Októberben, 13 év után kapunk ismét egy új albumot a hardcore-punk és heavy metal körökben is legendás Biohazardtól. A 2023-ban az ikonikus eredeti felállásban újjáalakult zenekar – Evan Seinfeld énekes/basszer, Billy Graziadei és Bobby Hambel gitárosok, valamint Danny Schuler dobos – három friss számot már bemutatott (Forsaken, Eyes On Six, F*ck The System), nemsokára pedig Amerikában indul turnézni a csapat a hip-hop veterán Onyx társaságában. Bobby Hambel gitárost Budapesten csíptük el, miután egy nem mindennapi szenvedélyének hódolva hazánkba látogatott. Az interjú előtt megkért, hogy politikáról, magánéletről és hasonlókról egyáltalán ne, az új album mellett a zenekar történetéről és az újraalakulásról viszont annál többet kérdezzünk – szerencsére minket is kizárólag ezek érdekeltek.

Az év hátralévő részében az Egyesült Államokban fogtok turnézni a Biohazarddal, Európában viszont egyáltalán nem léptek fel. Tehát akkor mi szél hozott Magyarországra?

Bobby: A MotoGP. Nagy rajongója vagyok a motorversenyzésnek, úgyhogy amint találtam rá időt, hogy eljöjjek egy nagydíjra, nem hagyhattam ki. Tudom, hogy a magyar verseny egy óriási fegyvertény volt, hiszen már nagyon régóta nem rendeztek itt futamot, a Balaton Parkba pedig most először volt verseny. A motorsportok és a zenei fesztiválok, nagyobb koncertek között óriási a hasonlóság, ami a szervezési oldalt illeti. 4-5 napot töltök nálatok, ami nagyszerű, hiszen imádom Magyarországot és Budapestet.

Reméljük, épp annyira élvezed az ittlétet, amennyire nekünk tetszeni fog majd az új album, ami október közepén jön ki. Körülbelül másfél éve jöttek róla az első híresztelések, de mennyi idő alatt készült el valójában?

Bobby: Amikor újra összerántottuk a zenekart, nem terveztünk új albumot. Évekkel azelőtt elég rossz viszonyban váltunk el egymástól, és nagyon sokáig nem láttuk egymást. A barátságok, amiket akkor úgy tűnt, elvesztettünk, mindannyiunkban nagy lyukakat hagytak tátongani, szóval előbb-utóbb várható volt, hogy újra eljön az az idő, amikor felvesszük egymásnak a telefont. Az csak későbbi ötlet volt, hogy újra adjunk pár koncertet a régi idők emléke miatt. Azért volt ez az egész hihetetlen, mert már mi magunk is azt hittük, hogy a Biohazard egy lezárt történet, a mi korunkban már biztos nincs bennünk egy újrakezdés vagy akár egy új album lehetősége.

Volt olyan időszak, amikor te magad is elvesztetted a hitedet abban, hogy lesz még Biohazard?

Bobby: Hogyne lett volna. Elmentem dolgozni az építőiparba, gombokért festettem házakat, de közben az eszem folyton a régi koncertek körül forgott. A gitárt sosem tettem le, de már nem ez volt az elsődleges tervem az életre nézve, vagy ha mégis, akkor azt egy új zenekarral képzeltem el. Szóval azt, hogy most újra létezik a Biohazard, én is ugyanakkora áldásként élem meg, mint a többiek. Most jöttünk rá igazán, hogy amit a múltban együtt létrehoztunk, az jelentett valamit, és megéri küzdeni érte, újra nekifutni az egésznek.

Milyen zenét játszottál volna, ha mégsem adatik meg, hogy újra összeálljon a zenekar?

Bobby: Rengeteg műfaj érdekel, elsősorban nyilván a hardcore és a heavy metal, de rengeteg bluest is hallgatok, néha szívesebben is, mint a metalt. Az akkoriban támadt ötleteim kevésbé voltak agresszívek, mint a Biohazard, inkább lélekhez szólóbb, érzelmesebb cuccok, de bennük volt ugyanaz a súlyosság. A Biohazardot egyébként se tudnám egyedül megismételni, akkor sem, ha akarnám. De konkrétan bluest írni és játszani sem tudnék, csak a hatását viselem magamon. Egyértelműen Black Sabbath-on és Jimi Hendrix-en nőttem fel, és ezt biztosan hallani lehet abban, amiket én írtam. Fogom azt, amit ezektől a zenészektől kaptam, és a magam módján formálom újra.

