Idén kereken 50 éve készült és 1976. november 22-én jelent meg a hannoveri rockerek negyedik nagylemeze, amellyel végleg sikerült betörniük a nemzetközi piacra. A Virgin Killer ugyanis pillanatok alatt aranylemez lett Japánban, ami nemcsak az ázsiai piacokat nyitotta meg számukra, de a Tokióban rögzített koncertlemezük később Amerikában is akkora feltűnést keltett, hogy onnantól kezdve szinte bármivel rukkoltak elő a srácok, az bombasikerré vált.
Lemezajánlónk első részében bemutatjuk a Scorpions aranykorának viharos születését, a gitársávok forradalmát és azt a turnékorszakot, ahol az omegások mutatták meg a németeknek, hogyan kell igazi rockshow-t csinálni.
LP – RCA / Victor 1976
Miután Michael Schenker elfogadta az UFO ajánlatát, a Scorpions szétesett. A banda ugyanis nemcsak zseniális szólógitárosát és egyik zeneszerzőjét veszítette el, hanem gyors ütemben a ritmusszekcióját, valamint a kiadóját is. Klaus Meine énekes és Rudolf Schenker ritmusgitáros kivételével szinte senki sem hitt a zenekar jövőjében, így roppant nehéz volt új tagokat találni a távozók helyére.
Történt ugyanis, hogy amikor Michael távozott a Scorpions kötelékéből, még tartott a Lonesome Crow turné, így maga helyett a Dawn Road gitárosát, Uli Jon Roth-ot ajánlotta. Ezzel párhuzamosan a dobos és basszusgitáros posztokon is beindult az átjáróház: ki a csekély bevételek, ki pedig Michael kilépése miatt nem látott jövőt a zenekarban. Ráadásul Uli Roth sem maradt fixre, a helyettesítés után visszautasította Rudolfék ajánlatát, és visszatért a saját csapatához.
Rudolf viszont mindenképpen együtt akart dolgozni Ulival, ezért úgy döntött, hogy ő viszont akkor beszáll a Dawn Roadba. A neoklasszikus hard rockot játszó banda így először egy második gitárossal egészült ki; a csapat további tagjai Francis Buchholz basszusgitáros, Achim Kirschning billentyűs és Jürgen Rosenthal dobos voltak. Nem tartott sokáig ez az ötös felállás: Francis és Roth hamarosan rábeszélték Schenkert, hogy hívja meg énekesnek a Scorpionsból az egyedül maradt Klaust. A két formáció összeolvadásából végül egy hattagú Dawn Road jött létre, de ez is csak rövid ideig működött ezen a néven. Mivel a Scorpions már ismertebb, nagylemezes zenekarnak számított, a koncertszervezés megkönnyítése végett végül a régebbi, bejáratott név megtartása mellett döntöttek. Vagy már eleve is ez volt a ravasz Rudi terve…?
A csapat mindenesetre megszilárdult, és bár Michael kilépése után a Brain érdeklődése alábbhagyott, sikerült új szerződést kötniük az RCA-vel. Ráadásul ez az együttműködés sokkal jobban segítette a nemzetközi törekvéseiket, mint az előző kiadójuk. Így történt, hogy bár az emberek többsége egy lyukas garast sem adott volna a Scorpions túlélésére, a nagy kavarodás után a zenekar összességében mégis jobban járt és előrébb lépett.
Az új korszak főszereplője egyértelműen Uli Roth lett. Bár mindenki azt gondolta, hogy a német csodagyerek pótolhatatlan, Roth nemcsak könnyedén megbirkózott Michael Schenker örökségével, de dalszerzőként is maradandót alkotott. Ráadásul énekesként és színpadi fazonként is abszolút a helyén volt, és Francis is nagyon odatette magát. Így a megújult Scorpions hirtelen egy bivalyerős frontot kapott: a koncertjeiken kis túlzással egyszerre négy frontember küzdött a publikum figyelméért.
