Második körben az Udvarias Tömeggyilkos zenekar aktívabb időszakát kezdtük volna feleleveníteni, valamint körbejártunk a gitártörés, mint igencsak megosztó színpadi showelem kérdését is. De közben felmerült egy kívülről nézve abszolút érthetetlen szakmai vita vagy kapcsolati törés, melyre remélhetőleg lesz gyógyír, hiszen sokkal több köt össze minket, mint ami esetleg elválaszthat.
Miért lett a tévé-szereplések és a zenekari előadások állandó eleme a gitártörés?
A módszeres gitárpusztítás a tévében bizony az én ötletem volt, még a kezdet kezdetén. Az elején még dilemmáztak a tévések, de aztán belementek, mint könnyen megjegyezhető látványosságba. A lényeg az, hogy von haus alapon amúgy is gitártörő nevelést kaptam, és az alma bizony nem esik olyan messze a fájától, ahogy azt tudjuk ugyebár…
Ezt, hogy kell érteni?
Még ifjúkoromban, amikor édesanyám módfelett fáradtan és farkaséhesen késő este hazaérkezett valami nagyon durvusz többnapos szocialista vállalati napokról, ahol még a főnökei is felnyomták az agyát, amikor meglátott engem a tükör előtt egy szál gatyában fetrengve gitározni – bizony jogosan kapott olyan dührohamot, hogy gondolkodás nélkül kikapta gitárt a kezemből és szét is verte a hátamon. Majd ifjú házas éveimben, amikor az ex feleségemmel hazaértem vasárnap délelőtt a templomból a miséről, amikor elkezdtem elektromos gitáron gyakorolni a szemüvegem ráesett a gitárra. Mivel az azt követő napokban lusta voltam elvinni a hangszerészhez, inkább a lépcsőházban törtem össze a hangszert. Majd miután kidobtam a kukába, egy óra múlva elvitte egy hajléktalan. Aztán még később pedig, mikor Lapu Misi, az Interart galéria góréja szerzői estet szervezett nekem, poénból egyre nagyobbakat sózott egy gitárral a s.ggemre – hát kikaptam a kezéből és szét is vertem a hátán. Szóval volt már rá példa és a gitártörés a különféle színpadokon is mindig jó móka volt.
Tehát úgy tervezed, hogy ez a showelem már végérvényes hozzád és a zenekarodhoz tartozik?
Igen, természetesen. A lényeg az, hogy mindig lesz mögöttem kísérőzenész, de nem mindegy, hogy milyen katonák kísérnek. Aztán a gitártörő brigád 2016 nyarán kezdett igazán aktivizálódni, amikor a banda akkori menedzsere valami zenészhirdetést adott fel az interneten. Majd a csapat premier bulija 2016 szeptemberében volt az első Lőrincz Tibi segélykoncerten, a Trafik Klubban.
Jómagam a szóban forgó buli napján lasszóztam össze a zenészeimet, részben kocsmákból, illetve a sarki fűszeres-boltból, hangszerboltból, busz és villamos-megállókból. Az a banda jobbára próba nélkül lépett színpadra és pontosan azt játszott, ami éppen az eszébe jutott. A közönség pedig kipusztult az utcára. Természetesen nem maradt el a gitártörés sem a rumlis bemutatkozó bulin.
Ezt a történést testközelből néztem, hallgattam végig, mert 2016-ban három úgynevezett Barátságkoncert-et is szerveztem a nélkülöző és nagybeteg Lőrincz Tibi megsegítésére – mondjuk a harmadiknál már nem írtuk ki a plakátra, csak csendben támogattuk a nehéz helyzetbe került énekest. Viszont, ami már akkor is feltűnt, hogy nemcsak, hogy mindhárom rendezvényen jelen voltál, de konkrétan elsők között jelentkeztél a társadalmi munkára. Miért érezted ennyire fontosnak ezt a karitatív sorozatot?
