Sorozatunk záró részében többek között szóba kerül a Protekció, a Showhivatal, a 100 Folk Celsius, a Memory Band, az Ungár zenekar, a Staféta, a Party Dance Band és a persze Kugli együttes újabb inkarnációi is.
Mikor érezted úgy, hogy a Kugli elérte a falakat, nincs tovább?
1982 vége felé, miután Vikidál elment, a zenekar nagyot rogyott. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor Major Laci is közölte, hogy kiszáll.
Neki családja volt, egy Duna-parti szükséglakásban laktak, és pénzt kellett keresnie – a festésből vagy más zenélésből, akkor már mindegy volt. Akkor nekem is elment a kedvem az egésztől, én is kiléptem.
Mi történt azután?
Gabó folytatta a Kuglit, én pedig Bíró Gyurival megalakítottam a Proteckciót. Az a formáció visszatért a gyökerekhez: Takács Józsi jött basszusgitározni, akivel már a Hurrikánban is együtt zenéltem, dobosnak pedig egy Kárpáti Laci „Cila” nevű sváb gyereket hívtunk, akit Kovács Gyula bácsi ajánlott.
Milyen ember volt Gyula bácsi?
1982-től két évig jártam hozzá. Gyula zseniális figura volt, mindenki csak „Bolond Kovácsként” ismerte a szüntelen hülyéskedése miatt. Én voltam a sofőrje, amikor koncertje volt: a Ladámmal szállítottam őt és a dobfelszerelését a jazzbulikra a Limanova téri lakásától. Sokat beszélgettünk privátban; ő volt az első tanár az életemben, aki előtt megemeltem a süvegem. Bár profi dobos nem lettem – mert bevallom, lusta voltam gyakorolni –, a szemléletmódomat teljesen megváltoztatta.
Milyen volt a Protekció programja?
Alapvetően trió felállásban játszottunk – gitár, basszus, dob –, plusz Gyurma énekelt. Vittük tovább a Kugliban megismert saját dalaimat, de elővettük a régi hurrikános számokat is, amiket még Takács Józsival közösen írtunk. Ott már nem volt velünk Gabó, teljesen a saját elképzeléseinket valósítottuk meg, de az a korszak sem tartott örökké.
Milyen dalok alkották a Protekció repertoárját?
Alapvetően a saját dalaimat vittük tovább, de már a saját ízlésünk szerint formálva. Játszottuk a Megfizettek-et az eredeti szövegemmel, és a Fények városát, ami később az Apáink mind elmennek címet kapta. Takács Józsi is hozott saját szerzeményeket, például a Kerék címűt, ami egy dögös, Led Zeppelin-stílusú riffre épült. Érdekes egyébként, hogy évekkel később hallottam hasonló zenei megoldásokat és részleteket nagy slágerekben – például az István, a király rockoperában Koppány dalának riffjét, vagy Fenyő Miklósnál a Made in Hungária egyik sorát –, és elgondolkodtam azon, hogy mi ezeket már jóval korábban megírtuk: „Rólam nem neveztek el utcát és teret”, „és utcanév talán soha nem leszek”. Persze ez csak véletlen egybeesés, de jó érzés volt látni, hogy jó nyomon jártunk.
Miért ért véget a Protekció?
Be kell vallanom, nem voltam jó szervező. Nem kilincseltem bulikért, inkább vártam, hogy hívjanak. Szerencsére a Némethy Művelődési Házban azonnal befogadtak minket, mert már ismertek a Kugliból, és a bulik nem voltak veszteségesek. Végül mégis szétugrottunk, és ekkor jött vissza Vrana Tamás, akinek elege lett a Gabó-féle Kugliból.
Az volt a korszak, amikor megpróbáltatok az új hullám felé nyitni?
Igen, Tamás mindenáron azt az irányt erőltette. Showhivatal lett az új nevünk, a felállás pedig Csík Pisti dobossal egészült ki. Mi maradtunk Vrana Tamással basszusgitáron, Bíró Gyurival ének fronton és velem a gitárnál – vagyis hárman a Kugliból. Olyan dalaink voltak, mint a Művirág, és elkezdtünk fricskát mutatni a rendszernek is. Átírtuk például Harangozó Teri egyik dalát, és csináltunk belőle egy görbe tükröt a lemezkiadásról.
