Amikor már kezdtem elhinni, hogy ötven évesen (szülinapi ajándék vagy ilyesmi..) lehetőségem
lesz családostól kijutni New York-ba, serényen guglizgattam, hogy esetleg megfejelhető-e az
élmény még egy zenei programmal is. Nem igazán találtam semmit, egy számunkra megfizethetetlen
Elton John koncerten kívül. Mint utólag kiderült, én voltam béna, ugyanis a megfelelő oldalak
megnyitásával, azonnal képben lehettem volna. A szerencse azonban mellém szegődött. Történt,
hogy sikerült az utazás előtt egy leértékelt Jeff Beck DVD-t vásárolnom „Rock ‘N’ Roll Party”
címmel, ami egy szinte csaladias hangulatú New York-i klubkoncerten lett felvéve, ahol az asztalnál
ülő közönség soraiban olyan arcok ülnek, mint David Bowie (RIP), Meat Loaf, Kirk Hammett, stb.


A klub neve ” The Iridium” – ként volt a borítón feltüntetve, és ha már úgyis hetekre voltam
az indulastól, kiváncsiságból rákerestem. Állam koppant a padlón. A Broadway-n, Manhattan
szívében találhato klubban minden héten a rock, jazz, blues legnagyobbjai lépnek fel. Egyedüli
gond, hogy mivel valóban szinte családias összejövetelről van szó, hetekkel előtte kell
megvenni a jegyeket. Mi pont hetekkel voltunk az utazás előtt, így szerencsére még sikerült a neten
jegyet venni, a pénteki Jimmie Vaughan koncertre, a szombati mar teltházas volt. Ha így elsőre a név
nem is túl ismerős, Vaughan nem más, mint SRV testvére, akinek hírneve és jelentősége is elmarad
ugyan az öcskösétől, de így is a ma élő legjelentősebb blues előadók között van.

Érkezés után asztalokhoz kísérik a bejárattól a vendéget, ahol kötelező fogyasztás
mellett lehet a koncertet végignézni. Ez így kicsit talán fura elsőre, de meg lehet szokni, mi több,
kimondottan élveztem, hogy Manhattan közepén csípős csirkeszárnyat falatozva, sört kortyolva
hallgatom a minőségi blues muzsikat. Egy héttel előttünk amúgy Billy Sheehan játszott a
barátaival, a rakövetkezőn meg Greg Howe, de ezzel együtt is úgy éreztem, hogy bárminemű
csalódottság ebben a helyzetben undok telhetetlenség lenne részemről és őszintén
megmondom,nem is éreztem ilyet egyáltalán. Már csak azért sem, mert ez egy nagyon-nagyon jó
koncert volt. Vaughan mellett ez leginkabb Mike Flanigin hammond-varázslónak volt köszönhető. A
Billy Gibbons-szal legtöbbet együtt játszó Flanigin óriási hangulati pluszt adott az estének, erről a
csatolt videón mindenki meggyőződhet.


Rendkívül hálásnak és szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt át- és megélhettem. Ha pedig
valaki azt mondja, hogy fél év múlva majd újra itt zabálom a csirkeszárnyat és a legnagyobb gitáros
idolom műsorát várom, tuti, hogy kiröhögöm…