Akkoriban nagyon jóban voltunk Tibivel. Imádtuk egymást, napi kapcsolatban voltunk egymással és bizony megsajnáltam a fickót, mert a világ poklán ment át és nagyon meg volt zuhanva… Gyakorlatilag az utcára került, évekig kórházakban, illetve vagonokban, meg fűtetlen, sötét lepukkant garzon-kecókban lakott, ahol a budi a folyosó végén volt és ilyen extrém módon próbálta meg túlélni a körülmények terrorját. Ráadásul néhány korábbi haragosa is a nyomában volt.
Korábban meg a terror bolsevizmus is ott hurcolta meg, ahol csak tudta. Sokáig nem tolerálták a vörösök a heavy metalt. Rendszeresen csihipuhizta a karhatalom…
Ezt mi is ismerjük, akiket a rocker ruha miatt oda-vissza igazoltattak a rendőrök, meg nyilván mi is kaptunk a találomra a közönségbe gumibotozó tahók ütéseiből is.
Ilyen volt anno a kommunista rezsim… Tibit elektrosokkozták is, mert akkoriban a politikai renitenseket egész egyszerűen vagy hülyére verték vagy bedugták a diliházba és jött az áram, szinte minden komolyabb ellenzékit elektrosokkoztak…
Ezért is nevetségesek a nagy-nagy ellenállók mesedélutánjai, meg a fenekükbe bújt önjelölt rocktörténészek fércművei. Lőrincz Tibi, Bíró Gyurma, Gönczy Gabó, Major Laci, Birta Laci, Tihanyi Gábor Tánci vagy Tóháty Laci Puttony történeteit ma sem meséli senki. Kártérítést vagy bocsánatkérést sem kaptak soha, hogy még csírájában beléjük fojtották a művészi mondanivalót. Pedig van, amelyikük a Kádár-kolbászból is bőséggel kapott, majd többszörösen is szét lettek törve az álmaik és éveken át hivatalból volt gátolva, blokkolva a karrierjük…
Ráadásul Tibinek a rendszerváltásnak hazudott gengszterváltás utáni évtizedekben is nagyon durvusz adósságai halmozódtak fel. A tetejébe még noch dazu, volt olyan párkapcsolata is, amikor az akkori párja bőröndöstül rakta ki az utcára: boldoguljon, ahogy tud… Még imádkoztam is a fickóért, nemcsak otthon, hanem templomban, többször is, hogy a sorsa jobbra forduljon… Ezért van, hogy még a legfagyosabb konfliktushelyzetben sem tudok rá istenigazából haragudni, mert nem tudom függetleníteni az extrém módon nehéz múltját az emberi hibáitól. Talán a lelkünk mélyén még kedveljük is egymást…
Ebben teljesen biztos vagyok. Akik mindezt végigcsinálták, főleg a módszerváltás előtti kőkemény időket, valódi diktatúrában, valódi üldöztetéssel – amit a mai nyalókagyerekek még csak elképzelni sem tudnak, nemhogy átérezni -, nem hiszem, hogy annyira össze tudnak veszni, amiből nincs gyógyulás.
Arról nem is beszélve, hogy Tibinek vannak jócskán előnyös tulajdonságai is. Aki végiggürcölte a kirekesztés és elszigetelődés minden poklát. Le a kalappal, hogy mindezt mégis végigvezényelte és emiatt tisztelem. Évtizedekig a rajongója is voltam és az első sorban csápoltam neki a Stress, illetve Jaguár bulikon. Egyszerre vagyok dühös rá és módfelett szomorú is a kialakult helyzet miatt és részben magamat is vádolom persze. Eszem ágában sincsen tovább mélyíteni az árkokat, de közben konfrontálódik az egoista énem a higgadt és racionálissal, így keresem az áthidaló megoldást, de nem bármi áron. Talán az irónia lesz a legmegfelelőbb megoldás, amivel akár még az oroszlánokat is meg lehet szelídíteni, mert bizony az irónia csodákra képes.
Szóval jómagam akkoriban tényleg segíteni akartam neki, ami pont kapóra is jött az Udvarias Tömeggyilkos zenekar premier bulija révén. Abban az időszakban napi kapcsolatban voltam Tibivel és vagonra való kajával, piával, zöldséggel, gyümölccsel és készpénzzel támogattam. Olyannyira nagylelkű voltam a fickóval hogy aztán a jótékonysági bulik elmúltával, 2018 karácsonyán a csóka kifejezett kérésére még egy plazmatévét is vásároltam neki ajándékba.
