• Barba Negra Blue Stage, 2025. június 10.

Tizennégy év után tért vissza Budapestre a The Ghost Inside, a 2010-es évek egyik legígéretesebb metalcore zenekara, akiket egy tragikus baleset sem tudott letéríteni a pályájukról, most pedig erősebbek és érettebbek, mint valaha. A június 10-ei Barba Negra Blue Stage-es koncertjükön a WIRES és a The Southern Oracle indították be az estét.

Aki csak a WIRES miatt kattintott a cikkre, azt ki kell ábrándítsam, kollégáimmal együtt sajnos javarészt lekéstük őket – de az a két dal, amit a szettjük végén elkaptunk, igazán ütős volt, úgyhogy megéri alaposabban is megismerkedni a hazai titánok zenéjével. Ráadásul ez számukra egy öt állomásos európai miniturné záróakkordja is volt, így különösen érdemes lesz figyelemmel kísérni, hogy mire készülnek ezután.
Számunkra az este teljes valójában a szintén magyar hardcore brigád, a The Southern Oracle fellépésével kezdődött. Bár az ő munkásságukkal én személy szerint némileg szorosabb viszonyt ápolok, mégsem lehetett előre tudni, mire lehet számítani tőlük. Egyrészt a tavalyi turnéval megünnepelt 15. születésnapjuk óta elég nagy volt a csend a TSO CREW háza táján, és több mint egy évig nem is nagyon lehetett velük színpadon találkozni, másrészt a felállásban is változás állt be, miután a szinte minden valamire való hazai metal alakulatban megfordult Budai Béla dobost (lásd még Leander Rising, Moby Dick, Bloody Roots, illetve jelenleg főleg The Hellfreaks) a korábban az Abigél zenekarból ismert Milei Bálint váltotta. Bálintnak tehát ez volt az első koncertje a Southern Oracle tagjaként, és jelesre is vizsgázott – mondanám, hogy friss lendületet adott a bandának, de aki ismeri őket, az tudja, hogy lendületnek eddig sem voltak híján. A koncerten egy vele íródott új dalt is megmutattak a srácok, ami hivatalosan még nem jelent meg, de a közönség általi fogadtatását tekintve (értsd: vad, már-már gyilkos pogó) csalódást nem okozott, és a TSO repertoár méltó darabja lesz majd. A színpadképük legjellegzetesebb pontja ezúttal is Kókai Barnabás frontember egész színpadot igénybe vevő pörgése volt, néha igen közel járt ahhoz, hogy véletlenül arcon vágja Bodócsi Imre gitárost és Tóth Péter basszert – szerintem ezt próbán is gyakorolják. De nem csak a zene és a látvány volt kegyetlen, hanem a hangzás is. A Barba Negra mindkét színpadára jellemző, hogy az egy gitárral megszólaló csapatok nagyobbat ütnek, mint a nagyobb létszámú előadók, mert míg a dobot és a basszust előszeretettel tekerik a maximumra, addig a ritmusgitárok hajlamosak eltűnni a hallható végeredményben. Ez a TSO-nál előnyt jelentett, hiszen a naturálisabb megszólalás náluk fejet letépős soundot eredményezett, de például a The Ghost Inside-nál épp, hogy elvett az élményből, hogy többet próbáltak a színpadra vinni, de kifelé kevesebb jött belőle. Mielőtt a főzenekarra térnék, még meg kell osztanom egy anekdotát: a Southern Oracle utolsó dala annyira megdörrent, hogy – nem viccelek – vérezni kezdett az orrom! Mondtam is a mellettem álló kollégáknak: be sem kellett szállnom a pogóba, de már vér is folyt – ennél metalabb aligha lehetne bármi is!

A The Ghost Inside kapcsán sokat gondolkodtam a koncert ajánlójának megírása óta arról, hogy mennyire kétélű dolog tud lenni egy zenekar életében egy tragikus esemény. Mint ismeretes, a zenekar 2015-ben egy buszbaleset következtében hiátusra kényszerült, tagjainak pedig évekre volt szükségük, amíg újra színpadra tudtak állni – szerencsére a zenészek közül senki nem esett a baleset áldozatául. Most pedig ismét járják a világot, a visszatérésük óta pedig lassan ugyanannyi idő telt el, mint amennyit a megalakulásuktól a szünetig úton töltöttek, rajongóik szemében pedig az emberi akarat erejének példájává, a kitartás élő emlékművévé váltak. Vajon mennyiben lenne más a megítélésük, hol tartana most a pályájuk, ha mindez nem történik meg? Hányan ismerhették és szerethették meg őket, mint a zenekart, amelyik „visszatért a halálból”? Ezt az elmélkedést ezen a ponton rövidre zárom, amíg még a jó ízlés határain belül mozgok, de ezek a gondolatok végig ott jártak a fejemben a The Ghost Inside koncertje alatt.

A metalcore, és főleg annak melodikus irányzata napjainkra már sokkal inkább részesül abban az elismerésben, amelyben az utóbbi két évtizedben még kevésbé – persze melyik műfaj megítélését ne szépítette volna meg az utókor nosztalgiája? A The Ghost Inside pedig még annak ellenére is ebbe a vonulatba tartozik, hogy kevésbé a szólókra, hanem inkább a zúzásra fektetik a hangsúlyt. Tiszta énekkel persze náluk is lehet találkozni – ebben Jim Riley basszer/vokálos szerintem jobb képességekkel bír a frontembernél –, de a zenéjük valódi karakterét mégis csak Jonathan Vigil marcona hangja adja meg. Vigil egyébként is remek showman, nagyszerűen irányította a közönséget, monológjaiban pedig a buszbaleset mellett megemlékezett pár mondatban a legutóbbi, 2011-es budapesti fellépésükről is, bár az akkori setlist-ből most semmit nem játszottak. Persze nem mintha azóta nem született volna elég jó, közönségkedvenc számuk: ha a Faith or Forgiveness-t és hasonlókat nem is ásták elő, azért volt Death Grip, Wash It Away, Avalanche, vagy épp a tavalyi  Searching for Solace album egyik legerősebb tétele, a Secret. Az mindig megmosolyogtató, amikor a hozzájuk hasonló kaliberű zenekarok rácsodálkoznak, hogy még a világnak ebben a szegletében is ismerik a dalaikat, a szövegeiket – mintha például az Engine 45 című daluk nem lett volna anno a műfaj egyik legnagyobb szenzációja… Természetesen a mostani programból sem hiányozhatott. Ha eddig nem tudták volna, most biztosra vehetik, hogy Magyarországon is nagyon népszerűek, és talán a viszontlátásra sem kell újabb 14 évet várni.

Fotók: Németh Hunor