1970-ben, idén 55 éve jelent meg a Pink Floyd egykori frontemberének első két szólólemeze, melyek mára már a pszichedelikus zene megkerülhetetlen alapműveinek számítanak. Mindkettő nehéz szülés volt, hiszen a Syd művésznevet viselő Roger Keith Barrett egyre inkább széthulló személyisége egyszerre volt színtere sziporkázóan zseniális ötleteknek és őrült mélységbe hulló sötét ürességnek. Mint minden hasonló nehéz helyzetben, ezúttal is a barátok, köztük a Pink Floyd művészei siettek a sérült lángelme segítségére. Majd nagy nehezen megszülettek a felvételek és napvilágra kerültek az őrült gyémánt utolsó értékelhető szerzeményei.
Első körben a The Madcap Laughs megjelenéséhez vezető utat vázoljuk fel.
Az első korong története 1967 decemberében indul, mikor is a koncerteken már teljesen használhatatlan gitáros-frontember kisegítésére meghívták Barrett gyerekkori barátját, David Gilmour-t, a Jokers Wild korábbi tagját. A terv az volt, hogy továbbra is Syd írja a Pink Floydnak a dalokat, mikor pedig gyengélkedik, az előadásokon David énekel és gitározik helyette. 1968 elején meg is történt a nagy bejelentés, elkészült egy profi promóciós fotósorozat is az akkori ötösfogatról, valamint szépen haladtak A Saucerful Of Secrets és a hozzátartozó kislemezek tervezett tartalmának felvételeivel is.
Majd márciusban robbant a bomba, Barrett bejelentette kilépését és vele tartott a csapat két menedzsere, Peter Jenner és Andrew King is. Állítólag egyikük hergelte fel annyira Sydet, hogy törésre vigye a bandával a dolgot. Ami egyben értelemszerűen magával vonta a szakítást az addigi közös produkciós cégükkel is. A Blackhill Enterprises onnantól már csak Syd Barrett karrierjét próbálta egyengetni, a magukra maradt Nick Mason-éknak pedig szinte mindent újra kellett építeniük a Pink Floyddal.
Peterék mentségére legyen mondva, hogy akkoriban mindenki azt gondolta, maguk a floydos fiúk is, hogy Syd nélkül vége a zenekarnak. Így a nehéz helyzetben a szakemberek inkább a dalszerzőt választották, majd megpróbálták Barrett egészségét annyira feljavítani, hogy újra teljes értékű frontember lehessen. Nem sikerült. Szegény akkortájt annyira elindult a lejtőn, hogy bármivel is próbálkozhattak volna a környezetében, minden bizonnyal már akkor is menthetetlen volt.
A szakítást és az új felállást hivatalosan április 6-án jelentették be. Majd 19-én gyorsan ki is adták a Gilmour-Mason-Waters-Wright korszak első kislemezét, egy-egy csodálatos Rick Wright és Roger Waters szerzeménnyel. Esélyük sem volt a sikerre, a kislemez megbukott, hiszen a közönség és a média még mindig a sokkoló hír hatása alatt állt, dermedten figyelve a nem várt eseményeket.
Mindezek után 1968 májusában Peter Jenner az Abbey Roadon található EMI stúdióba rendelte Barrettet és 8-án a Late Night felvételeivel elkezdődtek Syd első szólólemezének felvételi munkálatai.
A The Madcap Laughs elkészítésében összességében a következő zenészek vettek részt: Syd Barrett gitár, basszusgitár, ének, ütőhangszerek, David Gilmour gitár, basszusgitár, dob, Mike Ratledge billentyűs hangszerek, Hugh Hopper basszusgitár, valamint három dobos: Jerry Shirley, Robert Wyatt és Willie Wilson. Bár utóbbi szolgálataira Syd ezúttal basszusgitárosként tartott igényt. A válogatott zsenikből álló brigád elvileg egyfajta szupergroupként is funkcionálhatott volna a stúdióban, de ez a csapat így együtt és egyszerre sosem játszott az Abbey Roadon. Jerry a Humble Pie és az Apostolic Intervention, David és Willie a Jokers Wild, Hugh, Mike és Robert a Soft Machine, Syd és David pedig a Pink Floyd egykori vagy aktív tagjai voltak. Ezért mind a Blackhill, mind az EMI mindvégig úgy érezhette, hogy jó kezekben van a projekt, nem vállal túl nagy kockázatot a felvételek támogatásával, illetve finanszírozásával.
A gyakorlatban persze mindez nagyon másként ment.
