(Sugallatok Bryan Adams koncertje kapcsán, 10.14. 20h MVM Dome)

Sugalmazók:

„Blájen” Adams (65) – ének, gitár, basszusgitár, szájharmónika, humor, varázslat, csoda, stb.

Keith Scott (70) – gitár, vokál, bölcsesség

Gary Breit (64) – billentyűk, vokál, mosoly

Pat Steward (62) – dobok, vokál, energia, őrület

Irigy vagyok. Önként vállaltam, hogy írok valamiféle beszámolót a Bryan Adams koncertről, de látom, megint megelőzött mindenki. Terjedelmes és lelkesítő írások jelentek meg már másnap minden valamirevaló fórumon, miközben én csak ülök a fehér lap előtt és próbálom szavakba önteni a hétfő esti kettő és háromnegyed óra történéseit. Nem megy. Még mindig túl erős az élmény. Sosem értettem, hogyan lehet például egy szívbemarkoló – micsoda munkagép lehet az is – klasszikus darabra orkánszerű tapssal reagálni, amikor én csak sírni szeretnék sokáig, egyedül. Hogyan lehet egy ilyen esemény után pár órával már igazat írni, még ha szubjektíven is? Nem tudom, nem értek hozzá. Persze, az örök témák jók lehetnek: azért láthatóan öregebb lett, miért az a dal maradt ki, vagy került be, és miért akusztikusan, vagy miért nem úgy, és hová lett a basszusgitáros, és miért nem volt előzenekar (hála Istennek!), és így tovább. Bocsánat érte, de ezek számomra már csak annyira fontosak, mint hogy a helyszínen a műanyag pohárért kapott tokent fel tudom-e később használni egy bevásárlókocsiban. Semennyire sem.

„Sziasztok, Blájen vagyok. Én fogok Nektek énekelni ma este, és annyi dalt játszunk el, amennyi csak belefér.” És valóban az elmúlt majdnem ötven év sorakozott fel harminc dal képében, éreztetve, hogy Blájen életében is lassan eljött az összegzés ideje. Szerencsére a rock’n’roll tényleg konzervál, ha külsőleg nem is, de belül mindenképpen. Nekem úgy tűnik, az igazi zenészek által prezentált előadásokon felborul az energiamegmaradás törvénye – miszerint két test kölcsönhatása közben az egyik test energiája ugyanannyival nő, mint amennyivel a másik test energiája csökken –, mert ezen az estén mindkét fél energiacellája érezhetően újratöltődött. Persze ahol ilyen kémia van a tagok között, valamint a zenekar és a közönség viszonya is felhőtlen, talán nincs is min csodálkozni. Minden pillanat ezernyi lehetőséget ígért a folytatásra, az összes hang a jelenben történt, ott született meg előttünk, miattunk és értünk.

Szerencsés vagyok. Többször volt alkalmam a világ különböző pontjain rácsodálkozni W.A.Mozart kézzel írott kottáira. Nézni is gyönyörűség őket, mert látható, hogy a Mester tulajdonképpen csak lemásolta azt, amit az agya hiba nélkül összerakott. Ez a fajta tökéletesség már a papíron is ugyanúgy átüt, mint azután egy jó előadáson. Sehol egy fölösleges hang, vonal, pötty, karc. Nem érezni a beethoveni szenvedést, a brahmsi melankóliát, a bartóki szomorúságot. Pedig ott van benne mindez, csak belengi egyfajta örökös derű és optimizmus. Nagyon nehéz ezt manapság megértetni, még a klasszikus zenét tanulókkal is, hiszen minket a 21.században minden fáraszt. Nincs időnk megőrizni az optimizmusunk, meg amúgy is hová férne el, hiszen a zsebeink már tele vannak jelszavakkal, és azok nem túlságosan bíztatóak. Nem sorolom, nézzetek át a szomszéd házon látható óriásplakátra. Ezért van szükségünk az olyan csodákra, mint Mozart, vagy éppen ez a vézna, ráncos kanadai ember, Mr. Adams.