Túl azon, hogy mint már említettem, 2019-ben meghívtam a saját műsoromba, hogy ezzel is reklámozzam a kerek születésnapjának tiszteletére szervezett jubileumi Stress-bulit, többször is felköszöntöttem a fickót a színpadon. Sőt, kórusban hangoltam rá a közönséget a nevének skandálására. Ember nem volt vele olyan nagylelkű, mint jómagam és szerényen direkt nem vertem nagydobra a jótékony gesztusaim ipari mennyiségét, mivel eszem ágában sem volt ezzel kérkedni.
Most mégis úgy tűnik…
Egészen addig így volt, amíg a közelmúltban egyéb okok miatt be nem omlott a sok évtizedes, némiképpen rapszodikus kapcsolatunk. Pedig korábban imádtuk egymást, még valami Koós Jancsi bulira és ünnepi fogadásra is együtt mentünk. A manapság már inkább fagyos kapcsolatunk szemszögéből nézve, nem kevés szarkazmussal azt kell, hogy mondjam bizony direkt jó, hogy az Udvarias Tömeggyilkos zenekar próba nélkül lépett színpadra a Lőrincz segélykoncerten a totális anarchista belesz.rás jegyében, hogy a gitártörő brigád tudat alatt momentán ezzel fejezze ki a szarkasztikus hódolatát a házigazda iránt – ezzel gyakorlatilag megelőlegezve valami poszt dadaista freestyle hangulatú metalista tömegoszlató zajcsináló fricskát…
Ezt hogy érted?
Úgy, hogy az első perctől fogva rapszodikus volt a kapcsolatunk… Olyannyira, hogy már a hőskorban, anno 1983 őszén is úgy indult az ismerettségünk, ha az emlékeim nem csalnak – persze fenntartva a tévedés jogát-, hogy már a megismerkedésünk első napján rögtön össze is vesztünk. Méghozzá a Venom együttes iránti rajongásom miatt kergetett meg Tibi. Majd 1984 tavaszán, amikor az Ifiparkban újra meglátott egy Venom pólóban, újból megkergetett, majdnem a Dunáig… Érthető, hogy ezek után fagyos volt a kapcsolatunk. Egészen 1987 szeptemberéig, amikor a Randy Rhoads iránti rajongásommal elévülhetetlen érdemeket szereztem a fickónál. Akkor kibékültünk és hosszú évtizedeken át imádtuk egymást, még táncra is felkértem.
A dolgok ezen a részén csak röhögni tudok. Másrészt meg erős nosztalgiával visszagondolni az édes ifjúságra, mikor még pro és kontra is ennyit jelentett egy-egy metal együttes. Harmadrészt viszont nem igazán tudok napirendre térni a fölött, hogy most éppen nem vagytok a legjobb viszonyban, hiszen ha van pártucat masszívan elkötelezett metalhead az országban, akik már negyven-negyvenöt éve is pontosan ugyanezt képviselték, nyíltan felvállalva, akár a zaklatást, üldözést is bevállalva, ti ketten biztosan az élen jártok.
A tévedés lehetőségét is fenntartva, egy nevét elhallgatni kívánó közös ismerős szerint állítólag majdnem hajtóvadászat indult ellenem… Hogy ebből vajon mi igaz és mi nem, azt ne tőlem kérdezd! De jobb félni, mint megijedni alapon hónapokig az utcára alig mertem kimenni.
Amúgy pedig a pikírt és néha bizarr módon szarkasztikus és még annál is nyeglébb ultraripacs anarchisztikus, ad abszurdum néha bicskanyitogató kommunikációs stílusommal valóban hibát követtem el. Még akkor is, ha még a legextrémebb beszólásaimat sem gondoltam komolyan.
