Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rockéletben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
Hatodszorra a Nevada első nyugat-németországi korszakát elevenítettük fel. Milyen is volt a gyakorlatban a nyolcvanas évek elején nyugati szórakozóhelyeken, bárokban, klubokban játszani.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a ‘80-as szovjet turnét követően Dancsák Gyula váltotta Temesvári Pepót. Már vele indultatok Nyugat-Németországba?
Igen. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy a németországi bulihoz kellett egy utánfutó, amiben visszük a holmit. Mivel valamennyit értettem a kéziszerszámokhoz, így aztán rám hárult a nemes feladat. Illetve Kabócára, aki két hétre átigazolt zenekari hegesztőnek. Ugyanis vett egy utánfutót és arra kellett készíteni egy felépítményt. Én szabogattam le a vázanyagot, ő hegesztgetett, már amennyire tudott hegeszteni… Nem nagyon tudott. (nevet) Azt csodálom, hogy nem esett szét a váz. De a lényeg, hogy beburkoltuk alulemezekkel, végigszegecseltük, majd szilikonnal végigtömítettük a réseket, hogy ne ázzon be.
Lett egy utánfutónk, amibe be tudtuk tenni a tonnás cuccot. Majd beültünk öten egy új 1300-as Ladába, ami az utánfutót húzta. Mivel mind az öten dohányoztunk, el lehet képzelni, hogy milyen volt bent a levegő… (nevet)
Itt is kérnék egy gyors névsorolvasást!
Ligeti Ibolya ének, Kertész Laci „Kabóca” dob, Nagy Karcsi billentyű, Dancsák Gyula basszusgitár és én gitár, illetve néha fuvoláztam is. De persze nem csak Ibolya énekelt, hanem mindannyian.
Mit játszottál fuvolán?
Intrókat, betéteket. Nem konkrét dalokat, mert nem voltam profi a hangszeren. De nagyon szerettem a hangját, amit Ráduly Mihályt sokszor hallgatva kedveltem meg.
Hol és hogyan indult a németországi munka?
Beültünk a kocsiba és irány föl, Észak-Németországba, Hamburg fölé egy Kiel nevű városba. Ott volt a Maritim hotelben az első, egy hónapos munkánk. Két vagy három nappal korábban érkeztünk, majd adtak szobákat. Úgyhogy volt alkalmunk megismerkedni a környékkel és az előttünk lévő zenekart is meghallgatni, három estén keresztül. El kell mondjam, könnyű dolgunk volt. Egy agyonjátszott, agyongyakorolt együttes voltunk. Nem okoztak problémát az aktuális slágerlista Top 10-es számai. De nem kellett mind a tízet lejátszani. Ha ötöt, vagy hatot eljátszottunk belőle, az elég volt.
Ibolyának olyan hangja volt, hogy nem túlzok, ha Barbra Streisand-hez hasonlítom. Nagyon komolyan mondom, hogy Cserháti Zsuzsa után a második legnagyobb hang volt számomra abban az időben.
Mi történt egy átlagos este a színpadokon?
Ibolya úgy énekelt, mint egy istennő, a vokáljainkat is rendbe rakta addigra Dancsák Gyuszi. A Maritimben vasárnap délután is kellett játszani, egyszer 45 percet. Azzal kezdtük a kinti melót és aztán minden vasárnap játszottunk egy menetet délután. Akkor az többnyire csak hangszeres produkció volt. Egy instrumentális blokk, amiben a Shadows-tól kezdve minden volt, ami lehetséges. Meg ugye a sztenderdeket is illett játszani. Aztán az este folyamán általában négyszer 45 perces meneteket nyomtunk. De a hétvégén volt olyan, hogy öt vagy hat menetbe is beleszaladtunk. Aztán persze teher alatt nő a pálma, máshol már jöttek a kőkemény bulik. Néha már hét menet is volt, mikor este 9-kor kezdtünk és hajnal 4-re fejeztük be az utolsót.
Még olyankor is voltak ott zenerajongók és táncosok?