Hogyan szólt az Ördögtánc paródia?
A szöveg valahogy úgy szólt: „Kirúgott a lemezgyár, feleletül azt mondták: Ha új hullámot játszanátok, lenne lemez, meglátnátok! Mi a fenére vártok? A rockzenét tegyük félre, jó lesz majd a jövő télre, amikor az új hullámnak vége, nem lesz, aki végignézze.” Ez egy dühös, de vicces rockos nóta volt, amit esztamban játszottunk, amolyan mulatós jelleggel. Ezzel vágtunk vissza a korabeli zenei elvárásoknak. A közönség vette a lapot, jöttek a bulikra, de egy nagy problémával küzdöttünk: a névvel.
Miért nem maradhattatok Kugli?
Mert az akkori ORI-rendszer szerint a név szigorúan a zenekarvezetőé, jelen esetben Gabóé volt. A rajongóink viszont egyfajta szektaként működtek: nekik a Kugli név szent volt, és nehezen fogadták el az új elnevezéseket, hiába játszottunk a formációban mi hárman is a Kugliból. Ebből a bizonytalan helyzetből rántott ki végül a 100 Folk Celsius együttes.
Mielőtt a 100 Folkhoz kerültél volna, volt még egy kísérlet egy megújult Kuglival. Az miben tért el a korábbiaktól?
Teljes stílusváltás volt, egyfajta kosztümös útkeresés. Abban a felállásban én már nem is gitároztam, hanem billentyűs hangszereken játszottam. A legfurcsább az egészben a látvány volt: a komplett zenekar beöltözött. Gabó páncélban dobolt, Major Laci testőrruhában játszott, a nagydarab énekesünk, Sama szerzetesi csuhát öltött, Szabó Gyuri gitáros pedig láncinges őrnek maszkírozta magát.
Te milyen jelmezt kaptál abban a produkcióban?
Én egyfajta D’Artagnan-szerű figurát hoztam kalap nélkül. A hosszú hajammal ott álltam a szélén az orgonánál, és onnan vokáloztam. Olyan dalokat írtunk, amelyek már egyáltalán nem hasonlítottak a régi Kugli-világra.
Honnan jött a középkori koncepció?
Akkoriban ez benne volt a levegőben, például a Nino együttes is próbálkozott hasonlóval. Mi is meg akartuk nézni, mit lehet kihozni belőle. Felléptünk ebben a formában a III. Pusztavacsi Békefesztiválon és az Ifiparkban is, de a fogadtatás már messze nem volt olyan, mint a régi szép időkben.
Szerinted miért nem működött a dolog?
A klasszikus rockos korszak akkoriban kezdett leáldozni. Bejött a metal és az új hullám, a közönség pedig teljesen kicserélődött. Az Ifiparkban készült felvételeken is látszik, hogy a nézők már csak szolidan ültek, nem volt meg bennük a régi tűz. Ez az új Kugli alig fél évig létezett.
Végül eladtam a Crumar szintetizátoromat, és úgy döntöttem, végleg kiszállok abból a formációból.
Még azt mondd el, kérlek, milyen emlékeid vannak arról a bizonyos elhíresült pusztavacsi fellépésről?
Őszintén? Nem szépek. Pedig hatalmas lehetőség volt, rengeteg ember jött el.
Miután elkezdtünk játszani, a tömeg azonnal beindult, de pillanatok alatt áramszünet lett. Kétszer is megszakadt a koncert, végül le is állították az egészet. A szervezés katasztrofális volt: egymillió fokos hőség tombolt, de sehol egy büfé vagy egy pohár víz. Úgy szenvedtem, mint a kutya, mert azt hittem, majd a helyszínen tudunk venni valami innivalót.
Pusztavacson láttál-hallottál úgynevezett „Breki-show”-t, vagy békának öltözött embereket a színpadon?
Nem, dehogy.
A szemtanúk azt beszélik, elég komolyan elszabadultak az indulatok a nézőtéren és a hatóságok részéről is.
Igen, a közönség elkezdett felugrálni a színpadra, a technikusok meg úgy dobálták le őket, mint a zsák krumplit. Nem nézték, hogy kitörik-e a kezük, vagy mi történik velük. A rendőrség kezéből is kicsúszott az irányítás. Bennünket végül vissza sem engedtek a színpadra: leállt a buli, mi pedig menekültünk onnan. Csak arra tudtam gondolni: „menjünk innen, hadd igyak már végre valamit!”