Aztán pedig te magad is egy hasonló figurává válsz az utánad jövők számára.

Bobby: Ez egy óriási megtiszteltetés. Rengeteg fiatal zenész jött oda hozzánk az évek alatt azzal, hogy miattam vagy Billy miatt kezdett el gitározni, vagy éppen Danny miatt kezdett dobolni. De én is elmondhattam Ozzy Osbourne-nak – Isten nyugosztalja –, hogy nélküle börtönbe kerültem volna, vagy legrosszabb esetben a föld alá. A Biohazardnál mindig igyekeztünk hagyni, hogy maguktól történjenek a dolgok ahelyett, hogy kiadós arcok ugatnának bele abba, amit csinálunk. Tudtuk, hogy sosem leszünk Top40-es zenekar, és nem fogjuk magunkból ontani a slágereket, egyrészt mert csak a koncertek érdekeltek, másrészt mert azt gondoltuk, hogy ha tud növekedni a banda, akkor az egy természetes folyamat része kell hogy legyen!

Utoljára 2023-ban játszottatok Budapesten, a Barba Negrában, a Kreatorral közös Európa-turné keretei közt. Erről milyen emlékeid maradtak meg?

Bobby: Kib*szottul imádom a Kreatort! Rengeteget játszottunk velük az évek alatt, és erre a koncertre is jól emlékszem. Azon a konkrét turnén harmincvalahány koncertet adtunk, de a Barba Negra az egyik fénypontja volt az egésznek. Akkora energia szabadult ott fel belőlünk, hogy úgy éreztem, hegyet tudnék mászni. Nyilván mi nem ugyanazt halljuk egy koncerten, mint akik lenn vannak a küzdőtérben. Van köztünk egyfajta közelség az energia miatt, amit kapunk tőlük, de ugyanakkor van egy bizonyos távolság is. Voltak más koncertek, amikor úgy jöttem le a színpadtól, hogy én vagyok a legnagyobb sz*r a világon, de még akkor is akadt olyan rajongó, aki megtalált azzal, hogy ez volt élete koncertje. Ezt az estét viszont mind a négyen egyformán élveztük. Nem éreztük azt a fajta stresszt, amit esetleg egy hasonlóan nagy koncerten vagy egy ennél nagyobb fesztiválon éreznénk, főleg amiatt a profizmus és vendégszeretet miatt, amit a Barba Negrában tapasztaltunk. Sokan nem gondolnak bele, de ez is óriási különbséget tud jelenteni.

Valószínűleg többen mentek el aznap a Barba Negrába miattatok, mint a Kreator miatt.

Bobby: Ez azért lehet, mert a Kreator egy olyan zenekar, ami soha egy pillanatra sem állt le, és mindig ugyanazzal a lendülettel haladt előre, míg nekünk az éppen a visszatérés pillanata volt. Lehetett az emberekben egy olyan érzés, hogy: „Megint van Biohazard? Húha, meg kell néznem, ki tudja, meddig tart!”. A Kreatorral már több mint harminc éve turnézunk együtt, és ők egy igazán nagyszerű életművet tettek le az asztalra. A mi életművünk… mászás felfelé, aztán koppanás, majd megint mászás, újabb zuhanás és elölről kezdődik az egész. Amikor pedig már elég magasan vagyunk, azon tűnődünk, mikor esünk le megint.

Az új album címe – Divided We Fall – is egy utalás erre, igaz?

Bobby: Nézd, lehet, hogy a sok sz*rság miatt volt, hogy akár egy évtizedre is leálltunk, de, ha ezek nem történtek volna meg, hanem mentünk volna tovább a magunk feje után, ez az album meg sem született volna. De itt van, mi pedig nagyon büszkék vagyunk rá.