Olyan nem volt, hogy elfogyott volna a közönség, mert a többi lokál hamarabb bezárt és azokról a helyekről még sokan átjöttek hozzánk. Mi több, nálunk általában zárórára lett teltház. Például Karlsruhéban volt egy olyan hely, ahol szünnap nélkül, minden nap lenyomtuk a hét menetet, a hétvégén meg nyolcat…
Ott is háromnegyed óra volt egy menet?
Igen, általában mindenhol 45 perc, 15 perces szünetekkel. Vagy a másik szisztéma, hogy két és fél óránként volt egy 15 perces „nagyszünet”. A „kisszünet“ alatt meg játszott a disc jockey is, az alatt is maradtunk a színpadon, így általában négy dalt élőben játszottunk, két szám meg ment a disco pultról. Nem volt rossz elosztás, mert voltak négyperces disco nóták is. Két olyan szám együtt már nyolcperces szünet volt, amit a színpadon töltöttünk. Rá is lehetett gyújtani. Ez utóbbiak egyébként kosztümös bulik voltak, be kellett öltözni, nem lehetett utcai ruhában játszani.
A zenére is ennyire odafigyeltek?
Bármilyen furcsa, de igen. Amennyire lehetett, pontosan kellett játszani a dalokat. Emlékszem, hogy meg voltunk rökönyödve, mikor még mielőtt kimentünk volna, elmentünk valahová Kőbányára egy Zefir nevű zenekart meghallgatni. Akkor jöttek haza Norvégiából – vagy nem tudom honnan. Ott éjszakai klubokban dolgoztak, mi ezeket csak „bányának” neveztük. (nevet) Hoztak egy vadonatúj ének-felszerelést, új keverőpulttal, új végfokokkal. Úgy játszottak, olyan pontosan, olyan sounddal, olyan minőségben,, mintha a lemezt hallottuk volna, pedig rendesen élőben játszottak.
Saját számokat is adtatok elő?
Nem. De eleve csak egy saját száma volt a zenekarnak. Nekem nincs egyetlen saját szerzeményem sem. Mindig csak olyan zenét játszottam, amit más már megcsinált. Persze azért, ahol tehettem, próbáltam a kötöttségektől szabadulni.
Ha nagyon ismert számról volt szó, akkor a kötött riff, a kötött wamp az úgymond „szentírás” volt. Azokat “szóról-szóra” illett megtanulni. De, amikor a szólóknál „rázni” kellett, és úgy általában, ahol csak lehetett, én mindig mindenhol improvizáltam. Az volt a kedvenc élvezkedésem.
Mennyire vált ez mechanikussá, ha egy este öt-hat-hét szettet is le kellett játszani, estéről-estére ugyanazokkal a kötött slágerekkel?
A zenészélet azért csak együtt jár azzal, hogy az ember piál valamennyit. Azért, hogy kibírja valamennyire a nyomást, mert az induláskor még elég reménytelennek tűnik a hét menet. Például Bochum is egy olyan hely volt, ahol hét menetet játszottunk. Ott a hétvégén hétszer 40 perc volt a norma. Az ilyen helyeken mindenhol volt az italra a zenészeknek úgynevezett „personal preis”, vagyis a szünetben személyzeti áron lehetett italt fogyasztani. Magyarán jóval olcsóbban kaptuk a piát, mint a közönség. Míg egy vendég négy vagy hat márkáért kapott egy whiskyt, addig egy zenész egy márkáért itta ugyanazt. Persze, az akkori körülmények között.
Volt egy pultos, ha jól emlékszem Werner volt a neve, ő volt az italkiadó. Könnyen megjegyezhető fazon volt, mivel a fél koponyája titánból volt és parókát hordott. Az NDK-ból jött, de mivel totálkáros forma volt, kiengedték Nyugat-Németországba. Azonnal át is jött a rokonokhoz, esténként meg a bárban dolgozott. Jóindulatú gyerek volt, szolidaritást vállalt velünk, mert hát ő is a szocialista blokkból való volt, meg mi is. Így aztán, amikor nekünk töltött, előbb körülnézett, és ha tiszta volt a terep, vagyis nem volt a közelben a főnök, rendesen meglódította a whiskeyt a kétdecis pohárba. Olyankor több, mint egy deci is belecsúszott. Aztán megszínezte egy kis kólával, hogy ne látszódjék a snapsz mennyisége és meg is volt a szünetre az innivaló. Ennek azért estéről-estére, ötször-hatszor egymás után néha „vicces” következményei voltak…
Rövidebb távon is?
