1985-ben Roger Waters gondolt egy nagyot. Majd, mint a zenekar önjelölt vezetője bejelentette, hogy önhatalmúlag feloszlatja a Pink Floydot. Amit a banda másik két tagja persze nehezményezett, hát hosszú pereskedés vette kezdetét. Valamint párhuzamosan nem kis versengés indult, hogy kinek lesz kinn előbb a következő soralbuma, illetve kinek lesz sikeresebb a szakítás utáni nagylemeze és turnéja…

Rick Wright egy jó darabig csak a sajtóból értesülhetett a fejleményekről, mert a régi bevált szokás szerint, az ő véleményét ezúttal sem kérdezte senki. Ráadásul érthető és el nem ítélhető módon, némi bántottság is dolgozott benne, hiszen Waters oly módon penderítette ki az együttesből, amire nem sok példa akad a rock-történelemben. Richard persze okkal neheztelt, és nem csak a nyakas Rogerre, hiszen a kiadójuk illetékesei mellett bizony egykori zenésztársai is asszisztáltak a megaláztatásához…

Az Úr 1986. esztendeje így mindannyiuk számára stúdiózással telt, majd a következő évben meg is jelent a soron következő két új stúdiólemez. Waters elkészítette hetedik konceptalbumát. A „Radio K.A.O.S.” című korong létrehozásán ismét közreműködtek a korábbi Pink Floyd stáb egyes emblematikus tagjai és persze az abból alakult Bleeding Heart Band színe-java.

A Pink Floyd néven piacra dobott „A Momentary Lapse Of Reason” LP létrehozásában szintén közreműködtek egykori harcostársak, így például Bob Ezrin, vagy Richard Wright, mindketten vendégzenész státuszban. Utóbbi hivatalos magyarázata, az 1979-es kilépési szerződés, úgymond vissza nem térési záradéka. De talán nem járunk messze az igazságtól, hogy a zenekarvezetői ambíciókat dédelgető Gilmournak is kapóra jött, hogy az újjáalakított együttesben és annak friss albumán nem kell Rickkel komolyabban számolnia, sem zeneszerzőként, sem egykori alapítóként.

A Floyd tagjai helyett Dave inkább másokat vont be szerzőtársként. Persze egyikük sem ismeretlen a rajongótábor előtt, hiszen a Lapse előtt és után is dolgoztak a fiúkkal. Ezrin mellett, „A Momentary Lapse Of Reason” másik kulcsszereplője Anthony Moore, aki a „The Division Bell” és a „The Endless River” bizonyos dalainak is társszerzője, illetve a „Calling”-ben még billentyűsként is hallhatjuk. Jon Carin, mind a kései Pink Floyd, mind David Gilmour, mind Roger Waters albumain és turnéin aktív közreműködő. Gyakorlatilag fix tag státuszban van a Floydban, még ha hivatalosan „állandó vendégként” is van elkönyvelve. Phil Manzanera egyebek mellett az „On An Island”, a „The Endless River” és a „Rattle That Lock” társ-producereként folytatta pályafutását, utóbbin és annak turnéján gitárosként is közreműködött. Patrick Leonard pedig a következő Waters album, az „Amused To Death” billentyűse és társ-producere lett. Szóval hétpróbás gárda szerezte a Pink Floyd visszatérő lemezének számait, de szigorúan csak Gilmour mellett, az alapítók helyett.

A konfliktuskerülő Mason pedig ugyan teljes jogú tagként adta a nevét az albumhoz -alapítóként muszáj is volt, a bejáratott név megtartása miatt, főleg a Waters-féle jogi csatározás közben -, de „A Momentary Lapse Of Reason” felvételein, a gyakorlatban ugyanúgy megtűrt vendégzenészként volt jelen, és hallható néhány dalban, mint a korábban kirúgott orgonista. Valójában a múlt század ’80-as éveiben készült két Pink Floyd stúdiólemez esetében akkor közelítünk reálisan az elkészült művekhez, ha a „The Final Cut”-ot de facto Roger Waters lemezeként könyveljük el, „A Momentary Lapse Of Reason”-t pedig David Gilmour harmadik szólóalbumaként.