Szerinted szándékos volt az áramszünet?
Inkább az aggregátorok gyengeségére gyanakszom, bár ki tudja. Volt azonban egy másik esetünk az Ifiparkban, ahol az egyik legnagyobb sztárzenekar előtt voltunk vendégek. Ne kérdezd, kik voltak, mert nem akarom őket nevesíteni! A lényeg, hogy aznap este nálunk kétszer is elment az áram, miközben a főzenekarnak semmi baja nem volt a technikával. Biztos vagyok benne, hogy akkor szándékosan vágták el a fonalat, nehogy akkorát szóljunk, mint a sztárok. Be is rágtunk rendesen.
Ez a két kudarc is hozzájárult a Kugli széteséséhez?
Biztosan. Egy óriási békefesztivál, ami szuper lehetett volna, végül csak a pofonokról és a szomjazásról maradt emlékezetes. A szervezők még gyerekcipőben jártak, nem mérték fel, mekkora tömegre kell számítani. Az ifiparkos sztori meg nettó féltékenység, kicsinyesség és kisstílű gazemberség volt.
Ezek miatt is döntöttél végül úgy, hogy ismét befejezed a Kuglival?
Őszintén szólva, már nem hittem benne. A kosztümös korszak csak pótcselekvés volt. A zene ugyan elment, de a szövegek nem voltak elég ütősek, és az összhang is hiányzott a tagok között. Fazonálisan sem voltunk eléggé erősek vagy egységesek. Én hiszek abban, hogy a hitelesség a legfontosabb. Nem kell szépnek vagy vékonynak lenni, még a túlsúly sem baj, de sugározni kell a magabiztosságot. Nagyon sokat számít, hogy egy zenekar tagjai mennyire szimpatikusak, és mennyire hitelesek. Ezek talán nagy szavak, de én hiszek ebben. Ha valaki kicsit szerényebb is képességileg, de ezt meg tudja csinálni, akkor nyert ügye van.
Nézd csak meg, az Omega mire vitte! Kitalálták azt a stílust, és módszeresen végigvitték. Nekem is tetszik, gyönyörű dalokat írtak. Nincs virga sehol, viszont olyan dalok vannak, amiket bárki elénekelhet. Kóbor János „Mecky” sosem volt egy óriási énekhang, de elképesztően hitelesen adta elő a számokat, a banda pedig tökéletes egységet sugárzott mögötte. Sajnos a Kugliból ez a fajta egység veszett ki a végére.
Hogyan kerültél kapcsolatba a 100 Folk Celsius-szal?
A véletlen és a pénz hozta így. A Kugli technikusa, Szarvas „Szunó” Feri átment a 100 Folkhoz, de aztán egy „butaság” miatt fél évre kivonták a forgalomból. Felkértek, hogy helyettesítsem. Életemben először kerestem akkor annyi pénzt, amit nem költöttem el azonnal. Amikor Szunó visszatért, majd újra „eltűnt” – ezúttal már kilenc évre –, Littvay Imre, a 100 Folk Celsius vezetője megkérdezte: csinálnám-e főállásban? Igent mondtam. Zenészlélekkel ugyan kicsit rossz volt pakolni, de a megélhetés nagy úr.
De nem maradtál örökre a háttérben. Hogyan kerültél ott is a színpadra?
Egy balatoni turnén, Kiliántelepen történt. Drosztmér István, a basszusgitárosuk rosszul lett, és nem tudta vállalni a fellépést. Balaton Laci, a főtechnikusunk bekiabálta: „Majd a Gönczy lebasszusozza!” Imre hitetlenkedett, de mondtam neki, hogy már annyiszor hallottam a műsort, hogy minden mozdulatot ismerek. Próba nélkül ment le a buli. Kicsit sokat „gitároztam” a basszuson, de Imre utána csak annyit mondott: „Oké, csak játssz kevesebbet!”
Ezután állandó helyettes lettél?