Mennyire volt nehéz újra megtalálni az összhangot zeneileg a többiekkel a külön utakon töltött évek után? Újra kellett tanulnotok együtt játszani, vagy csettintésre ugyanolyan volt minden, mint régen?

Bobby: Miután évekig nem is láttuk egymást, fogalmunk sem volt, mire is számítsunk. Amikor végre sor került rá, hogy ugyanez a négy ember újra egy próbateremben legyen, az a valaha volt egyik legfurcsább élményeim egyike. Kicsit idegesen kezdtünk jamelni, de amint mindenki összeszedte magát, hirtelen bumm! Megint ott volt a Biohazard, abban a szent pillanatban. Vehetnél négy másik fickót, a kezükbe adhatnád a mi hangszereinket, és mondhatnád nekik, hogy játsszanak Biohazardot, de sosem lenne olyan, mint Danny, Billy, Evan és én. Mi pedig azonnal éreztük, hogy ez még mindig itt van bennünk.

A Biohazard albumai mindig csapatmunka révén születtek. Az új lemeznek mekkora részét teszik ki a te ötleteid?

Bobby: Az eddigi albumaink valóban 100%-ban közös munkával születtek. Ezt a következőképpen kell elképzelni: mind a négyen írunk riffeket és szövegeket, amiket megmutatunk egymásnak úgy, ahogyan szerintünk passzolnak egymáshoz. Mindenki azt tehet hozzá, vagy vehet el belőle, amit akar, megszavazzuk, hogyan lenne jobb, a végére pedig mindenki elégedett lehet. Jó, ez nem mindig egy ilyen kiegyensúlyozott folyamat, azért is nevezzük ezt a módszert mi házon belül „húsdarálónak”… Van, hogy vita lesz abból, hogy ki mit tart a legjobb megoldásnak, de a nap végén mégis az a legfontosabb, hogy mind a négyünk nevét egyenlően oda lehessen írni az eredmény mellé. Azt tudtad, hogy Danny a dobtémák mellett riffeket is szokott hozni? Danny sokkal több egy egyszerű dobosnál, ő egy valódi „mindenes”, épp annyira dalszerző, amennyire Billy, aki meg például zongorán is játszik, és a stúdiós háttérmunkához is ért. A legkorábbi felvételeinken még lehet is hallani zongorát. Valójában mind sokkal többek vagyunk, mint amit a színpadon mutatunk. Tőlem sem csak azokra a dolgokra van szükség az összképhez, amit a színpadon el tudok játszani akár bekötött szemmel is, hanem mindenre, ami a tárban van. Ahogy én tudok írni egy riffet arra, amit Billy improvizál zongorán, úgy fordítva is működik ugyanez, ha én veszem elő a nejlonhúros gitárt, hogy kicsit kieresszem a gőzt.

Az új album is tele lesz az ilyen pillanatokkal?

Bobby: Érdekes módon pont, hogy nem, mert most annyi nyersanyagunk született a húsdarálón keresztül is, hogy már nem is maradt hely az ilyeneknek. Most nem annak volt itt az ideje, hogy az ilyen lassabb, érzelmesebb pillanatokat is feltegyük a lemezre.

Miért nem?

Bobby: Mert egyszerűen nem kívánta meg a lemez. De maradtak ilyenek is a tarsolyunkban.

Pár héten belül indul a turné, gondolom, a többiek most éppen arra készülnek. Te mennyi időt töltesz mostanában gitározással – akár gyakorlás céljából, akár a saját szórakozásodra?

Bobby: Van, hogy egy nap tíz percet, és van, hogy tíz órát. Igyekszem minden nap kézbe venni a gitáromat, de nem aggódom amiatt, hogy minden áron agyongyakoroljam magam. Néha hetekig nincs alkalmam játszani, mint most is, máskor meg minden egyes nap a gitárral az arcomon ébredek, mert azzal aludtam el. Az a legfontosabb, amit tanácsolni tudok, hogy egy gitáros mindig tartsa látható helyen a hangszerét, ahonnan az beszélni tud hozzá, hogy: „hé, te rohadék, gyere és vegyél fel!” Nem viccelek: legyen egy gitár a konyhádban, a fürdőben, még a WC-be is tegyél egyet, sosem tudhatod, mikor támadnak jó ötleteid!