Ugyanis akinek nem inge, ne vegye magára, így semmilyen bűntudatot sem érzek, sőt még direkt büszke is vagyok magamra, mert igazi szürrealista cselekedet volt bármelyik beszólás a részemről. Arról nem tehetek, hogy nem mindenki érti a szarkasztikus humoromat, amik csak néhány grammot nyomnak a latban, a korábbi sok megatonnás nagylelkű gesztusaim olvasatában. Ha nagyon ironikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Stress és Jaguár együttes nevében is kikérem magamnak azt, hogy a szovjet-magyar baráti társaság helyett a Lőrincz csókos baráti társaság bizony pofátlanul megspórolta a nyilvános akasztásomat a Hősök terén, valami nukleáris karóbahúzás bővített újratermelése és korlátlan kiterjesztése révén. Túl azon, hogy a Black Sabbath együttes nevében is kategorikusan visszautasítom az azt, hogy Ozzy Osbourne helyett nem én pusztultam el halálnak halálával, mert megdolgoztam érte, b.szom alássan…
Továbbra sem értem, mire tudtál ennyire berágni.
Véleményem szerint, fenntartva a tévedés jogát, a lejtő kezdete a tervezett közös Stress – Udvarias Tömeggyilkos bulik ignorálása volt. Majd csak utólag, az internetről tudtam meg, hogy Tibike az esküvője mellett a Som Lajos díjkiosztó gáláról is kihagyott. Egyikre sem kaptam meghívást, ami a figyelmesség totális hiányát tükrözte, és nagyobb marha már nem is lehettem volna korábban, amikor ezerrel támogattam a fickót.
Lehet, hogy meglepő infó lesz számodra, de engem sem hívtak meg a menyegzőre, mégsem sértődtem be és főleg nem hirdettem öriharit. Sosem azért segítettem neki, mert viszonzást vártam. Inkább úgy éltem meg, hogy milyen jó, hogy módomban áll törleszteni azért a sok jó dalért és sok szép emlékért, amit a zenekaraival okozott. Számomra Tibike egy ikon, aki elsőként vállalta fel a komcsizmusban, hogy meghonosítja a heavy metalt és kőkeményen meg is fizette az árát. Míg mások utólag beülve a bársonyszékekbe, csak learatják a metalista pionírok korábbi verejtékes munkájának gyümölcsét.
Ismét fenntartva a tévedés jogát, anélkül, hogy minősíteném a Stress együttes zenéjét, végre rendet kéne tenni a fejekben, mert itt valami fogalomzavar van.
A pontosítás végett: nem a Stress volt az első hazai heavy metal banda, hiába próbálják ezt így lekommunikálni. Mert ez az öndefinitív állítás egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ugyanis a Stress 1977-ben eredetileg new wave csapatként alakult, mikor még Jankai Béla volt a billentyűs, majd először a hard rock irányba mozdultak el és csak a nyolcvanas évek legelején kezdtek el úgymond metalkodni.
Viszont azt megelőzték a Lator, a Corpus, az Óceán, a HIT, illetve az Ex Vér zenekarok… Már csak azért is, mert az Ex Vér együttes már 1976-ban metalt játszott, ami az Egymillió fontos hangjegy című tévéműsorban is lement, amikor a Stress még nem is létezett…
Ilyen alapon egy rakat bandát odébb lehetne datálni, mert például a Moby Dick sem thrash csapatként indult, csak később keményítettek be…
Mivel a Stress együttest a metalokodásban megelőző bandák többnyire némiképpen feledésbe merültek, ezzel azt a látszatot keltve, mintha a többiek sosem léteztek volna. Nagyon ügyesen úgy kommunikálják le, mintha a Stress együttes importálta volna először a heavy metal zenét, ami nem így történt…
Vagy csak részben. Mert én például, született pesti kölyökként arra emlékszem, hogy konkrétan Lőrincz Tibike fazonja, az őrült ruhatára és a Halford-szerű bőrsapkája indította be a folyamatot, aminek a végén a nyolcvanas évek közepére már mindenki bőrben vagy műbőrben járt, aki egy kicsit is számított. A Judas Priest, Saxon, Accept, Scorpions, Kiss, Dokken, Def Leppard, Warlock, Steeler, Motörhead, Iron Maiden, satöbbi trikókról, kitűzőkről, hátfelvarrókról már nem is beszélve. Az persze igaz, hogy mikor a HIT 1982 nyarán metalra váltott, még a Pokolgép sem volt az a banda, aminek nem sokkal később sokan megismerték.