Sokan a szemére vetik Blájennek, hogy három-négy akkordos szerző. Valóban, a jószemű zenélni vágyók a koncert végére tökéletesen elsajátíthatták a G, C, és D-dúr, valamint fűszerként az a-moll hangnemek összes gitáros fogásmódját. Akkor ez gagyi?  Igen, amennyiben gagyi az összes három-négy betűből álló szavunk is. Anya, fáj, szív, gyász, öröm; folytassátok gyerekek. Az élet igazi szabásmintája nagyon egyszerű. Ne bánts másokat, sőt örülj a boldogságuknak. Ezt egyébként valamivel több mint kétezer éve már egy másik fazon is megfogalmazta. Biztos emlékeztek. „Olyan jó itt köztetek, békés és megnyugtató. Közösség lettünk ma este. Ez a zene igazi csodája.” – mondta Blájen. Valóban ez. Meg az is, hogy mindenkiben ott él a vágy, hogy jól érezze magát, dörömböl bennünk a ritmus, ficánkolnak a dallamok. Nem bonyolultak. Faék egyszerűségűek, melyek ha megszólalnak, azt gondoljuk, ezt már hallottuk valahol. Igen, emlékszem, nekem jutott eszembe múltkor. Le kellett volna írni. Basszus, hogy is volt. Szerencsére Blájen leírta helyettem, helyettünk az összeset. Nincs „besztofblájen szpotifáj pléjliszt”, mert az maga az életmű.

Szomorú vagyok. Nevek sorjáztak a koncerten. Olyan előadók nevei és dalai, akiket láthattam és hallhattam, de már nem fogok többé. Meg olyanoké, akiket sosem, pedig muszáj lett volna. Tina, Joe, Elvis, Chuck hiányoztok, de légyszi ne hívjatok el magatokhoz annyi jó zenészt évről évre, csak mert unatkoztok odafent.

A helyzet az, hogy vagy mindenkinek a nyelvét beszéli Blájen, vagy csak egy olyan ősi közös csatornához van hozzáférése, amelyre bár tudatosan nem emlékszünk, de mélyen belül ott lapul bennünk. Ezért tudott 1976-tól napjainkig ennyi előadónak dalokat írni, velük együtt dolgozni, fellépni és közben távol maradni a bulvártól. Ha jobban megnézed, ő az aki előtted áll a boltban, aki a kutyáját sétáltatja szemben a járdán, aki a füvet nyírja a szomszédban vagy éppen elbeszélget veled az orvosi váróban. A különbség csak annyi, hogy esténként a világ különböző tájain koncertezik, és ott kiderül, az általa teremtett elképesztő erőtérben jól érezheti magát bárki. Ez óriási adomány, és aki élni tud vele, mint például Blájen, azok előtt le kell, hogy vegyük a kalapunkat.

Boldog vagyok. Ilyenkor csakis a legegyszerűbb mondatok jutnak eszembe. Jó volt ott lenni. Mi kell egy izgalmas és mély nyomot hagyó rock koncerthez? Nehéz megfogalmazni. Az biztos, hogy nem feltétlenül szükséges lézershow, elviselhetetlen hangerő, különleges színpadi kinézet, személyenként ezer tetoválás és/vagy négy kiló (test)ékszer, húsz zenész (esetleg szimfonikus zenekar), vadiúj hangszerek (hű, igen jól szól az a 64 éves Fender Stratocaster). Honnan tudom? Onnan, hogy láttam és hallottam aznap este. Fekete-fehérben, sztereóban. A két hatalmas labda azért jó ötlet volt, még akkor is, ha egyszer az egyik váratlanul a fejemen landolt. De mégiscsak a futball (stadionok) országa vogymuk, nem csak isa, pur es hamu. Meg a repülő autó is tetszett. Vissza a jövőnkbe. Ahogy haladt előre az idő és a setlist, az is feltűnt, hogy a varázslathoz néha elektromos gitár sem kell, sőt dobok sem, vagy billentyű, vagy bármilyen hangszer. (A Blájen szájában többször felbukkanó herfli nekem kicsit olyan, mint a gomba, rendszertanilag külön kaszt, de mindenhol megél.) Ezen az estén elég volt egy énekhang. Meg a világ, ami benne van.

Szóval ilyenek jutottak eszembe, és még mindig úgy érzem, sokkal több olyan dolog történt ott, ami leírthatatlan, mert a zene valójában nem a fizikális világban keletkezik, ezért nem is ott hagy nyomot. Szerencsére az esemény után a ruhatárban mellettem álló fickó megfogalmazta helyettem Blájen esszenciáját: „Figyelj, ha ezen a koncerten nincsenek hangszerek, és ő csak sóhajtozik a mikrofonba, az is a tökéletes zenei élményt adott volna.” De valójában mi sóhajtozunk azóta is, mert ő énekelt. Egyenesen a szívéből. Neked, nekem, mindenkinek. Azoknak is, akik nem voltak ott. Egyszerű volt az üzenete: srácok, lehetne ezt így is csinálni. Lazán, békében, egy sör mellett. Fogalmam sincs, miért nem megy ez nekünk általában. De legalább ebben a szűk három órában működött, amikor Blájen énekelt. Te érted, hogy van ez?