammsteinnel is dolgozó Dalgety nem restaurálta a régi Europe-hangzást, hanem vastagabb, modernebb keretet épített köré. Mike Fraser végső mixe pedig eléri azt a ritka állapotot, amikor egy rocklemez nagyot szól anélkül, hogy folyamatosan ezt akarná bizonyítani.

A One On One már az első percekben megmutatja, mi változott. A zenekari bevezetés után John Levén torzított, lüktető basszusa húzza ki alólunk a talajt, erre ülnek rá Michaeli billentyűi és a súlyos gitártéma. A klasszikus zenei apparátus itt nem önálló betétként működik, inkább egy rövid nyitány szerepét tölti be. Levén jelenléte egyébként az egész albumon feltűnő. A basszus sokszor külön szólamként mozog, helyenként pedig maga adja a riff karakterét. Ian Haugland ehhez nem akar dobiskolai bemutatót rendezni. Együtt olyan ritmusszekciót alkotnak, amely elsőre talán fel sem tűnik, második-harmadik hallgatásra viszont egyre több részletet enged elő.

A címadó Come This Madness még érdekesebb. A basszus itt is hangsúlyos, a billentyűs textúrák időnként szinte leválnak a zenekarról, a középrész pedig megtöri a hagyományos versszak-refrén logikát. Norum bluesos szólója éppen azért működik jól, mert nem kiabálja túl ezt a sűrű hangszerelést. Az egész lemezen feltűnően keveset akar bizonyítani technikailag, ami egy John Norum kaliberű gitáros esetében kifejezetten jó hír. Az In a Different World, a címadó dal vagy a The Devil’s Back szólóiban természetesen ott vannak a jellegzetes bluesos hajlítások és időnként a neoklasszikus fordulatok, de a futamok helyett sokkal inkább a hangszín, a frazeálás és a megfelelő pillanatban elengedett hang érdekli.

Negyven év után valószínűleg már tényleg fölösleges mutogatni, milyen gyorsan tud mozogni az ember bal keze. A Scandinavian Eyes mutatja meg talán a legtisztábban, hogyan viszonyul ma a Europe a hetvenes évekhez. A Purple és a Rainbow nyilvánvalóan ott van a háttérben, a súlyos riffben még egy kis Black Sabbath is, de most nem az történik, hogy a zenekar beköltözik 1974-be. A nyitó, filmszerűen tágas hangszerelésből fokozatosan nő ki a riff, Michaeli és Norum pedig nem kísérik egymást, hanem két különböző hangszínből építik ugyanazt a zenei teret. Michaeli Hammondja és szintetizátorai itt nem retró kellékek, hanem ugyanolyan súlyú szereplők, mint a gitár.

A klasszikus zenei hatás a rövid In the Absence of Grace esetében a legnyilvánvalóbb. Zongora, Tempest hangja, vonósok, alig másfél perc. Érdekes módon éppen azzal játszik a banda, hogy a hallgató a felépítés alapján nagy kibontakozást várna, az viszont nem érkezik meg. A darab ott szakad félbe, ahol egy hagyományos rockballada valószínűleg elkezdene dagadni. Lehet ezt elszalasztott lehetőségnek is hallani, szerintem viszont éppen ez a funkciója. Intermezzo, amely rövid időre kivonja a lemezt a hard rock gravitációjából, mielőtt a The Angels Must Have Flown súlyos riffje visszarántja.

Mic Michaeli az az ember, aki eljátszotta a rocktörténet egyik legismertebb szintetizátortémáját, ez a lemez viszont jó példa arra, hogy lássuk, mennyivel több van a játékában ennél. A This Time Of Year elején például a zongora és a szintetizátor szólal meg Tempest mögött, akinek a hangján természetesen hallani az eltelt évtizedeket, de hatvan felett egy rockénekes már nem nagyon tud hazudni. Gitárt, erősítőt, dobot, mikrofont és producert lehet cserélni, de új hangszalagot egyelőre nem árulnak a Thomannál. Tempest szerencsére nem is próbálja visszaénekelni magát 1986-ba. A hangja sötétebb, szemcsésebb, néha levegősebb lett, miközben a magas regiszterben még mindig meglepően stabil, ráadásul ma már sokkal kevesebb eszközzel tud személyes lenni.

Ebben látom a Europe elegáns öregedésének lényegét is. Nem akarnak fiatalnak látszani, mert az előbb-utóbb szükségszerűen kínossá válik. Inkább azt keresik, hogyan lehet másképpen megszólalni hatvan fölött. Visszakerült valami a nyolcvanas évek dallamérzékenységéből és Michaeli hangszerelési szerepéből, de egy gramm hajlakkot sem kellett hozzá felhasználni. Közben megmaradt az újjáalakulás utáni albumok hetvenes évekből táplálkozó súlya is. Még az is belefér ebbe a képbe, hogy két másik svéd rockgeneráció képviselője, a Ghostból Tobias Forge és az Opethből Mikael Åkerfeldt is felbukkanjon vokalistaként. Szerencsére nem úgy, hogy a borítóra két hatalmas matricát lehessen ragasztani a nevükkel, jelenlétük inkább afféle lábjegyzet. Három különböző svéd rockgeneráció találkozik ugyanazon az albumon, három egészen eltérő nemzetközi karrierrel.

Tempest szövegeiben közben szintén eltelt néhány évtized. A címadó dal és a The Cult Of Ignorance már nem a régi rockklisék között mozog, hanem információs zajról, manipulációról, egymás mellett elbeszélő emberekről és egy olyan világról, amelyben mindenki biztos valamiben, csak éppen senki nem ugyanabban. Szerencsére ebből nem lesz politikai szónoklat, Tempest inkább megfigyel, mint megfejt, és ez sokkal jobban áll neki. A Come This Madness persze nem hibátlan lemez. Néha annyi ötlet kerül egy-egy dalba, hogy egy takarékosabb zenekar kisebb EP-t rakna össze belőlük. Abban sem vagyok biztos, hogy minden klasszikus Europe-rajongó azonnal megszereti majd, mert a régi dallamosság visszatérése nem jelenti a régi hangzás visszatérését. Éppen ez teszi azonban érdekessé. Nem kell jóra hallgatni, mert ez bizony jó!