A párhuzamosan induló turnékon, valamint a lemezeladási listákon a Pink Floyd 1987-ben rommá verte az egykori basszusgitárosát. Ismét bebizonyosodott, hogy a világmárkának számító, alaposan bejáratott brand sokszor annyit ér a pénztáraknál, mint annak egykori vezető dalszerzője. Talán ennek is tulajdonítható az, hogy az 1988-as koncertfelvételeket tartalmazó „Delicate Sound Of Thunder” albumon és koncertfilmen Richard Wright már ismét a Pink Floyd rendes tagjaként lett feltüntetve, akárcsak az 1990-es Knebworth koncertből készült különféle kiadványokon. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, hogy Richard – a közönség által elfogadott, sőt ünnepelt és támogatott- visszatérése a bandába kész tények elé állította a bírákat; olyan helyzetet teremtett, amely fejleményt már a tárgyalótermekben sem lehetett figyelmen kívül hagyni.

1991-ben Nick Mason, Dave Gilmour és Steve O’Rourke, Pink Floyd menedzser, részt vettek egy mexikói oldtimer rallyn, melyről film is készült. A „La Carrera Panamericana” című LaserDisc és VHS 1992-ben került a boltok polcaira, vegyes zenei felhozatallal. Ugyanis Gilmourék a filmzenéhez a régebbi felvételeik mellett felhasználtak vadonatújakat is. Így az 1991 novemberében készült hat új szám lett az első csokor stúdiófelvétel, melyben hosszú idő után Rick ismét Pink Floyd tagként működhetett közre. Közülük kettőben (Carrera Slow Blues, Pan Am Shuffle) társszerzőként is, amire 1975 óta nem volt példa.

Közben Waters is piacra dobta életműve egyik legfontosabb konceptalbumát, egyben pályafutása toronymagasan legjobb szólólemezét. Hogy ez gyújtotta-e be a többieknél a rakétát, vagy már eleve 1993-ra tervezték a következő Pink Floyd album dalírási és felvételi sessionjeit, valószínűleg már homályban marad. Az azonban ’92 végére mindenki számára világos kellett legyen, hogy az „Amused To Death” után nem lehet akármivel előrukkolni.

1993-ban hosszas stúdiómunka vette kezdetét, mely egész évben zajlott. Részben jam session-ök alkalmával alakultak ki olyan témák, melyek később felhasználásra kerültek (Cluster One, Marooned/Cosmic 13), részben pedig David és Rick otthonról hozott demóit, dalvázlatait (például High Hopes, Wearing The Inside Out) öltöztették fel zenekari darabokká. Wright persze ismét alulmaradt, mert a stábértekezleteken tartott szavazásokon rendre „leselejtezték” a szerzeményeit, így a végül „The Division Bell” címen kiadott Pink Floyd albumon összesen egy olyan tétel van, melynek David Gilmour nem szerzője vagy társszerzője. A Moore szövegével teljessé vált dalban viszont végre újra hallható Wright éneke, amire a „Dark Side Of The Moon” óta nem volt példa…

A rengeteg dobozban maradt demó, vázlat, és félkész felvétel mellett 1994-ben ismét új lemez, egy szinte végig ambient zenét tartalmazó stúdióalbum készítésébe vágtak bele a Pink Floyd muzsikusai. A „The Big Spliff” teljes egészében azonban sosem került kiadásra, Richard életében gyakorlatilag semmi. Ha csak a „The Division Bell Tour” beengedő-zenéjeként szolgáló „Soundscape” című tételt, kvázi intrót nem számítjuk oda, ami a turné anyagából összeállított „Pulse” koncertalbum magnókazetta-változatán kapott helyet.