Hab a tortán, hogy az 1974 novemberében megjelent Fly To The Rainbow nagylemez sokkal jobb kritikai és közönségfogadtatásban részesült, mint az elődje, így a második albummal a Scorpions végképp emelkedő pályára állt. Elkezdődött az együttes Uli Roth-, és egyben RCA-korszaka, amelyben évről évre egyre nagyobb sikereket arattak.
A kettes lemez felvételeit követően Achim Kirschning úgy döntött, hogy kilép a Scorpionsból, bár session zenészként később is együttműködött a csapattal. Talán mindenki jobban járt így. Jürgen Rosenthalnak szintén mennie kellett, őt ugyanis besorozták a nyugatnémet hadseregbe. Helyére egy névrokona, Jürgen Fechter érkezett, majd 1975-ben Rudy Lenners lett a zenekar állandó dobosa. Már vele készült a banda harmadik albuma, amellyel megint sikerült egy komolyabbat lépniük előre.
Az In Trance ugyanis annak a hosszan tartó és gyümölcsöző együttműködésnek lett az első darabja, amelyben a Scorpions és Dieter Dierks hangmérnök-producer nemcsak egymásra talált, de egyben kidolgozta azt az ütőképes formulát is, amely a csapatot végleg elindította a világhírnév felé tartó vonaton.
Dieter méltó utódja volt Conny Planknek: egy olyan szakember, aki értette a banda szándékait, és megérezte az idők szavát is. Dierks ugyanis felismerte a Scorpionsban rejlő slágerpotenciált, és az In Trance albummal áramvonalasította a hangzást. Kigyomlálta a felesleges, túlnyújtott zenei betéteket, a dalokat pedig sokkal direktebbé, feszesebbé, az arénákba és a rádiókba jobban illővé formálta. Hangmérnökként pedig olyan agresszív, mégis polírozott és tiszta megszólalást kevert ki, amely tökéletesen egyensúlyozta Rudolf Schenker kőkemény ritmusgitározását és Uli Jon Roth Hendrix-ihlette, neoklasszikus szólóit. Ez a telt, átütő hangzás lett a klasszikus heavy metal egyik korai prototípusa. A Scorpions ezzel már nemhogy nem követte a trendeket, de a krautrock skatulya helyett immár világraszóló úttörőként mutatta az irányt egy teljes műfajnak.
Dieter, aki Connyhoz hasonlóan roppant fegyelmezetten dolgozott, rendkívül szigorú mentornak bizonyult. Nagy hangsúlyt fektetett Klaus Meine énekstílusára, és segített neki megtalálni azt a jellegzetes, magas, tiszta, mégis karcos tónust, amely később a Scorpions védjegyévé vált. Emellett a refrének és a dallamívek finomításával elérte, hogy a súlyos riffek ellenére a dalok azonnal megjegyezhetővé és dúdolhatóvá váljanak. De még itt sem állt meg. Meinét sokszor éjszaka énekeltette: megvárta, amíg a hangszálai kissé elfáradnak, mert így a hangja kapott egy plusz karcos, nyers, fojtott élt, ami még drámaibbá tette az előadását. Amikor a frontember görcsössé vált, Dierks leállította a szalagot, és elküldte pihenni. Másnap reggel azután az első, spontán próbálkozást rögzítette, amikor a páratlan hangú énekes még nem gondolta túl a dallamot – ez a zseniális munkamódszer hallatszik is a végeredményen, jobbnál jobb felvételek születtek az együttműködésből.