Három szám már megjelent az új albumról, lesz még több is októberig?

Bobby: Nem vagyok benne biztos, hogy lenne még újabb klipes dal, de október tényleg messze van még, úgyhogy lehet, hogy közzéteszünk egy dalt videó nélkül is.

Azért ezt a három számot választottátok, mert ezek foglalják össze a legjobban, hogy milyen is lesz a teljes lemez?

Bobby: Nem hinném, inkább csak érzésre választottuk ki őket. Minden dalnak különböző a hangulata, más-más erősségei vannak az albumon, még a sorrendet is nehéz volt eldönteni. A Forsakenben viszont biztosak voltunk, mert azt már a legutóbbi európai turnén is játszottuk, és nagyszerű fogadtatása volt. Szeretjük élőben letesztelni az új dalainkat, mielőtt megjelennek, bár ez mindig szerencsejáték abból a szempontból, hogy sokan szeretnek kimenni sörért, ha egy olyan dalt hallanak, amit nem ismernek. A Forsakennel pont az ellenkezője volt, a turné minden állomásán eljátszottuk és mindenhol imádták, mintha már harminc éve ismernék!

Az egyik, még be nem mutatott dal címe egy rövidítés: S.I.T.F.O.A. Ez mit jelent?

Bobby: Strength In The Face Of Adversity – erősnek maradni a legnagyobb balszerencse közt is. A Biohazardot annak idején azért hoztuk létre, hogy a saját világunkban valami kapaszkodót találjunk, és felhívjuk a figyelmet azokra a negatívumokra, amelyek miatt erre szükség volt. Anélkül, hogy túl sokat árulnék el a szövegéből, ez a dal ugyanezt a küzdelmet vetíti ki a mai világunkra. Mindig is voltak és mindig is lesznek, akik megpróbálnak keresztbe tenni neked – hát maradj erős!

Ez az egész albumnak lehetne egy fontos üzenete.

Bobby: Sok szemszögből tényleg az is. A klasszikus Biohazard dalszövegek mind tartalmaznak önreflexiót, ez nem változott, csak épp már a mai önmagunk szemüvegén keresztül nézzük a dolgokat. Nézd meg az Urban Discipline szövegeit, azok mind erről szólnak: ne add fel, kelj fel és menj tovább – ezeket az üzeneteket egy kicsit saját magunknak is szántuk. Ez volt az egész zenekar koncepciója: más az edzőterembe jár levezetni a feszültséget, ha az élet minden sarkon belédrúg, mi pedig a próbaterembe. Zeneileg túl hardcore voltunk a metalhoz, és túl metal a hardcore-hoz, de a mondandónk mindenkinek szólt, mindenki együtt tudott érezni vele.

Ahogy változtak az idők, úgy változtak ezek a veszélyek is, amelyek körbevesznek az életben. Én azt gondolom, hogy hiába a sok kihagyás, mégis mindig pont akkor jött egy új Biohazard album, amikor a legnagyobb szüksége volt rá a világnak. Ugyanúgy igaz ez az új lemezre, mint ahogy a legutóbbira, a 2012-es Reborn In Defiance-re is.

Bobby: Minden Biohazard album egy lenyomata volt a maga idejének, és igazad van abban, hogy ahogyan a világ változott, úgy változott a hozzá való viszonyulásunk is. Teljesen tudatosan nyúltunk bele a szövegeinkkel az éppen aktuális problémákba, legyenek azok az általunk is átélt dolgok, mint a csalódás, a fájdalom, vagy akár a bolygó másik oldalán élők gondjai, amiket mi el sem tudunk képzelni. Egy dalszövegben mindezt össze lehet kötni. Én mindig azokat a visszajelzéseket értékeltem a legjobban a zenénkkel kapcsolatban, amikor valaki nem a gitáromat vagy a hangzást dicsérte, hanem megköszönte, hogy átsegítettük őt egy nehéz időszakon. Volt, aki elvesztette a testvérét, és a mi dalaink segítettek neki feldolgozni a gyászt. Volt, akit lecsuktak, és csak azért tudta megőrizni a józan eszét, mert Biohazardot hallgatott a sitten. Volt, aki a mi zenékre jött le a drogokról. Nekem fontos, hogy sokakat ilyen szinten is megérintettünk.

Vannak olyan dalok vagy előadók, akik téged segítettek át hasonló időszakokon?

Bobby: Ezt kicsit messziről indítanám: én mindig is imádtam mindenféle zenét, például a thrash metalt, de hiába volt lenyűgöző a zene, nem találtam meg azokat a szövegeket, amikre azt mondhattam volna, hogy igen, ezek tényleg az én életemről szólnak. Nem akarok megsérteni senkit sem, de annak a zenének számomra nem a szövegekben, hanem a riffekben van a varázsa. Aztán amikor bejött a hardcore, én egy brooklyni tizenéves metalosként egy új mozgalom közepén találtam magam. Hallottam a manhattani Agnostic Frontot, a Cro-Mags-et, akik az egésznek az úttörői voltak, és azonnal értettem, miről beszélnek, mert benne éltem. Megértettnek éreztem magamat, a magam valóságát hallottam viszont a hardcore-ban. Az is rögtön megtetszett benne, hogy erre a zenére tényleg akárki képes lehetett – játszani és befogadni-: az átlagember zenéje volt az átlagembernek. Nem voltak sztárallűrök, nem volt különbség a színpadon és a színpad előtt lévő srácok között, ha csak az nem, hogy az egyiknél történetesen volt egy gitár.

Ma is vannak olyan előadók, akik még meg tudnak érinteni?

Bobby: Ja persze, a hardcore-t csak azért hoztam fel példaként, mert ez adott zöld utat afelé, hogy mi is a saját problémáinkról énekelhessünk. Ez nem csak egy műfaj volt, hanem egy mozgalom. Aztán, ahogy fejlődött a hardcore, megjelent a crossover, amivel elmosódtak a határok és velük együtt a rajongótáborok közti éles ellentétek, az újabb zenekarok pedig már egy más közegben indulhattak el, aminek köszönhetően sokkal vadabbak, sokkal elszántabbak lettek, mint mi voltunk. Sokkal nagyobb terük volt feszegetni a határokat.

Például kikre gondolsz?

Bobby: A Slipknotra, a Hatebreedre, a Lamb Of Godra, de akár a saját kortársaink közül a Sick Of It Allra is, akik lenyűgözőek a színpadon, és hasonlóan örökérvényűek, mint mi. Manapság is rengeteg új hardcore bandát fedezek fel, és ezek a fiatal srácok is hihetetlenek, boldog is vagyok, hogy utánunk is lesz, aki életben tartsa azt, amit elkezdtünk. Amikor mi elkezdtük fiatalon, ki gondolta volna, hogy még ötvenen felül is ezt fogjuk csinálni? Mi biztos nem.

Még mennyi ideig látod magadat, ahogyan ezt csinálod?

Bobby: Pontosan addig, amíg meg nem halok. Nem tudom, ez mikor lesz, vagy, hogy mi fog elvinni, de ha rajtam múlik, addig a napig biztosan lesz Biohazard. Az nincs kizárva, hogy a jövőben még összeállok másokkal is, ha megint szünetet tartanék, hiszen ahogy mondtam, még megvannak azok az érzelmesebb ötleteim is, amiket a hiátus alatt írtam. De a Biohazardot most már sosem fogom feladni, elkísér a sírig.

Már csak egyetlen kérdésem maradt: van róla elképzelésed, hogy mikor láthatunk titeket újra Magyarországon, vagy akár csak Európában?

Bobby: Mindenképpen szerepel a terveink közt, hogy 2026-ban visszatérjünk Európába, de most egyedül az az amerikai turné van kőbe vésve, ami októberben indul, a kísérőink pedig régi barátaink, az Onyx lesznek. Dolgozunk rajta, hogy visszatérhessünk Budapestre is, remélhetőleg a Barba Negrába!

Fotók: Dávid Zsolt