Kezdve azzal, hogy Peter ismerte Syd korábbi felvételeit, melyeket vagy a Pink Floyd tagjai vagy a lemeztársaság emberei vétóztak meg korábban. Mindenesetre úgy vélte, ha már nem kerülhettek fel Pink Floyd lemezekre, még simán lehetnének Barrett szólódalok, legalább van miből kiindulni a későbbiekben. Syd azonban másként gondolta, így aztán az első körben hallani sem akart a korábban félretett, leszavazott, talonba került szerzeményei és felvételei folytatásáról.
Hát továbbra is dobozban maradtak az olyan Jenner által favorizált, gyakorlatilag már kész felvételek, mint a Vegetable Man vagy a Scream Thy Last Scream. Míg a többi korábbi dalkezdemény egyikének-másikának folytatásáról is csak nagy nehezen, hónapok alatt hagyta magát meggyőzni a főszereplő. Így a hőskorszak olyan legendás darabjai, mint a One In A Million vagy a Stoned Alone örökre elvesztek, pontosabban csak korabeli bootlegeken maradtak fenn.
Arról máig ellentmondásos források állnak rendelkezdésre, hogy 1968-ban végeredményben mikor és hány felvételt készítettek. Még abban sincs egyetértés, hogy melyik kompozíciókat kezdték akkoriban kidolgozni, illetve, hogy melyikkel meddig jutottak. A hivatalos kiadásokon és újrakiadásokon közölt adatok alapján mindenesetre az alábbiakat lehet visszakövetkeztetni.
I. fázis – a Peter Jenner vezette felvételek 1968 májusa és júliusa között
Az 1968. májusi felvételeken részben elkészült a Late Night, a Clowns and Jugglers, a későbbi Octopus, a Swan Lee, más néven Silas Lang, valamint a Rhamadan és a Lanky part 1, illetve part 2. Utóbbi három az Interstellar Overdrive, Pow R. Toc H. és Nick’s Boogie vonulat nyomdokán hallható instrumentális zajongás, melyeket végül nem szerkesztették fel a debütalbumra. A három énekes dal esetében pedig közös probléma volt, hogy nem sikerültek az énekfelvételek, így csak részlegesen vagy sehogy sem voltak használhatók. Ezért, mikor a munkálatok júniusban és júliusban tovább folytatódtak, részint a meglévő részeket javították, részint pedig új felvételt készítettek a Clowns and Jugglers újragondolt változatából. Ezután Syd abbahagyta a munkát, majd előbb utazgatással töltötte az idejét, később pedig pszichiátriai kezelésben részesült.
II. fázis – a Malcolm Jones vezette felvételek 1969 áprilisában és májusában
1969 elejére Syd jobban lett és üzent az EMI vezetésének, hogy kész folytatni a felvételeket. Miután a csalódott Peter Jenner kikosarazta, az EMI Harvest nevű új progresszív rock labeljének vezetője, Malcolm Jones lett a szólóprojekt új producere. 1969 áprilisában Barrett átdolgozta az addig elkészült, ’68-as felvételeket, majd új anyag rögzítésébe fogott.
A régebbi ötletei közül leporolták az Opel című dalt és a Golden Hair című James Joyce versfeldolgozást. Valamint elkezdtek kidolgozni három akkor új kompozíciót, a Terrapin-t, az It’s No Good Trying-ot és a Love You-t. A legjobb tudomásunk szerint egészen addig a pontig Barrett egyedül játszott és énekelt fel minden számban minden sávot.
A változás 1969. április 17-én következett be, mikor is Syd meghívta a stúdióba a barátait. Nevezetesen Jerry Shirley-t, a Humble Pie- és Willie Wilson-t, a Jokers Wild dobosát. Utóbbi ezúttal viszont basszusgitárosként működött közre. Két új számot rögzítettek, a visszaemlékezéseik szerint már elsőre is remekül sikerült Here I Go-t és a macerás No Man’s Land-et, melyet később számos utólagos javítással pofoztak készre.
A következő etapban Barrett a Rhamadan felvételét kívánta volna kiegészíteni, egyben összeszinkronizálni egy általa kazettára rögzített motorhang-gyűjteménnyel. De a felvételek eltérő minősége miatt ez nem sikerült. Másodjára az EMI szalagtárából kerestek megfelelő motorhangos effektet hozzá, de azt meg Syd vetette el. Végül dolgavégezetlenül félbehagyták a próbálkozást, a Rhamadan ismét talonba került. Ezt követően, április 25-én Barrett újabb rájátszásokat rögzített a Swan Lee / Silas Lang addigi sávjaihoz.