Igen, Drosztmér betegsége miatt egyre többször én bőgőztem, miközben a technikusi feladataim is megmaradtak. Volt, hogy Littvay Imrét helyettesítettem szólógitáron, amikor Amerikában járt, de egyszer még dobolnom is kellett a Vörösmarty téren, mert nem jött meg a dobosunk. Kaptam egy kockás inget meg egy kalapot, és lement a buli.
Később, amikor Heilig Gábor került a csapatba, ő is sokat betegeskedett, így előfordult, hogy hat hónapig én játszottam végig a turnékat, külföldön is.
Meddig tartott ez a kettős élet?
1988-ig. Nagyon korrekt korszak volt, kifizették a technikusi és a zenészi gázsit is, de a végén elköszöntem tőlük. Nem akartam örökre technikus maradni, hívott a színpad. Ezután jöttek a nosztalgia-zenekarok: az Atlantis tagjaiból alakult Memory Band, Sankó Lacival és a többiekkel. Az már egy másik világ volt, a hatvanas évek zenei emlékeiből éltünk.
Említetted az Atlantist, de a névhasználat akkoriban már finoman szólva is bonyolult volt. Hogyan állt össze az a nosztalgiaformáció?
Valójában nem Atlantis néven futottunk, hanem Memory Bandként. A csapatot olyan zenészek alkották, akik a hatvanas évek meghatározó bandáiban, köztük az Atlantisban is megfordultak. Kovács Jocó hívott el engem; azt mondta, ne sértődjek meg, de itt főleg akkordoznom kell, mert Hanka Peti a szólógitáros. Persze ebből nem volt gond, Peti korrekt volt, sokszor átengedte nekem a szólókat is.
Kik alkották azt a különleges felállást?
Igazi profi társaság jött össze, öten voltunk: Kovács Jocó dobolt, Sankó László basszusgitározott, aki ráadásul elképesztően jól énekelt, Dr. Széll András „Cúg” játszott billentyűs hangszereken – ő civilben neves bakteriológus volt már akkor is –, valamint a már említett Hanka Péter szólógitáron, és én, Gönczy László akkordgitáron, de vokáloztam is.
Milyen volt a hangulat a zenekarban?
Nagyon jó! Sankó Laci és Hanka Peti mellett Cúg is énekelt. Nemcsak a zenei tudás, hanem a szakmai alázat is megvolt mindenkiben. Bár a hatvanas évek slágereiből éltünk, ezekkel a nevekkel és ezzel a hangzással ez több volt, mint egy egyszerű nosztalgiabuli. Itt már nem a világmegváltás, hanem az örömzene és a közönség szórakoztatása volt a cél.
Milyen volt a közös munka Hanka Péterrel?
Peti egy aranycsillag volt. Bár a kísérése néha sajátosra sikerült, a gitárja remekül szólt, és igazi fazon volt a színpadon, akit imádott a közönség. A baj csak az volt, hogy a csapat néha elfeledkezett a közönségről: percekig tanakodtak két szám között, miközben a táncosok csak vártak a parketten. Próbáltam rendszert vinni a dologba, vállaltam a konferálást is, hogy pörögjön a műsor, de a régi berögződések erősebbek voltak. Végül, amikor Sankó Laci helyett Horváth Gyuri jött, még ment a szekér egy darabig, de aztán inkább a saját utamat kerestem.
Hogyan találtál rá a saját formációdra?
Megalapítottam a Party Dance elődjét, amellyel a Római-parton játszottunk régi slágereket. Abban az időszakban talált meg a szerencse is: Péter Karcsit kellett helyettesítenem a legendás Ungár-zenekarban. Ungár István a szakma egyik régi bútordarabja, mindenki ismeri, és a legnagyobb sztárokkal dolgozik együtt. Csak egy bulira ugrottam be, de annyira jól sikerült, hogy végül tizenegy évig maradtam náluk.
Mit jelentett számodra az Ungár-korszak?
Ez egy igazi, ütőképes szalonzenekar volt, olyasmi, mint a Bergendy. Elegáns partikon, céges bulikon játszottunk, profi körülmények között. Emellett Orbán Józsi, a 100 Folk Celsius sztárjának ajánlására bekerültem a Staféta gyerekzenekarba is Donáth Laci mellé. Óvodákba és vidéki haknikra jártunk – elképesztően sok melóm volt. Saját busszal, saját cuccal szállítottam a felszerelést, anyagilag és szakmailag is ez volt az egyik legjobb kanyar az életemben.