A „Big Spliff” mellett valamiért kútba estek az egyéb közös terveik is, például a következő körre tervezett, alaposan áthangszerelt szerzeményekből álló akusztikus turné is. Az okokról sokféle teória kering. Részben ismét felmerült Rick drog-szenvedélye, de olyan, kézzelfoghatóbb konfliktus is, mint a kocsi mániás Nick által tető alá hozott az Európa-turnét támogató Volkswagen szponzor-szerződés, amit David több okból is ellenzett, de mégsem tudta megakadályozni. Végül annyit azért csak kiharcolt, hogy a lehető legkörnyezetbarátabb motor kerüljön a Pink Floyd Golfba, de a tüske azért bennük maradt…

Mindenesetre akármi is történt köztük, a végeredménye az lett, hogy a Division Bell turné végén Richard Wright ott állt egy rakat kiadatlan dallal, valamint dalötlettel, dallammal, hangszínnel és hangmintával. Számára szerzőként hasonlóan ért véget a Gilmour éra, mint a Waters időszak. Így ismét szólólemezen publikálta a kompozícióit, melyhez ismét segítségül hívott néhány veteránt a korábbi Floyd stábjából.

A „Broken China” album első-hátsó páros-borítója, valamint a booklet természetesen Storm Thorgerson és Peter Curzon munkáját dicséri. Szóló- és ritmusgitáron Tim Renwick, Dominic Miller és Steven Bolton hallható. A prímet persze az akkori állandó zenésztárs, Tim viszi. Renwick játszott Waters oldalán is, a „The Pros And Cons Of Hitch Hiking Tour” 1984-es állomásain, majd a „csonka Floyddal” az 1987-1988-as „A Momentary Lapse Of Reason Tour”-on, az 1989-es „Another Lapse Tour” és az 1994-es „The Division Bell Tour” minden állomásán, továbbá az 1990-es Knebworth koncerten és a 2005-ös „Live 8” fesztiválon is. Valamint Renwick gitárjátéka hallható még a „The Division Bell” albumon is. Úgy hírlik, David Gilmur is részt vett egyes felvételekben, de azok végül mégsem kerültek felhasználásra. Talán pont ezért volt szükség további gitárosokra, talán ezért énekel Richard a tervezettnél többet a szólóalbumon, mindenesetre elvileg létezik egy vagy több „Breakthrough” demó David-del. Gilmour tervezett szereplése azt a rajongók körében népszerű feltételezést is erősen valószínűsíti, hogy a „Broken China” bizonyos dalai, dallamai eredetileg a Pink Floydnak készültek.

A „Broken China” basszusgitárosa Pino Palladino, aki más egyebek mellett az „About Face” nagylemezt is feljátszotta korábban. Pino szereplése abszolút érthető, hiszen gyakorlatilag „hazai” pályán bizonyított; másrészről viszont erősen meglepő, hogy Rick nem Guy Pratt bőgőssel és basszusgitárossal, a Pink Floyd kvázi tagjával, állandó vendégművészével dolgozott. Már csak azért is, mert szintén 1996-ban volt Guy és Gala Wright, vagyis Richard lányának az esküvője… Valami ott is történhetett, mert aztán egy bő évtized telt el, a vejével közös játék nélkül. Viszont mégsem maradt az anyag családtag hozzájárulása nélkül, hiszen a „Broken China” vokalistájaként közreműködött Pino felesége, Marilyn Roberts, alias Maz Palladio is.

Dobon, a zseniális Manu Katché hallható, aki teljesen mást hoz, mint amire Peter Gabriel szerzeményeinél van szükség. Pont azt, a néhol depresszív, monoton hangulatot, néhol zaklatott alapokat, amiről a „Broken China” dalai szólnak. Persze Manu pont ettől van stabilan a legnagyobbak között. A női énekrészeket Sinéad O’Connor adja elő, aki szintén világklasszis módra oldotta meg a feladatot. Sinéad pár évvel korábban Waters mellett is feltűnt, az 1990-es berlini „The Wall” előadáson.