Dieter Dierks szakértelme nélkül a Scorpions valószínűleg megmaradt volna lokális, német underground kultzenekarnak, így viszont reális esélyük nyílt a nemzetközi befutásra is. A kölni Dierks Studios ugyanis eleve a korszak legmodernebb hazai stúdiókomplexuma volt, ahol a producer olyan újításokat vetett be, amelyek teljesen előremutatóak voltak a hard rock szakmában. Elkezdte például duplázni vagy triplázni a gitársávokat: Rudolf Schenker ritmusgitárjait vastagon, a középtartományt megerősítve rögzítette, amitől a riffek falbontó erejűek lettek, mégis tiszták maradtak. Emellett saját fejlesztésű, analóg zengető effektusokat használt, így a dobokat és Klaus Meine hangját olyan térhatással látta el, mintha egy hatalmas arénában szólnának. Ez a térérzet lett a későbbi, nyolcvanas évekbeli aréna-rock hangzás alapköve, amellyel a Scorpions szintén a a komplett rock színtérnek mutatott utat.
Bár a Scorpions alapvetően gitárcentrikus zenekar volt, Dierks előszeretettel csempészett Mellotront és egyéb finom, pszichedelikus effekteket a háttérbe, hogy mélységet és misztikus atmoszférát adjon a lassabb daloknak. Így aztán a korábbi Dawn Road- és Scorpions-tag, Achim Kirschning szakértelmét is rendszeresen igénybe vették, hogy évről évre egyre jobb rockballadákat rögzítsenek.
A recept tehát megvolt és működött, már csak a promóciót kellett felpörgetni. Az In Trance lett az első album, amelyen már a megújult Scorpions-logót használták – ez a dizájn aztán mindenhová elkísérte a hannoveri rockereket. A borítón vonagló lány kilátszó bal keble pedig kellő botrányt kavart ahhoz, hogy mindenki a bandáról írjon és beszéljen. Ne feledjük, 1975-ben járunk, a berlini fal és a vasfüggöny által kettészakított Németországban, ahol nemcsak a szabadosság, a prűdség, a képmutatás és az erkölcs csapott össze, de mindennek volt valamiféle vélt vagy valós politikai vonzata is. Így bár a zenekar nagyon helyesen elhatárolódott a skandalumtól, cenzúrázott borítóváltozat is készült, miközben minden felelősséget a lemezkiadóra toltak, azért kellően élvezték a helyzet egyértelmű, márkásítható reklámhatását is.
Az In Trance sikere meghozta az egyértelmű kritikai áttörést, valamint a sajátos Scorpions-stílus és -arculat megszületését, majd az 1976-os Virgin Killer lett a legelső olyan albumuk, amely már komoly nemzetközi sikereket aratott.
Fontos adalék még, hogy a megújult Scorpions gyakran koncertezett együtt az NSZK-ban a szintén vérfrissítésen átesett Omegával. Klaus Meine és Rudolf Schenker a mai napig hangsúlyozzák, hogy a magyar csapat ezeken a hetvenes évekbeli fellépéseken mutatta meg nekik, hogyan kell igazi, professzionális rockshow-t csinálni.
Az Omega ekkoriban ugyanis gigantikus látványvilággal, füstgépekkel, majd lézershow-val járta a színpadokat, amit a német rockerek tátott szájjal figyeltek. Az 1975-ös és ’76-os nagy európai körút volt a két együttes legintenzívebb közös időszaka: az Omega a The Hall Of Floaters In The Sky nagylemezét mutatta be, a Scorpions pedig az In Trance dalait népszerűsítette. Bár a szerződések szerint Kóborék voltak a főzenekar, mégsem számított papíron ki a headliner, a barátság jegyében sokszor megcserélték a sorrendet. Nem csináltak presztízskérdést abból, ki lép színpadra korábban vagy utolsóként.
1976 végén azután az Omega megjelentette addigi legsikeresebb kinti korongját, a Time Robber-t, amely csak az NSZK-ban több mint egymillió eladott példányt produkált. A hamar aranylemezzé érett album turnéján szintén a Scorpions kísérte el a magyarokat a nagyobb német egyetemi városokba és sportcsarnokokba. Páholyból láthatták és hallhatták, mi, hogyan és miért működik az Omega dalaiban, illetve Meckyék előadásában. Mindez pedig komoly hatást gyakorolt a készülő, új Scorpions-anyagra is.
Folytatjuk!