Miért fejeződött be ez az intenzív időszak az életedben?
Sajnos a szívem közbeszólt. Az orvos figyelmeztetett, hogy a hat-hét órás, kimerítő táncos bulikat már nem bírja a szervezetem, így kénytelen voltam kiszállni az Ungár-zenekarból. Azóta a Party Dance Band formációra koncentrálok, illetve gyakran lépek fel egyedül is: gépi alappal, élő gitározással és énekkel viszem a nosztalgiazenét oda, ahol szeretik.
Hogyan tekintesz vissza erre a hosszú útra?
Volt benne minden: újpesti beatkorszak, a Kugli lázadása, a 100 Folk-technikus évek és a profi szalonzenélés. Ma is aktív vagyok, és bár a gyerekzene már kevésbé pörög, a nosztalgia iránti igény örök.
Kikkel zenélsz ma együtt a Party Dance formációban?
Jelenleg négyen alkotjuk a zenekart, és ez egy nagyon stabil, profi felállás. Donáth Joe hathúros gitáron játszik és énekel, Szemes László basszusgitározik és szintén énekel, a doboknál pedig a rutinos rockzenész, Bazsó Józsi ül. Én vagyok a zenekarvezető, gitározom, és ha a dal megkívánja, billentyűzöm is. Ez egy igazi gitáralapú nosztalgiazenekar, szinte mindent meg tudunk oldani élőben.
2007-ben volt egy kísérlet a Kugli felélesztésére, melyből aztán született pár CD, illetve koncert. Hogyan emlékszel vissza erre?
Gabóval úgy gondoltuk, hátha van még igény a régi dalokra. Major Laci sajnos nem vállalta – ő a hosszú hajózás után már nem vágyott a színpadra –, így a fiamat, Gönczy Andort kértem fel gitárosnak. Ő technikailag sokkal képzettebb nálam, elképesztő szólókat nyomott például a Senki fia vagy a Megfizettek újabb verzióiban. Bár szakmailag szuperül működött minden, azért nehéz időszak volt ez: sokat vitatkoztunk a próbákon, ahogy az apa és fia között az gyakran megesik.
Miért nem lett tartós ez a harmadik újrakezdés?
A felállásban ott volt még Dudinszky Zoli billentyűn, és a kis Gyurma énekelt, de ő egy idő után besokallt. Akkor jött a képbe Nagy Viktor „Tüdőfej”, aki szerintem kiválóan énekelte a Kugli-dalokat, megvolt benne az a karcos erő, ami ide kell. 2011 körül azonban eljött a végpont. Gabó lekötött egy bulit a Vadvirág klubban, de a hangzás csapnivaló volt, és azt láttam, hogy a saját közönségünk a dalok alatt kimegy csocsózni meg cigizni.
Az volt az utolsó csepp?
Igen.
Ott éreztem meg, hogy az az időszak végleg elmúlt. Akkor kiszálltam, és azóta számomra nincs Kugli, csak a szép emlékek és egy-egy nosztalgiafellépés maradt.
Ma már a Party Dance az én utam, ahol az örömzene és a közönség tisztelete a legfontosabb.
Hogyan élted meg az utóbbi évek nosztalgia-koncertjeit?
A 2007-es újrakezdés után a 40 éves jubileumi buli volt a fordulópont. Ott kikötöttem: csak akkor veszek részt benne, ha az eredeti felállásra koncentrálunk. Az a koncert végül nagyon jól sikerült, vissza tudtuk hozni azt a régi újpesti, némethyis hangulatot. A 45 éves jubileumi bulit sem bántam meg; bár voltak zenei hibák, az összkép és a feeling remek volt. Számomra ez a hitelességről szólt.
Miért ragaszkodtál ennyire ahhoz, hogy csak ti, az alapemberek legyetek a színpadon?
Mert engem taszított az összes többi kísérletezés a Kugli névvel.
Nem a zenésztársakat bántom, hiszen jóban vagyok velük, de a név kisajátítása és a különböző „busójárás” jellegű formációk számomra hiteltelenné tették az egészet. A Kugli névvel többre is vihettük volna, ha megmarad az az őszinte egység, ami a legelején megvolt.