A kádári rendőrség le is tartóztatta és hülyére is verte Tibit a rendőrkapitányságon a Saxon együttes Wheels Of Steel pólójának viselése miatt, mert politikailag vállalhatatlan motívumokat véltek felfedezni: konkrétan birodalmi sast.
Máskor meg a Judas Priest-től másolt bőrsapka miatt verték rommá, mert náci egyenruhának gondolták. Majd mikor Tibike a Kádár-kolbász bőséges adagolása után is váltig állította, hogy nem náci, ez csak heavy metal, akkor bedugták a diliházba kényszergyógykezelésre. Ahol, mint említetted, rendszeresen árammal sokkolták. Ő ezt vállalta az általa szeretett zenéért. Miközben mások diszkót hallgattak a gazdag papa hegyvidéki luxuslakásában. Ma mégis azokat a rendszerrel megalkuvó, a vörösöknek lefekvő, az elvtársakkal kiegyező zenészeket sztárolják, mint nagy-nagy ellenállókat, akiknek bár szintén bejött a metal, de akkor bizony elsunnyogták. Legalább ennyire groteszk, mikor manapság bemennek a régi elvtársak, meg az újgazdag szülők ezüstkanállal a szájban született úrigyerekei a heavy metal áruházba, meg a plázába a pop-up store-ba, kvázi szalonból öltözködni, aztán irány a méregdrága meet & greet találkozók, a csodás közös képekkel, meg a permanens social média vetítéssel, hogy ők mennyire kemények… Röhej.
Annakidején, az úgymond létező szocializmus potenciális ellenségét látták a fickóban, de szerintem Tibi néha direkt kereste is a bajt, mert véleményem szerint tudta jól, hogy a szóban forgó ruhadarabok milyen politikai asszociációkat keltenek, mégis viselte. Ezzel alaposan fölé is becsülve a kommunista rezsim toleranciáját, ami akkoriban komplett öngyilkosság volt… Egyébként nincsen akkora jelentősége a kronológiai számháborúnak, mint amekkorát ennek egyesek tulajdonítanak. Mert ha tételezzük fel, hogy mégis a Stress együttes lett volna az első hazai heavy metal banda, akkor mi van? Vagy az ellenkezőjét! És akkor mi van? Túl van misztifikálva ez az egész, mert marginális a jelentősege annak, hogy számsorrendben szó szerint melyik banda volt az első. Ez gyerekes számháborúzás, mert a lényegen mit sem változtat.
Vagyis?
Azon, hogy a Stress-garnitúra valóban az elsők között volt az úgynevezett metalizmus honosításában. Ezzel együtt jómagam bizony a mai napig nem tekintem kategorikus heavy metal bandának a Stress együttest, mert ahhoz túl light-os, illetve dallamos a zenéjük… De ez mit sem von le a banda zenei értékéből.
Ez hülyeség, ilyen alapon a Scorpions, a Riot vagy a Helloween se lehetne metal, pedig de, nagyon is… A Judas-féle reggae muzsikáról nem is beszélve, amivel együtt is a létező legfontosabb lemezek közé tartozik a British Steel…
Igazad van, de csak részben, mert ez a kérdés sokkal árnyaltabb annál, hogy ilyen könnyen le lehessen sarkítani. Mert zenei minőség bizony stílus-független és bizony felkészült zenészek játszanak a bandában. A Stress a saját műfaján belül valóban nagyszerű zenekar, egy valag remek saját nótával és momentán a Kisértet kastély bitang jó lemez.
Mondjuk Slayer utáni vagy Sodom előtti lazításra tökéletes a Stress együttes muzsikája… Pontosan arra is való, hogy az aperitif ital szerepét töltse be a csapat könnyedebb hangvételű zenéje. Idült metalista brutalitási igények kielégítésére alkalmatlan. De ez mit sem von le a banda zenei értékéből. Visszatérve Lőrincz istápolására, jómagam is örömmel segítettem a fickónak, amíg módomban állt. De az életben semmi sincsen ingyen, mert aki bárkitől bármilyen ajándékot vagy támogatást elfogad, az abban a pillanatban tisztában van azzal is, hogy bizonyos fokig bizony le van kenyerezve… Nem mintha bármilyen hátsó szándék miatt támogattam volna a fickót, de magától értetődő dolog az, hogy a támogató nagylelkű gesztusokat normális esetben figyelmességgel szokták honorálni.