A szintetizátor- és komputer programokat, valamint a „Night Of A Thousand Furry Toys”-ban hallható telefonos „vokált”, továbbá a klasszikus zenei hangszereléseket, Gilmour és Wright állandó szerzőtársa, Anthony Moore követte el. Utóbbiakat Sian Bell csellóművész és Kate St. John fúvós adják elő, oboán és angolkürtön. Moore társproducerként, szövegíróként és zeneszerzőként is jeleskedett a projektben. Mi több, két dalt (Runaway, Woman Of Custom) önállóan jegyez. Gyakorlatilag kettejük munkája a koncepció és a szerzemények, hangszerelések javarésze. Rajtuk kívül Laurie Latham társ-producer és Gerry Gordon szövegíró segítette még formába önteni a nagy művet.

Rick Wright második szólólemeze egy konceptalbum, mely az „Ummagumma”, a „Wish You Were Here”, az „Animals” és a „The Endless River” albumokhoz hasonlóan négy részre osztható. Témája Richard feleségének depressziója és az azzal való küzdelem. És bár egy rendkívül súlyos alkotásról van szó, a történetnek mind a valóságban, mint az azt feldolgozó multimédiás alkotás folyamán, happy end lett a vége.

A „Broken China” CD bookletjének elején és hátulján látható karcsú szőkeség Rick harmadik feleségének, Millie Hobbs-nak a művészi megjelenítése. A címben szereplő „China” ez esetben kínai vázát vagy kínai porcelánt, összetört porcelánt jelent. A frontborító tehát a depresszióba esést és összetöretést ábrázolja; a hátsó pedig a kitörést, a depresszióból való kiemelkedést, a személyiség és az emberi lélek újbóli összerakását.

Mindez hűen követi a négy, egyenként négydalos szvitből álló, összefoglaló nagyobb mű szerkezetét, pontosabban annak kezdő és záró tételeit. Az instrumentális és énekes részek szorosan követik a történet fonalát, így nem is nagyon érdemes azokat egyesével kiemelni, mert egy-két kivétellel olyannyira alá lettek rendelve a sztorinak, hogy igazából csak együtt, egyben értelmezhetők a maguk helyén, az adott szvitben betöltött szerepüknek megfelelően.

A felületes hallgatónak első néhány hallgatásra akár stílus-kavalkádnak is tűnhet a fajsúlyos dalfolyam, pedig nem az. Nagyon is következik Rick korábbi szerzeményeiből, így a „Wet Dream” számai mellett a Pink Floyd és a Zee együttesek számára komponált darabjai is jó referenciák lehetnek. Van tehát kísérletezőbb, poposabb, rockosabb és elektronikusabb darab is, a nála szinte kötelező melankolikus balladák mellett.

Az mondjuk kétségtelen, hogy a hangzásokat tekintve az „Identity” felett eljárt az idő. Így inkább olyasmik hozhatók párhuzamként, mint a komplett Recoil diszkográfia, vagy a Yello, a Talk Talk és a Tangerine Dream későbbi alkotásai, továbbá a „Black Celebration” Martin által énekelt lírái. Kissé cinikusan fogalmazva a „World Full Of Nothing” simán lehetne a „hiányzó láncszem” az „Indentity” és a „Broken China” evolúciójában. Míg a teljesen elvarázsolt, ambient részek a The Orb korai albumaira emlékeztetnek, különösen az 1995-ös „Orbus Terrarum” című mesterműve releváns. (Ez amúgy bátran kijelenthető az „Endless River” jó néhány tételével kapcsolatban is.)

