„Kőbányáról indul a blues” – hangzik az ars poeticának is felfogható vallomás Deák Bill Gyula Mindhalálig blues című albumán. És Bill Kapitány betartja a szavát: az utolsó pillanatokig hű marad kedvenc műfajához.
Az a bizonyos blues, vagyis Deák Bill Gyula életpályája valóban Kőbányáról, egy huszonöt négyzetméteres lakásból indul, amelyben a héttagú munkáscsalád éli mindennapjait. A későbbi művészembernek Kőbányához való hűsége továbbra is töretlen: később, amikor tehetné, sem hagyja el szűkebb pátriáját, ott éli le életét. Az énekes szerint az, aki gyermekként nem tapasztalta meg a nyomort, nem is tudja, mi a blues. Amit Bill minden egyes porcikájával zsigerből képes közvetíteni. Magas fokon. Úgy, hogy aki hallja, beleborzong. Erőteljes orgánuma egyszerre érces és karcos, egyedi hangszíne messziről felismerhetővé teszi. És itt jön be a „mi lett volna, ha…” dilemmája. Ha nem törik derékba az ígéretes futball karrier, ha nem következik be tizenegy évesen az a borzalmas orvosi műhiba… Elgondolkodtató, hogy az esetben Deák Bill Gyulát vajon sztár focistaként, vagy blues énekesként ünnepelhetnénk?
De a mindent eldöntő műhiba bekövetkezik: elvesztünk egy sportolót, ugyanakkor nyerünk egy kiváló adottságú énekest. Aki már egészen fiatalon érdeklődik a beatzene iránt. A hatvanas évek Beatles-muzsikáján hamar túlteszi magát, helyet szorítva a Rolling Stonesnak és vele érkező keményebb, veretesebb műfajnak: Jimi Hendrixnek, a magyarok közül Orszáczky Jackie-nek, a Syriusnak és persze a magyar gitárkirály Radics Bélának. Első zenekara az interpretációkkal sikerre törő kőbányai srácokból alakult Sztár együttes, azt követi a Napsugár olyan, később országosan ismertté vált zenésztársakkal, mint a P. Mobil-os Cserháti István illetve Sárvári Vilmos, vagy a Karthago-dobos, Kocsándi Miklós. Bill Kapitány a hetvenes évek közepén különböző jam session-ök elismert szereplője, ám az igazi áttörést – annak ellenére, hogy a kultúrilletékesek testi fogyatékossága okán színpadképtelennek minősítik – a Hobo Blues Band jelenti számára. A hangjával megjelenő hat nagylemezzel (és a bemutatkozó kislemez), valamint a Kopaszkutya című mozival egy csapásra országos hírnévre tesz szert, amelyet még inkább felpörget az István, a király Tordájának remek, testhezálló szerepe. Mindezek után sorra érkeznek a szólóalbumok: a Rossz vér, a már említett Mindhaláig blues, azt követően pedig még öt nagylemez. Még a Deák Bill Blues Band megalakulása előtt a Pandora’s Box romjain életre hívja a Bill és a Box Company-t, ahol Bencsik Sándorral és Zselenc Zsöcivel kerül közös csapatba. Az István, a királyon túl még hat rockoperában vállal szerepet, bizonyítva, hogy a színházi műfajban éppúgy megállja a helyét, mint az élő, hús-vér koncerteken.
Amelyek mától, 2026. szeptember 17-től immár múlt időben értendők. A Kőbánya blues elhallgatott, a Hosszúlábú asszony nem vesz levegőt többé, és az Édes otthon sem vár vissza. Már nem csönget az ajtón a postás (sem egyszer, sem kétszer), a rendőr vagy a villanyszerelő; a hajnali 3 óra 20 idősíkja a végtelenbe vész, a Középeurópai hobo blues hármas sorozata pedig másik dimenzióba költözött…
Drága Gyuszi! Engedd meg, hogy személyes búcsúként felelevenítsem a bennem szunnyadó közös emlékeket: büszkeséggel gondolok arra, amikor betegséged után felépülve sajtósként dolgozhattam veled. Köszönöm! De eszembe jutnak a Társaság szervezésben megvalósuló régi Radics Béla emlékkoncertek felemelő pillanatai, csak úgy, mint legutóbbi koncertlemezed megjelenésével kapcsolatos tárgyalásaink, vagy éppen a múltbéli sok-sok telefonos beszélgetés… És utolsó, augusztus 8-i találkozásunk a felvidéki Nádszegen, a koncertre várva. Amelyek mind-mind hiányozni fognak. De legfőképpen hiányozni fog a személyed, az egyéniséged és az orgánumod. Amely pótolhatatlan. Egy gyönyörű dalszöveg idézettel búcsúzom, azzal, amelyet koncertjeiden, a barátaidra emlékezve oly sokszor megénekeltél drága Bill: legyen az álmod szép!
