Amikor a sci-fi disztópia valósággá válik, a galaxis legkülönlegesebb metalzenekara kénytelen átírni a forgatókönyvet. A Voivod tizedik magyarországi koncertje az Analog Music Hallban nemcsak a kényszerű énekescsere miatt maradt emlékezetes, hanem azért is, mert a kanadai legendák megmutatták: a felállás változhat, de a nyers zenei fegyelem és az őszinte, emberi közvetlenség változatlan.
Tizedik alkalommal járt hazánkban a kanadai sci-fi metal legenda, és még mindig lenyűgöző a teljesítményük, bármilyen felállásban is lépjenek színpadra. Az előzményeket nyilván mindenki ismeri: Snake-nek /Denis Belanger/ családi okok miatt fel kellett függesztenie a turnézást, így erre a mostani európai körre Eric Forrest ugrott be a helyére. Ez igencsak különleges élményt kínált a pesti klubba sereglő prog metalosoknak.
Egy ötvenes punk, rocker és metalhead mára már úgy van a gyerekkori kedvenceivel, hogy minden egyes fellépés ajándék. Ki tudja ugyanis, mikor indulnak újra turnéra a negyven-ötven-hatvanéves klasszikus formációk, és eljönnek-e még elérhető távolságba. Így aztán akadnak kötelező körök, ahová az ember akkor is elmegy, ha érzi, hogy kopott már a fény. Oda meg végképp a legnagyobb örömmel tart, ahol a mai napig alapértelmezett a magas minőség, a hangszeres tudás, a jó énekhang és az érvényes művészi mondanivaló.
A Voivod külön intézmény. Korszakról korszakra, albumról albumra épülő posztapokaliptikus világuk olyannyira egyedi, mint amennyire profetikus. A dobos Michel Away Langevin vezetésével dolgozó csapat immár 44 éve építgeti azt a multimédiás, zenés-visualis legendáriumot, melynek súlyos társadalmi üzenetei sajnos napról napra aktuálisabbak. Ez már rég nem a klasszikus sci-fi: itt nem egy elképzelt, távoli disztópia szörnyűségein borzongunk, nem is könnyed horror, hogy aztán a stáblista után megkönnyebbülten álljunk fel a fotelből. Sokkal inkább gulliveriáda, amely finoman ugyan jelmezbe öltözteti a mondandóját, de alapvetően a saját, egyre inkább elcseszett világunk elé tart kíméletlen tükröt.
Egy ilyen szerep azonban mindig veszélyes. Ha ugyanis hiteltelen, silány figurák adják elő, a produkció akkor sem működik, ha amúgy a művek zseniálisak. Az ilyen komplex, társadalomkritikus tartalomhoz kevés a hangszeres tudás és az előadói tehetség: legfőképpen embernek kell maradni ahhoz, hogy a mondandó valóban világítson a világ különféle embertelenségei közepette.
Szerencsére a Voivod tagjai kifejezetten barátságos, szelíd és szerény emberek, akiknek ennyi év után sem szállt a fejükbe a dicsőség. Pedig lenne mire büszkének lenniük, ők mégis ugyanolyan lelkes rajongók maradtak, mint a közönségük java része. Ennek megfelelően ezúttal is hatalmas elánnal, végig mosolyogva adták elő a sűrű, bonyolult kompozíciókat, miközben folyamatosan együtt éltek a publikummal. Kisebb-nagyobb gesztusok, összekacsintások, a közeli kameráknak szánt pózolások és ipari mennyiségben osztogatott pengetők jellemezték az estét.
Ez a régi időket idéző, bajtársias attitűd már a buli előtt tapintható volt. Bő fél órával a beengedés előtt Away, Daniel Chewy Mongrain és Dominic Rocky Laroche lazán odasétáltak a kordonok mögött gyülekező kemény maghoz. Közvetlenül haverkodtak a korán érkezőkkel, aláírták a relikviákat, és mindenkinek tartogattak pár kedves szót. Valóban csak az maradt közös fotó nélkül, aki nem vágyott rá. Eközben mindenkitől megkérdezték a nevét, és azon szólították az illetőt, miközben olyan hálás mondatok hagyták el a szájukat, mint hogy: „köszönjük, hogy megvásároltad a lemezeinket”, vagy: „de jó, hogy ismét eljöttetek”. Épp annyira voltak lelkes fanboyok, mint akik miattuk utaztak a koncertre.
A barátkozás egészen a kapunyitásig tartott, majd a koncert első perceitől gyakorlatilag ott folytatódott, ahol a kordonoknál abbamaradt. Miközben egymás után dördültek meg a súlyosabbnál súlyosabb tételek, Chewy és Rocky folyamatosan szemkontaktust tartottak az első sorokat megtöltő régi-új ismerősökkel. Emiatt a közvetlenség miatt nem volt nehéz elmerülni a Forrest-érát és a korai thrasher gyökereket egyaránt megidéző zenei programban, miközben könnyebben befogadhatóvá vált az a görbe tükör is, amely a szövegekben, valamint az Away festményeiből gyúrt háttéranimációkból áradt. Elképesztő a kontraszt, hogy mennyire szerethető fazonok ők, miközben a világ egyik legsúlyosabb zenéjét és legridegebb társadalomkritikáját vágják mosolyogva az arcunkba.