Mit értesz busójárás alatt?
Az átjáróházat, ami a 2011 utáni időszakot jellemezte: a Rózsa Zolival felálló formációk óta lezajlott folytonos jövés-menést.
Azt nyilatkoztad korábban, hogy irritál, ha a saját szerzeményeidet a Gabó-féle újabb Kugli formációk előadásában hallod. Miért érzel így?
Mert ezek a dalok olyanok nekem, mint a gyermekeim. Ha egy dalomat valaki más énekli, a közönség neki tulajdonítja a sikert. Én sem játszom HIT-dalokat, meg olyanok számait, akik szintén nem lettek annyira egyértelműen közismertek. Ez nem olyan, mint eljátszani egy Beatlest vagy egy Sting-számot, ahol mindenki tudja, ki az eredeti szerző. Ha a Rab vagyok-at hallják a Gabó-féle formációtól, és azt dicsérik, kicsit úgy érzem, mintha megloptak volna. Nem beszélve arról, hogy 2012 körül vittem volna tovább a Kugli nevet a saját zenészeimmel, de Gabó perrel fenyegetett, ha használom azt. Ő játssza az én dalaimat a tiltakozásom ellenére, és szerinte ez rendben van, de én nem használhatom a Kugli nevet… Milyen „igazságos” ez így, igaz?
Konkrétan melyek azok a Kugli slágerek, amelyek 100%-ban Gönczy Laci szerzemények?
Az Átkelés, a Gödörben állva, a Rab vagyok, a Hétköznapok, az Ismerős hangok, az Alsó tízezer, a Gyalog indultam, valamint a Senki fia és a Föltámadott a tenger megzenésítése.
Van olyan dal, aminél más a helyzet?
A közös szerzeményeknél, mint amilyen például a Hajnalodik, más a mérce. Amiben Gabó írta a szöveget, az közös tulajdon – azzal ő is azt kezd, amit akar, én sem tilthatom meg neki, hogy játssza. A vitánk a közösségi médiában csak a saját szerzeményeimmel kapcsolatban robbant ki, de a lényeg, hogy a tisztán saját dalaimhoz ma is ragaszkodom.
Miután a négyes lemez lepapírozása folytán kénytelen voltam alaposabban utánajárni, úgy tűnik, a konfliktus magva egy adminisztrációs hiba volt az Artisjusnál.
Igen, kiderült, hogy a kiadói és szerzői listák nem voltak pontosak. A lemezek adatainak egyeztetésénél az jött ki, hogy a régi számok szerzősége nem úgy szerepel a papírokban, ahogyan az a valóságban történt.
Ez borította ki a bilit. Nekem ezek a dalok olyanok, mint a gyerekeim, és amikor azt láttam, hogy más neve alatt futnak, egyszerűen meglopva éreztem magam.
Ezért voltál annyira elutasító a későbbi Kugli-verziókkal szemben?
Pontosan. Gabó ragaszkodott a Kugli névhez, de közben az én dalaimat játszották másokkal. Úgy éreztem, ha én nem használhatom azt a nevet, aminek a felépítésében vastagon benne voltam, akkor ők se használják az én dalaimat! Lehet, hogy vaskalaposnak tűnök, de szerintem a hitelesség itt kezdődik.
De a közös dalokat, ahol Gabó írta a szöveget, ma is elismered.
Természetesen! Ami közös, az közös. Gabó hozzátette a magáét, és elismerem, hogy jó szövegeket írt. A Visszatérés – azaz a Jó anyám – vagy a Megfizettek szövege szerintem kifejezetten jól sikerült, és tökéletesen passzolt az akkori korszak Kugli-világához. Ezek fölött ő is ugyanúgy rendelkezik, mint én, ebbe sosem kötnék bele.
Hogy látod ma a Kugli helyét a magyar rocktörténelemben?
Azt hiszem, a dalok kiállták az idő próbáját. Még ha a rádió, a lemezgyár és a politika falak közé is szorított minket, az a néhány jubileumi koncert bebizonyította, hogy a közönség szívében ott maradt a Kugli és a kugligolyó.
Fotók: Gönczy Laci archívuma, Gönczy Andor archívuma, Gönczy Gabó archívuma, Csilla Zene, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