Igen, persze. Például volt olyan, hogy a buli után arra emlékeztem, hogy játszottunk, meg hogy visszamentünk a zenészlakásba, még arra is, hogy ültünk az autóban, de arra már nem, hogy az utolsó körben mit játszottunk… (nevet) Másnap kérdeztem is Dancsák Gyulát, hogy: „Te emlékszel a buli végére? Nem lett semmi elbaltázva?” Azt felelte, hogy minden lement rendben. Majd megkérdezem tőle, hogy: „És mit játszottunk?” Mondja, hogy még Santana-t is. „Ne hülyéskedj! Mit?” „Hát az Európát.” (nevet) „És nem b@sztam el?” „Nem.” – felelte megint. Hozzá kell tenni, hogy akkoriban olyan sokszor játszottuk, hogy talán még álmomban is ment volna…
Helyileg merre, melyik városokban fordultatok meg akkoriban?
Először csak három hónapra volt szerződésünk. 1980 nyarára, júniustól augusztus végéig. Kiel, Hamburg, Lübeck, tehát az északi vidéket jártuk. Lübeckből lementünk Frankfurtba, Frankfurtból visszamentünk Kielbe, Kielből aztán Bochum, majd megint Hamburg. A lényeg, hogy olyan jól sikerült az élő bemutatkozás, hogy szeptembertől már tele voltunk szerződésekkel.
Ki, vagy kik voltak veletek ennyire elégedettek?
Ahogy emlékszem, kizárólagosan a Künstlerdienst Hannoverrel dolgoztunk, azaz Herr Biermann zenekara voltunk… Igazából szerettünk volna már az első év után hazajönni, de úgy nézett ki, hogy nem fog menni, annyi szerződésünk volt. Mikor már egy éve kint voltunk, még három hónapot a nyakunkba akasztottak. Így aztán nem a terveknek megfelelően júniusban tudtunk hazajönni szabadságra, hanem csak 1981 szeptemberében, mert annyi melónk volt. Ez azt jelenti, hogy olyan sikerünk volt, hogy nem engedtek el. Minden hónapban másik városban játszottunk.
Ilyen sűrű program mellett mivel védekeztetek a kifáradás vagy a kiégés ellen?
Leginkább azzal, hogy rettentő sokat próbáltunk.
Például?
Emlékszem például egy olyan impulzusra, mikor egy délután Hannoverben próbáltunk és a próba szünetében ment a zene a diszkó pultról. A diszkós is bent volt, valamit állítgatott a berendezésen. Egyszer csak megszólalt Barbra Streisand-tól a Woman In Love… Amire Ibolya egyből rákérdezett, hogy: „Ezt miért nem játsszuk?” De egy kicsit piszkálódva hangzott a kérdés. Kabóca gyorsan visszakérdezett: „Miért bébi, te már tudod?” „Igen, én már tudom.” – érkezett a felelet. Akkor azért leesett a pofánk. Nem volt mese, meg kellett tanulni. Az elején van egy kétszólamú gitár intro, azzal viaskodtam egy kicsit. De végül egy nap alatt végeztem, aztán már nem volt nehéz. A vokálokat is nagyon pontosan megcsináltuk.
A hideg futott a hátamon a gyönyörűségtől, ahogy Ibolya énekelte. Hú, mi lesz, ha ez kimegy a közönség elé! Hát, amikor élőben megszólalt -méghozzá egy nagy helyen, a hamburgi Top Of The Town-ban játszottunk, ahol hatalmas nagy táncterület volt-, már a dal elején abbahagyták a táncot… Megállt a közönség. Percekig csak a nagy nézés volt. Nem akarták elhinni, hogy valaki úgy elő tudja adni, ahogy Ibolya énekelte. Rengetegen voltak. A klub a hannoveri a pályaudvarral szemben volt. Nagy létszámú közönséggel, majdnem mindig teltházzal. És az aznapi telt háznyi közönség leesett állal hallgatta Ligeti Ibolyát, majd a végén hatalmas tapsviharral honorálták az előadást.
