2025, Loma Vista Records
„Doki, maga tud valamit!”, mondta Billy Crystalnak a Robert De Niro által megszemélyesített maffiózó, a Csak egy kis pánik című vígjátékban. Én úgy transzformálnám ezt a mondatot, hogy „ezek a svédek tudnak valamit”. Svédek alatt pedig nem is a tisztogatásra ítélt Skeletá előadóit értem, hanem a zenei hatásmechanizmust, amely legalább annyira meghódította a világot, mint annak a bizonyos kék-sárga bútoráruháznak a híres húsgolyói.
Nem gondolom szentségtörésnek, ha leírom, hogy a Ghost zenekar egész eddigi pályafutása semmilyen újdonságot nem hozott a pop/rock zene történetében, de az tény, hogy a 70-es, 80-as években legyártott és lapra szerelt zenei és show elemekből zseniálisan állították össze saját, napjainkban egyre inkább újra eladható, most éppen „Csontváz” márkanévre hallgató bútordarabjukat. (A lemezt a Universal Music Hungary bocsátotta fülmustrára.)
Vegyük végig, mi is kellett az előállításához! Először is a Tobias Forge néven anyakönyvezett ötletgazda, aki újra feltalálta a spanyolviaszt, jelesül, hogy a divatban, beleértve a zenei divatot is, három évtizedenként ugyanazok a stílusok köszönnek vissza. Fogta tehát az Alice Cooper, Kiss, King Diamond vagy éppen Tim Burton által kitalált horror/okkult színpadi világot, és ötvözte a soft rock/AOR/glam zenei jegyeivel. Nem nagyon érdekelte, hogy ez sokaknak teljes ambivalencia (szerintem például a Barátok közt Magdi anyusa sokkal ijesztőbb lenne aerobic oktatóként), létrehozott egy csapatot amelyben rajta kívül csak név nélküli Ghoul-ok zenélnek, így akárki akármikor behelyettesíthető, és még a jó öreg Tobias (44) is jelmez mögé bújt. Gondolkozott picit, mivel is lehetne megbotránkoztatni a világot, és választása a pápaság szentségére esett. Kitalálta az identitásában állandóan változó, romlott egyházfő képét, és lemezről lemezre megújítja azt. (Lásd még Eddie, az Iron Maiden mítikus kabalafigurája!) Most, az új albumon, és nyilván a turnén is, Papa V. Perpetua néven ijesztgeti a nagyközönséget.
A külcsíny tehát kész, de a hosszútávú sikerhez ennél jóval több kell. Kanyarodjunk tehát vissza a 90-es évek végére, amikor is minden rádióban Britney Spears Oops!…I did it again-je és a Bon Jovi It’s my life című slágere bukkant fel legtöbbet. Mi a közös bennük? A szerző, Max Martin személye, aki eredetileg svéd metálzenészként kezdte a pályafutását, ám rájött arra, hogy az a népdalkincs, amit az északiak birtokolnak, és amelynek hatásától olyan elképesztően fogósak az ABBA, a Roxette vagy éppen a Europe dalai, bármilyen stílusban megállják a helyük. Kezdő zenész kollégák, ki lehet otthon próbálni (viva la AI!), hogy például az előbb említett dalok refrénjei ugyanolyan brutálisan erősek maradnak akkor is, ha a zenei alapokat idegen stílusokból pakoljuk alájuk. Ezt a vonalat folytatták Svédországban az olyan előadók, mint Avicii, Alesso & Ingrosso vagy éppen a Swedish House Maffia. Utóbbi nevében szereplő szicíliai klán szép metaforája a stockholmi zenei élet előítéletek nélküli összefonódásának. Ebből a közegből érkeztek ugyanis a Ghost zenei irányvonaláért felelős dalszerzők is, akiknek a neve (Salem al Fakir, Vincent Pontare, Max Grahn) a nagyközönségnek talán semmit sem jelent, de ha azt mondom, hogy olyan előadókkal dolgoztak együtt, mint Madonna, Avicii, Lady Gaga, Rita Ora, The Weekend, akkor azért remélem, felszaladnak a szemöldökök!
Megvannak tehát a dalok is, jöhetnek a szövegek. Nagyrészt latin számcímek köszönnek ránk, amelyek kellőképp misztikusan festenek az LP belső borítóján. Mégiscsak más, ha az embert a Missilia amori találja el, mintha a Szerelembomba (ugye, kedves Black II Black?). A szövegek is leginkább szentségtelen, ugyanakkor teljesen hétköznapi érzésekről szólnak. Szóval én még korhatárt sem jelölnék meg hozzájuk, mert csak annyira rémisztőek, mint egy Scooby-Doo epizód. A zenében minden ott van, amitől imádjuk, és a rock/metal zene aranykorának tartjuk a nyolcvanas éveket. George Lynch-es, Jake E. Lee-s gitár riffek (R.I.P. Ozzy), pötyögős billentyűk a Journey, Foreigner, Bon Jovi feliratú kamrából, közös gitár és billentyű szólók (Fredrik Åkesson az Opeth-ből mekkorákat teker, te jó ég) a Malmsteen művektől, és huncut közönségbűvölő elemként megérkeznek a nyolcvanas évek synthwave-es arpeggiatorai. (Bármit is jelentsen ez.) Szinte szóról-szóra úgy, mint a Stranger Things főcímzenéjében.
A lemez felépítése kifejezetten tetszik, mert bár az elején megkapjuk az igazi Ghost slágereket a Peacefield – Lachryma – Satanized trió képében, ám a lemez itt nem pukkan ki, sőt úgy érzem, az izgalmasabb témák pont innentől érkeznek meg. A De Profundis Borealis jó kis Mercyful Fate-es riffje és zseniális AOR refrénje, az előbb zakatolós, majd kifejezetten rock’n’rollos Cenotaph, és a már említett Missilia Amori, amelyért jócskán járna a jogdíj Alice Coopernek is. A Marks of the Evil One a zenei csúcspont, ikergitárokkal, leállással, billentyű-, majd gitárszólóval, és megint csak remek refrénnel. A már említett Umbra volt számomra a legmeglepőbb, mert a végén kifejezetten az első három EDDA (!!!) lemez világa köszönt vissza rám. Ha nem hiszitek, járjatok utána! Érdemes még kiemelni a két lírai dalt (Guiding lights, Excelsis), melyből az utóbbi Genesis és ABBA (I have a dream) dallamokkal bűvöl el. Szép.
A hangzásért egy igazi legenda, Andy Wallace (Slayer, Nirvana, Rush, Avenged Sevenfold) a felelős. Szárazan, szikáran szólnak a gitárok, a dobhangzás azonban nekem nagyon gépies. A hangszerek aránya nyilván remek, az igazi probléma Tobias hangjában rejlik. Nem érzek benne sem erőt, sem egyéniséget. Ezek a dalok Kent Hilli (Perfect Plan) vagy Björn Strid (The Nightflight Orchestra) hangján hasítanának. Ebből is látszik, hogy a Szellem hatalma erősebb mindennél, és egyrészt nem akarok Papa V-tel ujjat húzni, másrészt Tobias elkötelezettsége sokat számít a rock színtéren, az utánpótlás szempontjából, ahol sajnos most már egyre inkább csak a fájó veszteségeket számolhatjuk.
Szálljon fel hát a fehér füst, hallgassátok Ti is, miről prédikál az új pápa!
