(Napalm, 2024)
1983-at írtunk, midőn újdonsült metálosként besompolyogtam a miskolci Korona lemezboltba, ami köztudomásuan a város egyetlen, nyugati importból származó lemezeket áruló egysége volt, s ami ráadásul a rock itthon akkoriban épphogy megtűrt legkeményebb vonalára szakosodott. Egy jobb korong akár 300 forintba is belekerült, amit 20 Ft-os havi zsebpénzemből nem is álmodhattam finanszírozni – ám Lajos, az üzletvezető potom 50 Ft-ért hajlandó volt bármit rögzíteni a magunkkal hozott kazettára. Tanácstalanul méregettem a lemezektől roskadozó rekeszeket; mivel nemigen ismertem az előadókat, jobb híján lemezborítókból próbáltam benyomásokat szerezni: kezdjük az A-val! Már elsőre egy elképesztő borítót húztam elő a polcról: két túlvilági, V alakú gitár állt ott egymásnak támasztva – és lángoltak, hatalmas tűzzel!!
Szájtátva bámultam a képet, ízlelgetve a feliratot: Accept. Restless and Wild. Ez kell nekem, határoztam el tüstént, és már adtam is oda a Polimer C-90-es kazit meg a keservesen összekuporgatott 50 Ft-ot.
Hát így kezdődött. Ez az a kontextus, ami aláhúzza, miért tartozik nálam a csapat mai napig a legnagyobbak ligájába, és mihez mérem a mindenkor megjelenő kiadványokat. Persze a pályafutásuk, amire a „hullámvasút” még egy aránylag irgalmas jelző, már abból is kemény feladványt farag, hogy tulajdonképpen mit is nevezünk manapság Accept-nek? Nem kicsit skizofrén ugyanis a helyzet, hogy az U.D.O. zenekarban több egykori Accept-muzsikus fordult meg és játszik mai nap is, mint magában az anyacsapatban, ahol mára Wolf Hoffmann gitáros/dalszerző maradt az egyedüli őstag. Rémálmaimban néha látom a szalagcímet: maga Wolf is kilépett az Acceptből, ami aztán lendületből repül tovább, egyetlen autentikus tag nélkül… No, de viccet félretéve: Hoffmann, mint már sokszor korábban, ezúttal is igazolja, hogy ő egyedül is bőven elegendő lehet egy jó kiállású Accept lemez összerakásához.
A gárda a modern érában – értve ez alatt a 2010-től datálódó időszakot – aránylag stabilan, monolit színvonalon szállítja a hallgatnivalót Mark Tornillo-val, és örömmel mondhatom, hogy a Humanoid – persze csak eme modern éra lemezeihez mérten – a sikerültebb dolgozatok közé tartozik. Több-kevesebb jól eltalált nóta minden albumon akadt, kísérve jó néhány, hm… szikár és szigorú, ám legkevésbé sem accept-es szerzeménnyel, itt azonban az arány sokkal kedvezőbb, mint arra előzetesen számítani lehetett. Mondjuk az első két dal még nem feltétlenül javítja ezt a bizonyos arányt; amolyan haladós, lemezkezdő darabok, ám mindenféle libabőr-effekt nélkül. Nem úgy a Frankenstein. Itt olyan szinten beüt a régi feeling, hogy döbbenet: megjelenik Wolf copyright-os, kvartokra épülő riffelése (ami annak idején még kuriózum volt, maga Peter Baltes is ezt hozta föl egy régi interjúban a banda hangzásának ecsetelése közben), tiszta Ahead of the Pack a Restlessről, remek ikerszóló, majd szóló szóló (hehe), ahogy a nagykönyv írja. Folytatja a sort a Man Up, aminek már a kezdőriffje sejteti, hogy klasszikus darabbal akadt dolgunk, és nem is okoz csalódást: kicsit (nagyon?) Balls to the Wall jellegű, azokkal a remek, mély faktúrájú himnikus kórusokkal, ütős dallamokkal. Parádés. A The Reckoning már inkább metallicás – más énekkel tán a 72 Seasons-ről se lógna ki -, de remek headbang-alapanyag, úgyhogy nem is akarok belekötni. Szintén a klasszikusan dallamos vonalat képviseli a Nobody Gets out Alive, kiváló bridge-zsel és refrénnel, ami nem lenne méltatlan akár a Russian Roulette-hez sem. És a legmeglepőbb: a lírai Ravages of Time, amiből úgy árad a 80-as évek pora, hogy az ember szinte meggyújtaná nem létező öngyújtóját.
Hatalmas koncertdarab lesz a tőrőlmetszett accept-esszencia Unbreakable, amibe már gyárilag beépítették a közönség-ovációt. Ott van benne még az orgonapont-jellegű basszusjáték is, ami oly jellemző volt Peter Baltes-ra. Könnycsordító.
Ezek után következik a korong egyetlen morbid pillanata: a bonus track-ként jelölt Hard Times. Kideríthető, hogy ez egy Curtis Mayfield-feldolgozás, aki soul/R&B muzsikusként vált híressé a 70-es években. Egyébként nem feltétlenül rossz dal ez, amolyan generatív hard-rock, csak fura helyen van itt a lemezen; úgy kerülgeti az egyszeri rajongó, mint kezdő vámpír a fokhagymás pirítóst.
És nincs megállás: remek a Mind Games (majdnem azt írtam: War Games), és a laza, egyértelműen „éjszís” Straight Up Jack is. Itt egyébként olyan pregnáns basszushangzás van, hogy ne tovább. S hogy a keretes szerkezet se sérüljön, zárásként kapunk egy modern, accept-mentes zúzást a Southside of Hell személyében.
Mit is mondhatnék? Élvezetes anyag, amin rengeteget dob a már sokszor megénekelt Sneap-hangzás. Szinte szürreálisan tiszta és erőteljes a sound, minden apró szösszenet tisztán kivehető, ami jó minőségű rendszeren hallgatva frenetikus élményt szerez a zeneértő rockrajongónak. De ez önmagában még kevés lenne, ide kellettek a jó dalok is, és szerencsére Wolfék nem felejtették le ezeket a lemezről.