1969. május 3-án Syd újabb vendégzenészekkel, a Soft Machine tagjaival, Mike Ratledge billentyűssel, Hugh Hopper basszusgitárossal és Robert Wyatt dobossal folytatta a munkát. Három felvételen dolgoztak, a Love You, a Clowns and Jugglers és a No Good Trying, vagyis a korábbi It’s No Good Trying hangszeres felvételein. Másnap Barrett további gitársávokat rögzített a No Good Trying, a Terrapin és No Man’s Land dalokhoz.
Aztán Syd szabadságot vett ki. Ibizára, illetve Formenterára utazott, ahol az akkori Pink Floyd stáb javarésze is nyaralt. Miután David Gilmour érdeklődni kezdett, hogy haladnak a Barrett szólólemez munkálatai, David hirtelen döntésre jutott, majd júniusban Roger Waters-szel karöltve átvették a projekt vezetését.
III. fázis – a David Gilmour és Roger Waters vezette felvételek 1969 júniusában és júliusában
Ezzel aztán úgy alakult, hogy a The Man & The Journey Tour szüneteiben, az Ummagumma stúdiófelvételeivel párhuzamosan zajlott a Madcap Laughs befejezése. Immáron három Pink Floyd tag együttműködésében. Közben pedig Syd vendégként is gitározott még Kevin Ayers, korábbi Soft Machine basszusgitáros első szólólemezére. Bár a felvétel végül csak a Joy Of A Toy 2003-as újrakiadására került fel.
A Madcap készítésének harmadik etapja azzal indult, hogy június 12-én és 13-án a floydos producer párossal átdolgozták Clowns and Jugglers-t, amiből végül az Octopus lett. Valamint újra felvették a Golden Hair-t és rögzítettek még két új dalt, a Long Gone-t és a Dark Globe-ot. Majd bő egy hónap kihagyás után, július 26-án felvették még She Took A Long Cold Look At Me-t, az If It’s In You-t, valamint Long Gone és a Dark Globe egy-egy újabb verzióját, utóbbit Wouldn’t You Miss Me címmel.
A produceri munka mellett David Gilmour basszusgitáron és tizenkét-húros gitáron is közreműködött a felvételeken. Valamint az Octopus-ban dobolni is hallhatjuk.
Volt még egy dal, amit Syd nagyon szeretett volna rögzíteni, majd a Madcap LP-re szerkeszteni. Mégpedig a Two Of A Kind című szerzeményt, melyet Richard Wright írt Syd ötletéből. Később azonban Syd magáénak vallotta a darabot, Rick pedig ráhagyta. Talán ezért nem került soha a stúdióba, hogy lemezre rögzítsék. David volt annyira rutinos, hogy elkerülje az ezzel kapcsolatos későbbi vitákat és nehézségeket.
A felvételek végeztével Waters és Gilmour augusztusban készre keverték a lemezanyagot, majd októberben Gilmour és Barrett kidolgozta és véglegesítette a dalsorrendet is.
A The Madcap Laughs LP-t felvezető Octopus / Golden Hair kislemez 1969. november 14-én jelent meg. Bár sehol sincs feltűntetve, de a címadó dalt is az angol költészet ihlette. Ugyanis az Octopus szövege szerint idézi Sir Henry Newbolt Rilloby-Rill versének néhány sorát.
Madam, you see before you stand,
Heigh-ho! never be still!
The Old Original Favourite Grand
Grasshopper’s Green Herbarian Band,
And the tune we play is…
Hogy aztán a B-oldalon Joyce sorai vegyék át a főszerepet.
Lean out your window, golden hair
I heard you singing in the midnight air
My book is closed, I read no more
Watching the fire dance on the floor
I’ve left my book, I’ve left my room
For I heard you singing through the gloom
Singing and singing a merry air
Lean out of the window, golden hair
A kislemez mérsékelt kereskedelmi sikert aratott, viszont a kritikusok jó fogadták. Így aztán a Gilmour-Barrett duó kései anyagának is felfogható korong kiadását követően kitűzték a nagylemez megjelenési dátumát is, mely végül a decemberi lemezdömpingre való tekintettel átcsúszott a következő évre.1970. január 2-án, illetve más városokban 3-án azzal indult újra az Egyesült Királyságban az élet, hogy a brit boltok polcain és kirakataiban díszelgett Syd Barrett első szólólemeze, a The Madcap Laughs.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