Ebben sem feltétlen értünk egyet.
Igazad van, de megint csak részben, mert mint mondottam volt, jómagam is örömmel segítettem, amíg módomban állt és eszem ágában sem volt ezzel a nyilvánosan kérkedni. De a kapcsolatunk fejre állása után, mumusnak beállítva és szinte mindenhonnan letiltva, kitiltva, illetve ignorálva csak azért sem fogom titokban tartani, hogy a haragom egyik szignifikáns oka, hogy bizony ő megfeledkezett arról, hogy korábban rengeteget segítettem neki. Ez az egész kapcsolati és kommunikációs katasztrófa annyira tipikus, aminél már nem is lehetne házmesteribb a helyzet: a házmester házmestere és még annak is a házmester metódusa…
Nem lehetne egy laza és elegáns mozdulattal túllépni vélt és valós sérelmeken, majd újra együtt énekelni a bulikon?
Nem tudtad azt, hogy én egy angyal vagyok? A megtorlás arkangyala! És véleményem szerint, a tévedés jogát is fenntartva, felségáruló tiltogatási botrány történt. Arról nem is beszélve, hogy a fickó kedvezőtlen megvilágításban kommentálta az interneten a gitártörő brigád egyik X-Faktor produkcióját – azok után, hogy korábban az Udvarias Tömeggyilkos zenekar bizony több Lőrincz segélybulin is játszott, ez bizony több mint aggályos és mélységesen sportszerűtlen gesztus… Egyébként, ennél butább és ablakon kidobott, immáron bohózatba hajló és burleszk számba menő cicaharcot amúgy sem recskázott még a világ. Richtig akkor romlanak el az emberi kapcsolatok, mikor valaki túlságosan komolyan veszi magát. Mert emberek vagyunk és gyarlók és néha mindenkinek lehetnek rossz napjai is. Mivel felnőtt emberek vagyunk, optimális esetben a szimmetrikus kommunikáció révén az érvek felsorakoztatásával és egyéb gesztusokkal minden konfliktushelyzet gatyába rázható. Mert minden beomlott emberi kapcsolat akkor szokott rendbe jönni, ha legalább az egyik fél intelligensen kezeli a helyzetet. Amúgy pedig sokmilliós kaliberű üzleti vita miatt is botorság háborúzni, míg mi gyakorlatilag a semmin vesztünk össze, a pejoratív értelemben vett lobbanékony magyar virtus okán…
Aminek te magad sem vagy híján…
Igazad van, de csak részben… és minek szépítsem: egy hiú és egoista majomparádé vagyok, csak rám kell nézni. De én legalább beismerem önmagam korlátait és tudok nevetni még saját magamon is. Valóban az egyik hátrányos tulajdonságom a lobbanékony és nyegle kommunikációs arrogancia…
Egyébként a fagyos viszonytól függetlenül is kijelenthető, hogy a fickónak a hibái mellett vannak jócskán előnyös tulajdonságai is, amit botorság lenne alábecsülni. Mert Lőrincz Tibi alaphelyzetben egy módfelett barátságos és kedves fickó, szenzibilis lelki adottságokkal. Egy határozottan értékes és karizmatikus egyéniség, aki nagyon mélyről jött, majd ráadásként még alaposan meg is hurcolt a terror bolsevizmus… Szóval Tibike hazai művészvilág megkerülhetetlen ikonja, akinek bizony jó a humora is és mindene a rock és metal. Tibi a zenei küldetését, illetve elhivatottságát annyira komolyan veszi, hogy sosem lép utcai ruhában színpadra, hanem kategorikusan ragaszkodik a bulikon az extravagáns színpadi öltözékhez, ami szimpatikus és méltányolandó gesztus a részéről. Ezért aztán, méltányolva az elkötelezettségét, a fagyos viszonyunk dacára is a legjobbakat kívánom neki!
Folytatjuk!
Fotók és videók: kiadói archívum, Ifjúsági Magazin, Barátságkoncert archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum
