A beszélgetés második részében a Kugli klasszikus korszakát boncolgattuk: az 1979-es indulástól a jelmezes, performanszos rockshow jellemezte hőskoron át egészen az Úr 1982. esztendejéig, mikor is Vikidál Gyula lett a legendás észak-pesti banda állandó vendégénekese.
Hogyan állt össze végül a nagy csapat 1979-ben, illetve ’80-ban?
Egy év szünet után, miközben én Újpesten pezsegtem magamban, beállított hozzám Gönczy Gabó és Vrana Tamás basszusgitáros. Azt mondták, gitárost keresnek az új zenekarukba, és már van egy remek énekesük is. Amikor kimondták a nevét – Bíró György –, egy régi gyerekkori emlék villant be: egyszer egy létra tetejéről lestem be egy tánciskolába, ahol egy srác elképesztő hangon énekelt. Valahogy éreztem, hogy ő lesz az.
Mi volt az alapkoncepció?
Tudatosan olyan zenét akartunk, ami megszólítja a Piramis-generációt; azokat a fiatalokat, akik technikumokba, ipari sulikba jártak, és tűzbe mentek a kedvenceikért. Nem másolni akartunk, hanem saját rockdalokat írni. Az első próbák a Rottenbiller utcában, a KISZ Központi Művészegyüttes termében voltak. Néztünk egymásra: „Nóta az nincs, srácok, mit játsszunk?”
Honnan jöttek az első dalok?
Gabóék korábban az S.O.S. együttesben játszottak, ahol a mobilos Szegvári Gábor, Sárvári Vilmos és Zeffer András, illetve a későbbi HitRock-tag, Füchsel Tibor „Füxi” is megfordult. Felvetettem, hogy rockosítsuk az egyik dalukat, az Ide a szívekkel-t.
Amit egyébként már az S.O.S. is átdolgozásként játszott, hiszen az eredetije egy réges-régi Termit szám.
A billentyűszólamot átültettem gitárra, így a két gitár és dob felállásban a nóta azonnal jól szólalt meg. Ráadásul Bíró Gyurma is ismerte, így egyből rá tudott énekelni. Hozzácsaptuk a Lépj be a ringbe című S.O.S.-dalt is, szintén átdolgozva, és ezzel már volt két biztos pontunk.
És a te saját szerzeményeid mikor érkeztek meg?
Rohamos tempóban. Mire az újpesti próbaterembe kerültünk, már „ráéreztem” a szövegírásra is, így megszületett az Átkelés, az Ismerős hangok és az Alsó tízezer. Aztán jött egy furcsa ötlet: a Kispiricsi faluvégen, amikor a jól ismert népdalszöveget ráhúztuk a Black Sabbath Paranoidjára. Azt mondtam, legyen egy olyan dal is, amit ismernek – ugyan nem ebben a formában, de ismerik Ozzyékat és a népdalt is. Ez lett az ötödik nótánk.
Úgy tudom, az egyik legfontosabb himnuszotok egy egészen prózai pillanatban született.
Igen, a Rab vagyok.
Egy éjszaka kimentem a körfolyosós bérházunk közös vécéjére, és mire visszaértem a konyhába, a dal már készen volt a fejemben. Gitárt fogtam, papírt kerestem, és szinte egy szuszra leírtam az egészet. Olyan volt, mintha homlokon csókolt volna az angyal – vagy csak a vécé szaga ihletett meg, nem tudom. De ez egy készen született dal volt: kerek, egyszerű és őszinte.
Mikor álltatok először színpadra?
Amikor A Villa Negra románca feldolgozásával meglett a tíz saját nótánk, plusz a két S.O.S.-átdolgozás, lementünk Újpestre, az Árpád úton lévő Ady Művelődési Házba. Ezt mindenki csak Mesemozinak hívta, mert vasárnap délelőttönként meséket és rajzfilmeket lehetett ott nézni. Ott volt az első koncertünk. Ha jól emlékszem, az Átkelés, a Gödörben állva, a Gyalog indultam, az Ide a szívekkel, a Lépj be a ringbe, a Rab vagyok, a Hétköznapok, az Ismerős hangok, a Kugli-dal, az Alsó tízezer és a Kispiricsi faluvégen volt a műsoron. Tisztán emlékszem a kezdésre: összesen tizenkét fizető vendégünk volt.
Hogyan lett a kezdeti tizenkét nézőből egyre nagyobb tömeg?
1979-ben, az első újpesti bulinkon alig lézengett valaki, de mi megbeszéltük: úgy nyomjuk le a koncertet, mintha teltházas stadionban lennénk. Ez a profizmus bejött, a következő alkalommal a nézők már hozták az osztálytársaikat is. Kéthetente játszottunk az Adyban, és hamarosan elértük az ötven-hatvan fős közönséget. Ott azonban stagnálni kezdett a dolog, és tudtam, hogy váltanunk kell.
Mi volt a váltás kulcsa?
Feláldoztam a gitáros karrierem egy részét: hoztunk egy profi szólógitárost, hogy én a show-ra, a „sózásra” koncentrálhassak. Így került a képbe Major László. Ő elképesztően jól játszott, és bár kezdetben küzdöttünk a beállításokkal – mert túl sok mélyet használt, ami összeveszett a basszussal –, a végére összeállt a hangkép. Laci egyetlen torzítóval és egy effektpedállal is zseniálisan szólt. A zenekar pedig végre egy irányba húzott. Bár a Mesemozi idővel megszűnt, a Némethy Ernő Művelődési Ház lett helyette a törzshelyünk, miközben mellette a Dallos Ida Kultúrházban is rendszeresen fel tudtunk lépni. Ennyi elég is volt a helyieknek: jöttek felváltva mindkét helyre. Akkor már bőven száz fő fölött járt koncertenként az átlaglétszám.
Akkor jöttek be a híres-neves Kugli show-elemek is?
Pontosan. Kellett a látvány, ami eladja a produkciót. Bevezettük a teregetést: egy kötélen melltartókat és viseltes ruhákat lógattunk be, mintha a szennyest teregetnénk ki. Aztán ott volt a lengőteke – vagy ahogy mi hívtuk: az akasztófa a golyóval. A golyót meglöktük, az pedig eltalálta a bábukat, ami a dalaink mondanivalóját szimbolizálta.
Volt egy meglehetősen drámai jelenetetek is a Rab vagyok alatt…
Igen, abban a dalban én lettem a hóhér. Csináltam egy fekete csuklyát és egy fából faragott alabárdot. A jelenet szerint a gitárbetét alatt megpróbáltam lefejezni a leláncolt Bíró Gyurit, akit végül Vrana Tomi mentett meg. A közönség annyira beleélte magát, hogy néha már vicsorogtak rám a nézőtérről! De ez a színház lényege: a látvány sarkallta az embereket. És akkor jött az akasztófa – vagyis a kuglifa – a golyóval, jött az útjelző tábla és a teregetés.
Ezeknek a show-elemeknek a nagy része az én ötletem volt. Persze a többieknek is voltak ötletei, de abban az időszakban az én elképzeléseim domináltak.
Miként kapcsolódott a lengőteke, a tekegolyó, a kuglifa a mondanivalóhoz?
A Kugli-dal témáját Gabó ültette el a fülemben, de a szöveget nem ő írta, hanem én. Elmondta, miről szóljon, és ez alapján pillanatok alatt megcsináltam. Aztán elkezdtünk lapátolni… Az is egy vizuális geg volt: a színpadra behoztunk egy útjavítás-jelző táblát, rajta a villogó lámpával. Aztán jött a párbeszéd: „Mit csinálsz, Józsi? Ások. Miért ásol?” Ezek a gegek – függetlenül attól, hogy volt-e mély logikájuk – elképesztően működtek. A népszerűségünk megugrott. Nem véletlen, hogy a Mesemozi után már a Dallosban és a Némethyben is százas nagyságrendű, fanatikus közönség előtt játszottunk hétfő esténként.
Hogyan ment a dalírás a zenekaron belül? Voltak viták?
Persze, mindig voltak viták. Vrana Tomi például mindenáron újhullámos elemeket akart belevinni a zenébe. Én azt mondtam, várjuk meg, amíg a rockos vonal beindul, és csak azután kísérletezzünk. Nagy harc volt azért, hogy a refrének rockosak maradjanak. Közben felmerült Győri Sama – aki egy testes, dagi srác volt, de jó énekhanggal –, hogy csatlakozik hozzánk énekesként, mert Gyurma azért iszogatott, de aztán végül minden megmaradt a régiben. Volt egy olyan szituáció is, amikor kiderült, hogy rövid a műsor, és a meglévő számok mellé kellenek még új dalok. Ekkor elkezdtek ők is számokat hozni, főleg Gabó és Major Laci. A lift nem működik például tőlem függetlenül született. Eleinte nem is tetszett, főleg az a verzió, amelyikben beduplázódik a refrén. Hát, az szörnyű volt – legalábbis nekem nagyon rosszul esett. De aztán játszottuk, csiszolgattuk, és bevált, idővel pedig még egy kis színpadi párbeszéd is kapcsolódott hozzá.
Anno említettél egy konkrét dalt, a Visszatérés-t, aminek fura születése volt.
Igen. A Dallosban próbáltunk, és Gabóék azzal jöttek, hogy van egy új daluk. Gyurma énekelte volna, de csak a szöveg elejét tudta: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot…” „Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok” – folytatta Gabó. Kiderült, hogy ez a szöveg egy Mécs László-versrészlet volt. Kicseréltem a „Megszülettem egy téli hajnalon” sorra, ami közérthetőbb volt a fiataloknak. Rákérdeztem a dallamra, de nem tudták megmutatni. Mondtam, hogy legyen bluesos alapú, leültem a zongorához, és megírtam rá a dallamot. Bár a szöveget Gabó hozta, a zene az én fejemben született meg, ami némi feszültséget okozott. Mivel sokszor kritizáltam az általuk írt számokat, Gabó azt mondta: „Azt hiszed, hogy csak te tudsz dalokat írni?” Aztán egy óra alatt megírtam a Visszatérés dallamát és a kétszólamú gitárszólót, így összeállt a szám. Erre Gabó meglehetősen gúnyosan azt mondta nekem: „Látom, már tetszik a szám!” De ezt úgy mondta, mintha eleve kész dalt hozott volna… Ez azért kiverte nálam a biztosítékot! Azt viszont hozzátenném, hogy leszámítva a Mécs László verséből átemelt mondatot, a szöveg szerintem nagyon jó lett…
Abban a dalban ugye már a később védjegyszerű Gönczy–Major-féle ikerszólók is eleve benne voltak?
Igen, a Visszatérés nagyon gömbölyű lett. Egy helyettesítő harmóniát használtam a szóló indításához – a negyedik fok helyett a második fokot –, ami adott egy pikáns ízt a témának, és csináltunk egy kétszólamú gitárbetétet Major Lacival. A dal azonnal működött: a közönség az első bulin levette, a másodikon pedig már énekelte is.
Ez az ötös Kugli felállás mikor állt össze pontosan?
1979 szeptemberében alakultunk, és decemberig sikerült a közönséget negyven-ötven főre felduzzasztani. A korai négyes időszakban volt még egy rövid intermezzo: a zenekar nevét átírtuk Vádlottakra. Még az Ifjúsági Magazinban is megjelent rólunk egy cikk, de hamar elvetettük ezt a nevet, mert túl direkt volt a politikai felhangja. Így hát visszatértünk a Kuglihoz, és 1980 januárjában vagy februárjában már a Major-féle felállás ment.
Tehát a nyolcvanas évek eleje a Kugli igazi fénykora volt.
Pontosan. Majorral a Kugli profi hangzása megmaradt, így nem kellett minden számban gitároznom, és csinálhattam a show-t hangzásvesztés nélkül. A zene egy kicsit még jobb is lett tőle, mert nagyon jól szólt a gitárja, ráadásul tisztán és precízen játszott. Ő is hozott dalokat, például a Más álmok-at.
Akkor már volt egy jól működő, egységes zenekarunk. Ez ment szépen, és sikerült 150-200 főre felvinni a közönség létszámát. Aztán bejött a képbe Vikidál Gyula.
De még előtte, 1981-ben eljutottatok a Magyar Rádióba is. Hogyan sikerült a felvétel?
Igen, a 8-as stúdióban vettünk fel két dalt: az Ide a szívekkel-t és a Visszatérés-t, aminek akkor még Jó anyám volt a munkacíme. Nagyon büszke voltam arra, hogy a rádióban gitározhatok. Szita István volt a hangmérnök, aki végig rendkívül segítőkészen és profin tette a dolgát. A zenei alapok viszonylag hamar elkészültek; Major Lacival az ikerszólókat szinte elsőre feljátszottuk. Gabóval kicsit megszenvedtek a technikusok a pontatlanságai miatt, de a végén minden összeállt. Általában pontatlanul dobolt, de érdekes módon, amikor az ORI-vizsgán játszott, olyan pontos volt, mint a metronóm! Szerintem mindig máshol járt az agya, valószínűleg előadás közben is folyton tervezgetett valamit. Komolyabb problémánk inkább Gyurmával volt. Tudod, abban az időben nagyon forszírozták, hogy a szóvégeken a mássalhangzók tisztán hallhatóak legyenek. Például a t betűt egy kicsit meg kellett nyomni, de ez Gyurmának nem ment könnyen…
Józan volt a rádiófelvétel idején?
Persze, persze. Nem a pia miatt szenvedett vele. Egyszerűen csak ott a stúdióban, főleg nagyon jó minőségben, azonnal hallatszott, ahol rossz volt a prozódia, vagy a rossz helyre tette a hangsúlyokat. Mivel mindig kijavították, valószínűleg egy idő után már kezdett ideges lenni erre. Így aztán megszenvedtek. Ő is, a technikusok is. Összesen nyolc órát kaptunk a két számra. Mivel a zenei alapokkal viszonylag hamar elkészültünk, jó is, hogy maradt idő, mert akkor Gyurma legalább négy órát vitt még el.
De végül csak sikerült?
Igen, persze! Sőt, nagyon jó lett. Ezt a két dalunkat vették fel azzal a céllal, hogy adásba kerülhessenek, és megismertessék a zenekart az országgal. Akkoriban még hatalmas súlya volt a rádiónak.
Akkor miért nem hallhattuk ezeket a dalokat az éterben?
Itt jött a feketeleves. Kaptunk egy jelzést, hogy a felvétel „nem zésíthető” – azaz nem szerkeszthető adásba. Hiába volt jó a minőség, valamiért letiltották az anyagot. Úgy adták oda a kazettát, hogy direkt hibát tettek bele, nehogy máshol fel lehessen használni. Pedig ha akkor elkezdik játszani a rádióban, az országos áttörést hozott volna nekünk.
Ennek ellenére a zenekar körül kialakult egyfajta kultusz.
Gabó remekül menedzselte a csapatot: levelezett, és szervezte a vidéki bulikat. Karcagon, Debrecenben, vagy éppen Tatabányán és Komáromban már majdnem telt házak előtt léptünk fel. Debrecenben és környékén eleve voltak ismeretségei, más helyszínekre meg rengeteget anyagot postázott, levelezett, szóval tette a dolgát rendesen.
Ő volt a zenekarvezető?
Persze, igen. Nézd, ez úgy volt, hogy abban az időben engem taszított a zenekarvezetés gondolata. Én nem vagyok az a zenész, akivel packázni lehet, akivel bárki szórakozhat, nehezen tűröm az okvetetlenkedést. Gabó biztosan türelmesebben, taktikusabban tudott tárgyalni. Mindenesetre most beugrott egy gondolat: nem kis dolog, hogy rádió és lemez nélkül a Kugli eljutott arra a szintre, hogy Tatabánya és Komárom irányában már majdnem telt házzal játszottunk. Ismerték a dalokat. Miközben ha lementünk a Dél-Dunántúlra, vagy a Dunán lefelé, Fadd irányába, ott meg csak hárman nézték, hogy ezek meg kik?
Érdekes, hogy míg Észak-Pest és úgy általában az északi agglomeráció abszolút a ti terepetek volt, addig délen már nem sikerült az áttörés. Ott a HIT volt népszerű, akik viszont Újpest felé kalandozva futottak bele öt-nyolcfős közönségbe…
Igen, „foltokban ismerték” a zenekart. Ahol viszont tudtak rólunk, ott nagyon szerettek minket. Ezért egy kicsit meg is csapott a sztárság szele. Például amikor az Emkénél sétáltam, odarohant hozzám vagy harminc fiatal – mindegyikük nyakában ott lógott a jellegzetes golyó –, és záporoztak a kérdések: mikor lesz buli, hogyan lesz, jaj de jó, szia! Szóval milyen az, amikor ismerik az embert? Barátkoztam az érzéssel. Ugyanúgy Szárszón is, amikor a lángososnál álltam a sorban, odarohantak hozzám a srácok; fürdőgatyában voltak ugyan, de a kugligolyó ott lógott a nyakláncukon. Máshol a Balatonon fürdőruhás csajok jöttek oda hozzám köszönni, akiknek szintén a védjegyünkké vált golyó díszítette a nyakát.
Honnan jött a kugligolyó, mint szimbólum?
Kellett egy jelkép. A Rollsnak ott volt a síp, mivel mi Kugli voltunk, a golyó adta magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy „negyedsztárok” lettünk. Újpesten, a tanácsházán összesúgtak a lányok a hátam mögött, a villamoson pedig mindenütt golyót viselő fiatalokat láttam. Elindult egyfajta rajongás: a gyerekek saját maguk készítettek Kugli-pólókat és kitűzőket. Bár nekem a zene volt az első, jó volt látni ezt a komoly visszajelzést.
Akkor éreztétek először, hogy ez tényleg bejöhet?
Igen, abban a 8–10 hónapban nagyon sűrűek voltak az események. Megcsapott minket a siker szele. Aztán Gabó bedobta a nagy bombát: megszerezte a zenekarba Vikidál Gyulát.
Mikor és hogyan került Gyula a Kugliba?
1982 elején, nem sokkal a Dinamit feloszlása után Gabó állt elő az ötlettel. Gyuszi nem állandó tagként, hanem vendégként érkezett: megbeszéltük, hogy fellép velünk, és előadunk közösen néhány dalt. Megtanultunk négy Dinamit-számot – például a Néma kőszobor-t vagy a Tinédzser dal-t –, ő pedig cserébe beszállt vokálozni a mi dalainkba.
Emlékszel, ez konkrétan mikor történt?
Az év elején, Gabó nagyon gyorsan tető alá hozta ezt a kollaborációt.
Ugye valamikor februárban jelentették be, hogy a Dinamit feloszlik?
Szerintem egy fél hónapra rá már nálunk is volt. Ha nem is koncerteztünk azonnal, de a próbákat már közösen nyomtuk.
Közben viszont párhuzamosan, talán valamikor áprilisban, májusban, Gyula próbált a HIT együttessel is, Csepelen.
Az lehet, de utánuk valamiért mégis hozzánk jött vendégként a koncertekre.
Mekkorát dobott Vikidál a népszerűségeteken?
Újpesten és környékén addigra már stabil, kétszáz-kétszázötven fős törzsközönségünk volt minden héten. Amikor Gyuszi is jött, ez a szám azonnal felugrott háromszázötvenre. De az igazi előnyt nem a nézőszám jelentette, hanem a név: Vikidálra már bárhol az országban szívesen kötöttek le bulit.
Volt egy emlékezetes fellépésetek a Budai Ifjúsági Parkban is.
Igen, az volt a legnagyobb dobásunk. Gabó elintézte, hogy a Kugli legyen a főműsor az Ifiparkban. Pakoltunk be a színpadra, és egyszer csak azt láttuk, hogy dől be a nép. Ránézésre már kétezer ember volt bent. Mondtam is Gabónak: „Te, nekünk nincs ennyi közönségünk!” Erre ő rezignáltan annyit felelt: „Persze, mert mindenki úgy tudja, hogy a Hobo Blues Band lesz.”
Hogy fogadott titeket a Hobót váró tömeg?
Azt hittem, végünk van, de szerencsénk volt. Az első sorokba beállt a mi keménymagunk, az addigra már három-négyszáz fős, fanatikus kuglis tábor, mögöttük pedig a tömeg kíváncsian várta, mi sül ki ebből. Vikidál neve és színpadi jelenléte megmentette a helyzetet. Olyan jól sült el a koncert, hogy utána már egyedül is képesek voltunk ezer-ezerötszáz fős tömegeket megmozgatni. Az a buli tette fel a koronát a ’82-es nyarunkra.
Miként sikerült összehozni a tévéfelvételt?
Gabó folyamatosan ostromolta a döntéshozókat, és végül júniusban sikerült összehozni a tévészereplést is, ami szépen le is ment a Pulzusban. Onnantól már nemcsak egy „újpesti zenekar” voltunk, hanem országos tényező.
Az Ifipark és a tévé után jöttek a további lehetőségek is?
Igen, bekerültünk a nagyok közé. Felléptünk olyan fesztiválokon, ahol a Skorpió és a korszak többi óriása is ott volt. Az egyik legnagyobb élményem a Népstadion melletti Szoborkertben volt: mi zártuk a délelőtti blokkot, délután kettőkor léptünk színpadra. Hatalmas cucc, magas színpad és legalább ötezer ember fogadott minket.
Milyen volt látni azt a tömeget a saját dalaitokra?
Felemelő. Amikor elkezdtük a Rab vagyok-at, az első sorokban egy hatalmas csoport letérdelt, és úgy hallgatta vagy énekelte velünk. Akkor hasított belém a gondolat: „Az anyja mindenét, miért nincs nekünk egy lemezünk, hogy ezek a gyerekek otthon is hallgathassanak minket?” Ezek a pillanatok adtak értelmet az egésznek.
Beszéltetek Gyulával arról, hogy vajon végleg marad-e a zenekarban?
Igen, volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, komolyra fordul a dolog. Sokszor hazavittem őt autóval Budaörsre a szüleihez, hogy ne kelljen buszoznia, és egy alkalommal a kocsiban azt mondta: „Laci, lehet, hogy maradok a bandában.” Nagyon örültünk neki. Aztán jött a fordulat: a P. Box elhívta énekesnek.
Ami nagy érvágás volt a Kuglinak. Haragudtál rá?
Akkor nem örültem, de ma már azt mondom: jól tette, hogy elment. Akkoriban rockhangban senki nem ért a közelébe. A hangja magas volt, erőteljes és tűpontos. Megszülettek a P. Box-szal azok a zseniális lemezek, mint az Ómen és a Kő kövön, rajta a Vágtass velem vagy a Soha nem elég – szerintem az a rocktörténelem egyik csúcsa. Bár mi voltunk a kárvallottjai a távozásának, a magyar zene gazdagabb lett vele.
Nem érezted úgy, hogy vele talán sikerülhetett volna az addig módszeresen blokkolt Kugli-kislemez is?
Tudod, ez kétesélyes. Hiába volt ott Gyuszi, a rendszer falai akkor is álltak. Még egy kislemezt sem tudtunk megjelentetni, ami mai szemmel nézve nevetségesnek tűnik, de akkoriban rendkívül sokat jelentett volna. Egyáltalán nem biztos, hogy ha Vikidál velünk marad, át tudtuk volna törni a cenzúrát.
Hol rögzítettétek a kislemezt?
A kispesti Főnix stúdióban vettük fel, Bohus János volt a hangmérnök. Nagyon bíztunk a dologban. Két dal került rá: a Masszív asszony és a Hétköznapok. Érdekesség, hogy a Masszív asszony elején hallható ikonikus bekiabálást maga Vikidál Gyula nyomta fel.
Mit tudsz róla, miért nem került a boltokba?
Hónapokig vártunk, de semmi sem történt. Később azt az üzenetet kaptuk, hogy „nem keresik a boltokban”. Ez persze átverés volt, hiszen ki sem adták. Utólag derült ki – többek között a nemrég megjelent „Dalos”-könyv közléseiből –, hogy politikai nyomás állt a háttérben. Voltak olyan dokumentumok, amelyekben a tartótisztek és a különböző vezetők arra utasították az illetékeseket: „hassanak oda”, hogy ne születhessen Kugli-lemez.
Mi bajuk volt az elvtársaknak a Kuglival?
Összemostak minket Nagy Feróval. Feró akkoriban nagy számkivetett volt, és bár ő csak párszor szállt be hozzánk vendégként az Adyban – amikor megtanultunk tőle egy-két dalt, ő meg dobott egyet a buli hangulatán –, ez is elég volt a megbélyegzéshez.
Azt hitték, mi is politikai felforgatók vagyunk, pedig nem volt mögötte semmi ilyen. Nagy Feró lezser srác volt, nem csinált ebből ügyet: eljött, énekelt, aztán ment tovább a dolgára. Egy-két jó hangulatú közös buli volt az egész, semmi több.
Mit énekelt a saját repertoárjából?
A Minek él az olyan-t – jó vaker, hatalmas sikere volt.
Mit gondolsz, lett volna sikere egy Kugli-lemeznek?
Meggyőződésem, hogy igen. Ha a rádióban többször is beszerkesztik a zenei műsorokba a dalainkat, akkor az ország minden pontján hallhatták volna őket. És ha a kislemez a lemezboltokba kerül, akkor a rajongóink, ismerőseink – akik addigra azért már több ezren voltak – elkezdik vásárolni, annak meglett volna a hatása. Bárhol hallottak minket, akár először is, szinte mindenkinek tetszettek a számok. Feltehetően ők is megvették volna a korongot. Ma is látom az interneten a régi felvételek alatti kommentekben: az emberek nem értik, hogyan maradhatott ki ez a zenekar, és miért nem lettünk nagyobbak. Ha a rádió játszotta volna a Rab vagyok-at vagy a Hétköznapok-at, egy egész ország mozdult volna meg. Mi nem azért nem keltünk el, mert rossz volt a zene, hanem mert eldugták a közönség elől. Nem a zenénket hallgatták agyon, hanem a létezésünket.
És ami a legdurvább, eltelt lassan ötven év és még mindig nem hajlandók játszani. Volt még egy dalotok, a Ballada a senki fiáról, ami egy Villon-versre épült és akkoriban szintén óriási népszerűségnek örvendett.
Igen, a Faludy György által fordított Villon-vers. Hallottam többféle, más zenekarok által írt verziót is, de minden elfogultság nélkül mondom: a miénk lett a legzeneibb. Szépen gurul a dal, nem erőltetett, Major Laci játékával teljesedett ki igazán. Érdekesség, hogy az volt az egyik első dalunk, még a legkorábbi időszakból.
Folytatjuk!
Fotók: Gönczy Laci archívuma, Gönczy Andor archívuma, Gönczy Gabó archívuma, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