Mesélj egy kicsit a cájgról! Gondolom az akkori Nyugat-Németországban nem lehetett akármivel kiállni az emberek elé.
Emlékszem, amikor végre hazaindultunk az első szabira, Hamburgban a Bayerisch Zell melletti utcán rendeztük a cuccot az utánfutóban, amit a szabadság idejére a hatalmas lokál zárt garázsában hagytunk. Egyszer csak felbukkant a „Csirke” becenevű magyar zenész, aki éppen arra járt. Nem tudom mi volt az igazi neve, talán ő is Miklós. „Helló, szia! Mit csináltok?” – érdeklődött. „Végre megyünk haza, szabadságra!” – újságoltuk boldogan. Majd hosszasan beszédbe elegyedtünk. Mivel így eldumáltuk az időt, hát kapkodva pakoltunk, Dancsák Gyuszi pedig véletlen otthagyta a basszusgitárját a falnak támasztva a Reeperbahnon, a Bayerisch Zell mellett…
Szegény. Gondolom nagyon kibukott, mikor kiderült…
Már menet közben gyanús lett neki, kérdezgette is, hogy vajon elrakta-e vagy sem. Hát nem rakta el, elhagyta… Mikor visszamentünk, ugyancsak Hamburgban kezdtünk. De Gyula jól sejtette, a basszusgitár nem volt az utánfutóban. El kellett menni és venni egy másikat. Azt hiszem végül egy Peavey-t vásárolt. Ami nem volt rossz hangszer, de nagyon szerette az előzőt. Az egy Fender Precision vagy Jazz bass volt. Nagyon sajnálta, én is…
Én akkor a Patai Miki féle Gibsonnal utaztam, aminek megjavítottam a nyakát. Viszont mikor 1980-ban először mentünk Németországba, már a kiutazás előtt módunkban állt rendelni egy müncheni hangszerboltból zenekari cuccot, meg hangszereket, későbbi kifizetésre… Én is rendeltem egy profi erősítőt, egy H & H márkájú 100 Wattos kombót, bődületes hangerővel. Már két hete játszottunk Kiel-ben, a Maritimben, amikor szóltak, hogy van maguknak egy szállítmányuk lent a pincében, a raktárban. „Honnan?” – kérdeztük. „Münchenből.” – jött a válasz. Hát lementünk és megláttuk, hogy ott áll egy fél zenekari felszerelés. (nevet) Aminek nagyon megörültünk. Kabóca még a kimenetelünk előtt vásárolt egy profi keverőpultot, Gyula is rendelt egy Peavey erősítőt, és Karcsi is valamit magának, rendesen megszólaltunk. Kabócának megvolt még az üveg Ludwigja, az a teljesen átlátszó, rendesen be lett mikrofonozva. Hát kristálytisztán és gyönyörűen szólt minden.
Helyenként maga a főnök várta a zenekart, aki személyesen akarta meghallgatni, hogy hogyan szól a banda. Ha nem úgy, ahogy kellett, akkor addig b@sztatott minket, amíg meg nem szólalt rendesen. Néha volt úgy, hogy hívott egy technikust, aki beállította a keverőpultot. Aztán nagyon hamar én lettem a technikus is, mert ha egy ütemet nem gitároztam, akkor semmi nem történt. Egész más, mintha Karcsi vagy a basszus hagyta volna abba a játékot. Ezért aztán a bal kezemnél volt a keverőpult, amit ha lehetett, valahogyan felerősítettük mögöttem vagy mellettem a falra. Megtanultam keverni. Majd mi is átvettük azt a divatot, hogy nem az ülő közönség felé fordítottuk a hangfalainkat, hanem a táncterület túloldalán állítottuk fel azokat, állványokra, magunkkal szemben a ládákat és ezzel a hangot is félig lefelé irányítva. Tehát nekünk is szóltak a hangfalak, ami a legjobb kontroll megoldás volt, meg azoknak is, akik táncoltak. Viszont az a közönségréteg, aki hátul ült, szintén elégedett volt, mert kényelmesen tudtak beszélgetni, ugyanis nem direktbe kapák az arcukba a hangot.