Az „Identity” LP-vel kapcsolatos párhuzamok persze ez esetben is élnek. A Grace Jones által feldolgozott „Nightclubbing” például annyira rokon a „Broken China” bizonyos részeivel, mind hangulatában és hangszerelésében, hogy akár egy esetleges B-oldalas vagy bónuszdalként is elférne mellette. A samplerekkel előállított kísérleti jellegű hangszövetekre illeszkedő, és egyéb elektronikus alapokra okosan építkező hagyományos hangszeres játék, illetve az érzelemdús énekes részek együttesen olyan erőteljes atmoszférát hoznak létre, ami könnyen magába szippantja az album hallgatóit, és átélhetővé teszi az érzelmi hullámzást. A szavakon túl is követhetővé válik az anyag, a „jó véget érő”, de azért néhol kifejezetten tragikus, szomorú történet.

Bár a tényeffektek használata (a hőskorban, az olyan szalagról bejátszott zajokat hívták tényeffektnek, melyek konkrétan felidéztek valamit: autózúgás, madárcsicsergés) a legelső Pink Floyd nagylemez óta hangsúlyos eleme Richard Wright művészetének, Rick második szólólemezén sokkal inkább úgy olvadnak bele a mindenféle elektronikus hangot tartalmazó hangképbe, úgy válnak a súlyos hangulatok kifejező eszközeivé, mintha a dalok némelyike, egy-egy Alan Wilder vagy Boris Blank hangszobor volna.

Zenei szerkezetét tekintve tehát a „Broken China” tizenhat tétel. Négyszer négy blokkban. Nyolc instrumentális és nyolc énekes dal. Hat férfihanggal, egy nőivel és egy duett. Szinte tökéletesen szerkesztve. Főleg, ha a négy négydalos blokkot egy képzeletbeli dupla nagylemezre gondoljuk, akkor mind a négy kis szvitnek van eleje, közepe és vége; erős oldalindító és lezáró momentuma. (Kár, hogy 1996-ban tombolt az elmebaj és a kiadó fafejei nem kívántak Wright albumából dupla vinil változatot is készíteni…)

A „Broken China” szerkezeti vázlata a következőképp néz ki:

„LP 1”

Suite 1 / Side 1

Breaking Water (instrumentális)

Night Of A Thousand Furry Toys (Wright)

Hidden Fear (Wright)

Runaway (instrumentális)

Suite 2 / Side 2

Unfair Ground (instrumentális)

Satellite (instrumentális)

Woman Of Custom (Wright)

Interlude (instrumentális)

„LP 2”

Suite 3 / Side 3

Black Cloud (instrumentális)

Far From The Harbour Wall (Wright)

Drowning (instrumentális)

Reaching For The Rail (Connor + Wright)

Suite 4 / Side 4

Blue Room In Venice (Wright)

Sweet July (instrumentális)

Along The Shoreline (Wright)

Breakthrough (Connor)

Szinte tökéletes arányok, ellenpontozások, tükröződések. Ilyen átgondolt és alapos albumszerkesztést még a legnagyobbak közül sem képes mindenki prezentálni.

A Storm Thorgerson-ék által készített zseniális képi anyag gondosan leköveti a „Broken China” részeit; így messze nem véletlen, hogy a design hangulatában és struktúráját tekintve is az 1975-ös „Wish You Were Here” albumot idézi. Ott az alaposan átgondolt és precízen kivitelezett „négy dal – négy fotó – négy szín – négy őselem” kompozíciót fogta össze egy ötödik szimbólum, a gépek kézfogása. A „Broken China” esetében pedig a négy darab négytételes zenei szvit kapott egy-egy szimbólumot, melyet művészi fotók ábrázolnak, hatásos színes hátterekkel. Az ötödik pedig magát Ricket jelképezi, mint a négyszer négyes mű alkotóját, illetve az abban felvetett probléma megoldását, a kilátástalannak tűnő helyzet, borzasztó feszültségének feloldóját.

Az albumot indító első négy dal tehát az első szvit. A dalcímek és a szövegek alapján egyértelműen Millie gyermekkorát dolgozza fel, méghozzá egy boldogtalan gyerekkort. Bár a szövegírók nem fogalmaztak egyértelműen, de bizony a „Hidden Fear” alapján még az sem zárható ki, hogy szexuálisan zaklatták a kislányt, és az a trauma lett az origója a később elhatalmasodó depressziójának. Ez képileg úgy néz ki, hogy az első négyes blokkhoz egy letépett fejű játékmackó tartozik, fenyegető vörös háttér előtt. A vörös minta értelmezésébe sok minden belefér: lehet az tűz, vagy vér, vagy akár még egy színezett alhasi ultrahang is. Egyértelműen stresszes ábrázolás.

A második blokk a kamaszkort jeleníti meg. Ahol a fejlődő személyiségnek önmagában is komoly munkája a különféle identitások megélése. A társadalmi szabályok és a szokásjog megismerése, elfogadása vagy megkérdőjelezése. De egy poszt-traumás stresszt átélő, abuzált kislány esetében különösen fájdalmas élmény lehet saját nőiességének bimbózása. Miként nem kis feladat az sem, hogy bármi is történt, utána normális reakciókkal kellene reagálni a világban megjelenő kísértésekre és ingerekre, a rossz tapasztalatok ellenére. Ezt a korszakot egy szemfestéshez használt piperetükör jeleníti meg. A háttérben elsuhanó táj – talán egy robogó vonat ablakából fényképezve- pedig elég kifejező. Akár a sodródásra, akár a rohanó külvilágra, akár valami másra asszociálnánk is zenehallgatás közben.

A harmadik korszak a felnőttkor. A kifejlett depresszióval és mindent leuraló értéktelenség-érzéssel a középpontban, mely valóban mindent megmérgez a nő életében. Ezt a részt egy bicikliküllők közé került és éppen eltörő kis gallyacska jelképezi. Szomorkás, liláskék fényekbe fürödve. Ez a művészi fotó is olyan kifejező, hogy magáért beszél. Egyenértékű a harmadik szvit négy tételének zenéivel. Kár, hogy a Spotify-nemzedék már sosem fog igazán jó minőségben albumokat hallgatni, a lemezborítókat nézve, bookleteket lapozgatva, figyelmesen, az adott korongot, az elejétől a végéig…

Mindenesetre az első három rész minden tekintetben érzékletesen jeleníti meg az előzményeket. A negyedik korszak pedig már a gyógyulásé. A szerelemé, majd a Rickkel kötött házasságé. Ahol is a szerelem és a házastársai szeretet – mely messze több a puszta szexnél- végül hatékonyan volt képes kimozdítani Millie-t a „félig üres” nézőpontból és a negatív spirálból. Utóbbi négyes blokk jelképe egy ugró delfin, reményteli, harmonikus zöld-sárga árnyalatú háttérrel. A delfinterápia egyébként a valóságban is létező gyógymód. A teremtésműből sugárzó szeretet és harmónia igen könnyen átélhető például egy gyönyörű tengerparton, a kedves és intelligens delfinekkel játszadozva.

Az egész albumra jellemző adatok, egy kék hátteret kapott dupla oldalon helyezkednek el a „Broken China” bookletjében, melynek egy gyémánt az uralkodó szimbóluma. Talán, a szintén összetört Syd-re utal, talán Barrett-re is. Talán Rick önmagát is hasonló karakternek látta. Ha máshol nem, Millie és a rajongók előtt mindenképpen gyémántként ragyogott és hatott a fénye. Miként a szenvedélybetegség vagy a kedélybetegség sem volt ismeretlen előtte. Összességében tehát megvan a négy, plusz egy kép és jelkép, már csak a Hi-Fi előtt ülve kell összeraknunk magunknak a részleteket. Annak függvényében, kiben, milyen érzéseket keltenek, emlékeket ébresztenek a látottak, hallottak.