Előzenekar ezúttal nem volt, így minden idegszálunkkal a kanadai zsenik produkciójára koncentrálhattunk. Ebben a hangzás is a segítségünkre volt, bár ezúttal nincsenek komoly viszonyítási pontjaim: végig az első sor közepén álltam, ott kifejezetten jól szólt a buli. Mivel az Analog Music Hallban egyébként sem szoktak akusztikai problémák lenni, nem éreztem késztetést az ilyenkor szokásos, terem körüli tiszteletkörök megtételére.
Bár Eric visszatérését a szükség szülte, eszük ágában sem volt haknira venni az estét. A dolgok hirtelen együttállását legfeljebb azon lehetett észrevenni, hogy Forrest néhány dalnál még puskázott a szövegek hibátlan tolmácsolásához. Ez a gesztus nemcsak a sürgős beugrás miatt tiszteletreméltó, hanem azért is, mert a jóval a távozása után kiadott The Wake korongról is bevállalta az igencsak technikás Obsolete Beings-et.
Önmagában is beszédes tény, hogy összesen tíz albumot sűrítettek bele a tizenkét dalból álló programba, egyaránt merítve az E-Force és a Snake-korszakok gazdag örökségéből. Eszük ágában sem volt a top slágerekkel biztosra menő haknimentalitást hozni, inkább ritka csemegéket mutattak be ezzel a különleges felállással. A repertoár súlypontjait jól mutatja, hogy kizárólag a korai káoszmetalt hozó War And Pain debütalbumról, valamint a prog-metal alapműnek számító Nothingface lemezről dupláztak.
A rövidke, ráadással együtt kábé 65-70 perces, rendkívül intenzív zúzda olyan gyorsan elrepült, mintha csak másodpercek lettek volna. Hiányérzete mégsem maradt senkinek: a banda olyan elképesztő elánnal, lelkesedéssel és patikamérleg pontosságú precizitással tolta az arcunkba ezeket a komplex, nyakatekert témákat, mintha csak egy faék egyszerűségű népdalt kellett volna fél kézzel ledarálniuk. Away pedig egyenesen biológiai csoda, hiszen bár már hatvanon felül jár, még mindig döbbenetes dolgokat játszik, közel fénysebességgel, fáradhatatlanul és látványosan.
A legnevesebb kihívás elé egyértelműen Forrest állt, akinek a hirtelen jött beugrás mellett egy komoly egészségügyi problémával is meg kell harcolnia. Innen is jobbulást, gyógyulást, áldást és jó egészséget kívánunk neki! Mindenesetre a hangjával nem volt probléma, miként frontemberként is rendesen odatette magát. Sosem hittem volna, hogy láthatjuk még valaha a Voivod élén, de az élet valóban a legjobb forgatókönyvíró. Ez az este igazi zenetörténeti pillanat volt a hazai rajongóbázis számára, amely biztosan örökre beég minden jelenlévő emlékezetébe.
A ráadást ezúttal is az Astronomy Domine és a Voivod betonbiztos kettőse jelentette. A saját himnuszuk alapértelmezett, de az évtizedek alatt a Pink Floyd-átdolgozás is annyira a DNS-ük részévé vált, hogy szinte már jobban érezzük az övéknek, mint Masonékét. Nincs ebben semmi új, a rocktörténelemben előfordul az ilyen: a Blinded By The Light hallatán mindenkinek a Manfred Mann’s Earth Band ugrik be, Joe Jackson Got The Time című dalát pedig milliók az Anthrax verziójában zárták a szívükbe. Mindenesetre a kanadai tech-thrasherek biztosan többször játszották már el Barrett klasszikusát, mint maga a Pink Floyd.
Mindent egybevetve a Voivod még mindig csodálatos. Egyszerre tiszteletreméltó az a zenei fegyelem és az a hamisítatlan metalos lazaság, ami a koncertjeiket jellemzi. Nálunk nincs maszatolás és összevissza gitározás azzal a jelszóval, hogy a közönség úgysem veszi észre, a stúdióban meg majd úgyis kijavítjuk. Hiányzik belőlük az atyáskodó, kioktató arcoskodás is: ugyanolyan közvetlen, barátságos figurák, mint a rajongóik. Kedd este újfent bebizonyosodott, hogy a felállás cserélődhet, de a lényeg náluk sziklaszilárd és állandó. A produkciójukat bármennyiszer újra lehetne nézni és hallgatni. Hogy a koncert után mégsem indultunk el tömegesen Bécsbe a csapattal, annak egyetlen oka volt: szerda este már a Beat zseniális legénysége szállította a nyolcvanas évekbeli King Crimson-alapműveket Csepelen. Igazán jó dolguk van mostanában a hazai prog-rockereknek.