Aztán ahogy múlt az idő, egyre délebbre mentünk Németországban. A végén már kikötöttünk Freiburgban, ami annyira lent van, hogy onnét már Basel nincs messze. Sőt, át is mentünk Baselbe megnézni egy szintén magyar bandát, akik Csehszlovákiából jöttek. Ott hallottunk először Electro Voice hangosítást. Akkor határoztuk el, hogy elfelejtjük a régi ládákat és mi is vettünk Electro Voice-ot. Utána már csak azon játszottunk.
Melyik magyar csapat volt az?
Eva & The Music Paradise. Ők voltak Herr Biermann egyik kedvenc zenekara.
A fiatalabbak kedvéért összefoglalnád röviden, mitől volt a maga idejében az Electro Voice annyira más, szinte forradalmi megoldás?
Az Electro Voice rendszernek az volt az egyik előnye, hogy nem voltak nagyon nagy ládák. A másik pedig, hogy minden hangfal háromutas rendszerű volt. Egyszer hallottunk Frankfurtban az utcán oldalanként nyolc-nyolc darabot ezekből a ládákból. Egy jazzista koncertjén, élesben. Nem kellett külön mélynyomó, nem kellett centersugárzó, hanem mindez egyszerre szólt. Leszakadt az ember feje, ha kellett, olyan hangosan, mégis kristálytisztán. Nekünk is ez kellett. Persze nem tizenhat, hanem összesen csak négy. De még úgy is kétszer akkora teljesítményt tudott, mint amennyire ott szükségünk volt. Hangzás tekintetében az volt a Nevada csúcsformája. Pár évvel később nekem lett még egy 24 csatornás Starsound Dynamix keverőpultom is, amivel végképp biztosítva volt a nagyon jó minőségű hangzás. Itthon később eladtam a Proton stúdióba, Enyedi Ernőnek. Karp Laci éveken keresztül azzal kevert a kisebbik feljátszóban…
De ez már későbbi sztori, ugye?
Igen, persze, az már ‘88-’89 környékén. Közben nekem volt a Nevadával egy hároméves szünetem, amikor nem játszottam velük. Sőt, egyáltalán nem is zenéltem.
Visszatérve még egy kicsit a cuccra.
Több alkalommal volt, hogy nyaranta a Beloiannisz hajón játszottunk egy hónapot. Hát, amikor a négy Electro Voice fel volt rakva, már nem is tudom milyen végfokokkal játszottunk, de még Tihanyban hallották, amikor Siófokon elindult a hajó. (nevet)
Nem azért, mintha fülsiketítően hangos lett volna, hanem mert embertelen jó hangminőségben szólt. Senki sem szólalt meg úgy itthon, ahogy mi szóltunk azzal a szereléssel.
Kicsit most keveredtek az idősíkok. Miként nézett ki mindez időrendben?
Az első kétévesre nyúlt német körünk vége felé átruccantunk két hétre Svájcba. Majd onnét visszamentünk három vagy négy napra Karlsruhéba, de ott már nem zenéltünk. Karlsruhéból egy InterCity vonattal utaztunk Genovába, majd felszálltunk az MS Astor nevű, akkor majdnem vadonatúj hajóra. Arra, aminek a fedélzetén forgatták az Álomhajó című sorozat egy-két epizódját. Majd négy hónapig dolgoztunk rajta.
Az Astor hajós munka mikor volt?
Még mindig 1982-ben, a Dancsák Gyuszi és Ligeti Ibolya féle Nevada felállással. Viszont a hajó négyhónapos szerződésével túlcsúsztunk a törvényileg engedélyezett két éves limiten. Külön engedélyt kellett kérni, hogy kint maradhassunk még plusz másfél hónapot. Ugyanis, mivel a külföldi zenélés külszolgálatnak számított, két év után haza kellett volna jönni. Legalábbis az Interkoncert-nél ez volt a rend. Majd, már nem tudom pontosan, mennyi idejű szünet után lehetett csak újra kimenni. Még a szerződésem is megvan, amiben nagyon hamar igyekeztek közölni, hogy a társadalombiztosítási hozzájárulást – vagyis az SZTK-t – mindenki köteles az illető ország valutájában fizetni. Méghozzá a magyarországi összeg dupláját. Ez persze még az 1989 előtti rendelkezés volt.
Folytatjuk!
Fotók: Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