Miután a csodás zene, a frontborító, a minőségi képi anyag és a szövegkönyv végigvezetett minket a művön, a booklet hátoldalán található grafika végül kifordított ismétléssel, egy keretes szerkezettel zárja le azt. Hibátlan tálalás!

Tehát, mint már volt róla szó, a CD füzetke frontoldalán az első szvit első tételében megzenésített „fékvízbe” vagy „összetörő vízbe” (Breaking Water) ugrik fejest a hölgy, és töri össze magát, apró darabokra; addig hátul már kifelé tart belőle (az albumzáró „Breakthrough” dal) és ismét összeszedett, szép állapotban látható. Legalábbis az a része, amelyik már kinn van a vízből… A frontoldalt látva, amúgy nem nehéz észrevenni az erős hasonlóságot – sőt, talán direkt utalást- a „Wish You Were Here” albumhoz és dalhoz tartozó vizes fotóval.

A bookleten túl is folytatódik a szimbolika. Így a CD hátsó borítóján is megjelenik a négy kép, középen Richard fotójával és jelképével. Ha figyelmesek vagyunk, még a CD tok élébe hajtogatott borítórészen is láthatók… (Amúgy, őszintén kíváncsi volnék, hogy a CD polcot nézegetve, ez vajon hány floydernek tűnt fel „Broken China” felirat mellett mondjuk Rick szimbóluma, vagy a maci vagy a delfin, miközben évtizedek óta a Pink Floyd sor valamelyik szélén tárolják az albumot…)

Érdemes megemlíteni, hogy a kazettaváltozat gyönyörű, leporellószerűen hajtogatott borítójának oldalain még a digitális audio-kiadásnál is egyértelműbb a négyes felosztás.

A keverés a korszak legmodernebb technikáját felhasználva, az Astoria stúdióban, Gilmour lakóhajóján készült, James Guthrie vezetésével. Az „Amused To Death” és a „Pulse” CD változataihoz hasonlóan a QSound technológia lehetővé teszi, hogy az azzal kompatibilis hangrendszereken hallgatva, térhatásban is élvezhessük a dalokat. Akinek még nem volt szerencséje hozzá, érdemes egy olyan Hi-Fi szalont felkeresni a koronggal, ahol lehetőség van QSound kompatibilis hangrendszeren végighallgatni a mesterművet. Már csak azért is érdemes vele kimozdulni, mert a mű befogadásához kifejezetten jót tesz némi belassulás. A napi mókuskerékből és az állandó rohanásból, és a zsigeri maroktelefon-nyomkodásból való kizökkenés.

A masztering egy másik floydos legenda, Doug Sax különleges érzékét dicséri. Sajnos a „Broken China” album ezidáig csak cédén és kazettán jelent meg, de a professzionális alapanyagból bármikor készülhetne referenciakiadás, lett légyen szó dupla vinilről, vagy 5.1-be kevert DVD-Audióról, Blu-ray-ről. Az idei 25 éves jubileum például tökéletes apropó lenne egy tisztességes újrakiadásnak.

Összességében a „Broken China” egy alig ismert, vagy még inkább félreismert míves remekmű. A legjobb Pink Floyd lemezekkel egyenértékű alkotás. Egy olyan csodás koncept-album, mely igényli ugyan az odaszánt figyelmet, a zenei előzmények ismeretét is meghálálja, de minden egyes hallgatással képes újat és többet adni. Egy normális világban körülrajongott alapmű volna. Csak ugye egy normális világban nem zaklatnának kislányokat, illetve egy tökéletes világban nem tenne tönkre hosszú éveket a poszttraumás stressz, a pánik és a depresszió. Így hát a „Broken China” továbbra is marad kevesek öröme. Az értelmes és érzelmes emberek féltett kincsként dédelgetett felnőtt, komoly rockzenéje.

Folytatjuk!

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése, részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!