Mintha egy ringben vívnánk az életünkért folyó ökölvívó mérkőzést. A kihívó a Sors, a másik sarokban a Nagy Generáció még nagyon is aktív művészi szereplői. Akikre előbbi olyan sorozatütéseket mért, amely mindegyikőjük számára végzetesnek bizonyult. Így egy hét leforgása alatt végső búcsút kellett vennünk a jazz műfajának két kiválóságától, Latmann Bélától és Kőszegi Imrétől, a legendás filmes Tarr Bélától, valamint a színészóriás Voith Ágitól. Aztán ma hajnalban /2026.01.31./ a rock and roll magyarországi királyától, Fenyő Miklóstól is. Az ittmaradottaknak, a családtagoknak, a közönségnek, a rajongóknak, végső soron a magyar kultúréletnek még az sem vigasz, hogy a művészek viszonylag sokáig közöttünk lehettek.
„Hogyha egyszer én majd meghalok / Mennyboltba visznek a jampi angyalok” – énekelte ötvenhárom esztendősen Fenyő Miklós. Aki még az elmúlást is könnyed, már-már humoros metaforákban tudta megjeleníteni. Aki elmondhatja, hullámvölgyekkel teli élete küzdelmes, végeredményét tekintve tartalmas és egyben bámulatra méltó volt. Amelyet elsősorban a zene és a futball szeretete töltött ki. Mint annyi más honfitársunkat, a történelem ’56-ban szüleivel együtt őt is a rock and roll hazájába, Amerikába sodorta, ám mégis visszatértek. Hogy miért? Fenyő Miklós elmondása szerint nem véletlen, hogy Hungariának nevezte el saját, ma már legendává nőtt formációját… És persze mint lokálpatrióta, a XIII. kerületet is örökké a szívébe zárta.
Fenyő Miklós ízig-vérig zenész volt. Remek, virtuóz zongorista, egyedi orgánumú, karizmatikus énekes-előadó, aki, ha kellett, gitározni is megtanult. Zeneszerzői-szövegírói vénájáról megszámlálhatatlan jó értelemben vett sláger tanúskodik. Számos muzsikus Fenyő Miklósnak köszönheti ismertségét, karrierjét. Így a beat korszak nagy gitárosai közül Barta Tamás és Szűcs Antal Gábor, akik az LGT-ben illetve a Skorpióban bontakozhattak ki igazán, de Frenreisz Károly zenekarában lett ismert és elismert dobos Fekete Gábor is. A későbbi Flipper Öcsiről, Szandiról nem is beszélve.
Aztán a hetvenes évek végi Beatles-Hungaria után beteljesedett az amerikai álom. Itt, az úgynevezett „munkás-paraszt hatalomra” épülő, szigorú rendszabályok között működő Magyarországon. Ahol a jampinak öltözött Hungaria-muzsikusok (Fenyő mellett Dolly, Szikora Róbert, Kékes Zoltán, Novai Gábor, Fekete Gyula) egyfajta divatot teremtve, száznyolcvan fokos fordulatot véve, fenekestül forgatták fel a nyolcvanas évek eleji útkereső magyar zenei világot. „Angyalföldi pálmafákkal”, színes, bohókás napszemüvegekkel, a felhőtlen szórakozással, szórakoztatással. Mert ez volt Miklós igazi világa. Annak előtte, majd a feloszlást követően hiába járta végig a pop-rock zene ingatag grádicsait: a beat műfaj könnyebbik oldalától, valamint a Beatlestől a nyolcvanas évek második felében dívó breaken, vagy éppen a „modern”, szintetizátoros-szirupos popslágereken keresztül a rockabillyig, a végén mégis a klasszikus rock and rollnál kötött ki. Hisz ez volt az ő igazi közege, világa. Amelyet – Szandi, Flipper Öcsi és zenekara menedzselését (sőt sportújságírás és rock and roll diszkózás) követően – a kilencvenes évek elején-közepén váltott valóra és egyben óriási sikerre. Megérdemelten. Egy valóban küzdelmes karrier Erdős doktor kisstílű ármánykodásait, a zenei trendek nem éppen neki kedvező változásait, a zenekari közösségekkel együtt járó problémákat is átélve.
Mindezek után elmondható: Fenyő Miklós élete révbe ért. Imádta, amit csinált, imádta a közönségét, amelyet mindenek fölé helyezett. Amelyet megszámlálhatatlan mennyiségű és elképesztően sikeres koncerttel ajándékozott meg. Életéről musicalt írtak, filmet forgattak, könyvet írtak. Munkásságát számos elismeréssel, többek között Artisjus-, Fonogram-, valamint eMeRTon-díjjal jutalmazták. A Hungariával tizenhat, szólópályája kapcsán tíz nagylemez, valamint összességében több kislemez látott napvilágot: köztük gyémánt-, platina-, és aranylemezek sorával. Emellett – és a Hungaria próbahelyén felavatott emléktábla mellett – még az is megadatott, hogy (az első 1995-ös nagy reunion után) 2024-ben és 2025-ben – megfogyva bár, de – ismét összeállt a nagy Hungaria. Előbbi nemhiába kapta a Most vagy soha címet…
Noha Jampiszív címmel életrajzi könyv született róla, Mélyvíz csak megúszóknak aposztrofációval, ő maga is megírta szubjektív élményeit. Amihez egyes hírek szerint még legalább öt kötet tervezett… Ám az Élet, a Sors, a Jóisten másként döntött. Itt a földi létben 78 esztendőt ajándékozott annak az embernek, művészembernek, aki mindennél jobban szerette az életet. Aki egy mindenben kitartó feleséget, két felnőtt gyermeket, valamint egy fiú unokát hagyott hátra.
És egy páratlan életművet, amely örökre beivódott a zene- és kultúraszerető emberek szívébe-lelkébe.
