LP – EMI 1986
Idén negyven éve, 1986. szeptember 15-én látott napvilágot a Saxon nyolcadik stúdiólemeze. Egy éppen széteső klasszikus felállás, egy szállodai tetőteraszon átélt csernobili riasztás, a Skorpió együttes dübörgése, és egy szomszéd stúdióból helikopterrel átruccanó Elton John jellemezték az évet, amikor Paul Quinn, Nigel Glockler, Graham Oliver és Biff Byford megrázta magát és sokadszorra is összerakott egy komoly albumot. Bár a Rock The Nations zeneileg és stílusában talán széttartóbb lett, mint a Strong Arm Of The Law vagy a Denim And Leather, de a zászlós borító és az Innocence Is No Excuse turné kölcsönösen pozitív emlékezete örökre az akkori magyar rajongók szívébe véste a szászok munkásságát.
Bár a Rock The Nations nem tartozik a műfaj megkerülhetetlen alapművei közé, ráadásul innen visszanézve, mai füllel hallgatva nem is öregedett túl jól, nekünk, iszapszemű öreg rockereknek és hazai metalheadeknek mégis máig kedves. Méghozzá azért, mert jókor érkezett, és abban az érában nagyon is érvényesnek hatott. Mielőtt részletesebben ismertetném az albumot, azok kedvéért, akik akkoriban még nem voltak metalosok, vagy még nem is éltek, megpróbálom érzékeltetni, miért volt ez így.
Először is azért, mert 1986-ban a Saxon egy abszolút élvonalbeli, releváns formáció volt. Ha bárki azt mondta, hogy heavy metal, biztosan az első tízben emlegették Graham Oliver-éket, mondjuk a Judas Priest, az Iron Maiden, a Scorpions, a Manowar vagy az Accept mellett. Ráadásul, míg a legtöbb nyugati banda zenéje jelentős késéssel érkezett az országba, esetükben a Wheels Of Steel és a Strong Arm Of The Law párosa pontosan akkor robbant be nálunk, mint bárhol máshol a világon. Hivatalos licencelés ugyan nem volt, de mivel a Hungaroton és az EMI akkor már komolyan közeledett egymáshoz, az illetékesek szemet hunytak, ha az osztrák vagy a jugoszláv határon át nagyobb tételekben jöttek be a zenekar lemezei, amelyek így vagy úgy, de végül kikötöttek a boltok polcain. Mi több, még az ideológiailag kellően éber és a feladathoz kellően tudatlan ügybuzgó elvtársakat is aránylag hamar leállították, amikor az illetékesek náci sast vizionáltak a motoros lemezborítóba.
Ez utóbbi mondjuk kevésbé vigasztalta azokat a zenészeket és rocker haverokat, akiket a rendőrök azért biztos, ami biztos alapon mégiscsak hülyére vertek egy Wheels Of Steel trikó vagy hátfelvarró miatt a Kádár-kolbásszal, vagy esetleg még elektrosokkra is ítéltek kényszergyógykezelés címszó alatt, mint szegény Lőrincz Tibit, a Stress vezérét, de abban az időszakban már tényleg változóban volt a kultúrpolitika.
Szóval a Saxon kivételesen időben jött, velünk volt, és nagyon is hatott. Főleg azért, mert a későbbi lemezeiket is a magunkénak éreztük. Egy Denim And Leather vagy egy Crusader esetében ráadásul még angol szótár sem kellett ahhoz, hogy a tömegek azonosuljanak a farmerbe és bőrbe öltözött lázadókkal, vagy a sötét erők ellen harcoló nemes lovagokkal.
Itthon elsőként a lemezgyári kirekesztésük után heavy metalra váltó HIT együttes, a későbbi HitRock kezdte játszani a dalaikat, valamikor a rövidke Vikidál-korszakukat követően, 1982 nyarán, illetve az 1983-as Heavy Metal turnéjukon. Nem is akárhogy, hanem a többi éppen aktuális kinti fémzenei klasszikussal egyetemben Basaryék mindent magyar szövegekkel adtak elő. Melyek ugyan nem követték az eredeti tartalmakat, mégis nagyon megkönnyítették az iskolában kötelező orosszal nyomasztott hazai fiataloknak, hogy megbarátkozzanak a műfajjal, hatalmas szolgálatot téve ezzel a heavy metal meghonosításának. Ezért is vicces látni-hallani a jelenkor nagy-nagy metalapostolait előadni a mesedélutánjaikon a nagy igazságot, miközben akkor még javában a Da Da Da, a Don’t You Want Me, a Fame, az Abracadabra, a Don’t Go és a Tokyo Twist ritmusaira rázva, lila szabadidőruhában menőzve próbálkoztak becsajozni a tinidiszkóban – de nincs mit tenni, ilyen a világ.
Mindenesetre, amikor a klasszikus heavy metal világszerte kezdett önismétlővé és egyre unalmasabbá válni, a legnagyobbakkal egyetemben a Saxon is jó időben váltott. Részint egy Def Leppard-szerű modernizáció révén, részint pedig az amerikai piac meghódításának céljával beépített glam rock és AOR elemek használatával. Az 1985-ös Innocence Is No Excuse pont jókor öntött friss vizet a pohárba, hogy a zenekar továbbra is a vezető csapatok között maradjon.
Mindezt pedig sikerült megkoronázniuk egy komplett magyarországi turnéval, amikor a híres nagy brit együttes nemcsak egy budapesti nagykoncert erejéig érkezett a hazánkba, mint korábban a Manfred Mann’s Earth Band, az Iron Maiden vagy a Depeche Mode, hanem annak rendje és módja szerint körbeutazták az országot az aktuális lemezük anyagával, ráadásul egy hazai banda, a Skorpió társaságában.
Ez pedig nagyon is hatott a magyarországi közönségre és a szűkebben vett rocker, metalos közösségekre is. Hiszen, amikor elkezdtek beszivárogni a soron következő nagylemez információi, köztük annak címe és leendő borítója, nem volt nehéz elhinni nekik, hogy valóban komolyan gondolják az egészet. Hiszen a Rock The Nations igazságát a rajongók már megtapasztalhatták, amikor a zenészek itt voltak, körbeutazták az országot, és rendkívül barátságosak voltak a követőikkel. Íme, egy csapat, amelyik nemcsak beszél a szeretetről, az egységről és az egyenlőségről, hanem fogja magát, átjön a vasfüggönyön, fellép a kopott, elavult vidéki helyszíneken is, és sokkal, de sokkal kedvesebb, elérhetőbb, valamint őszintébb, mint a hazai bálványok jellemző többsége.
Ráadásul a Rock The Nations album borítóján minimum három darab, kifejezetten piros-fehér-zöld sávokból álló nemzeti lobogó azonosítható a hullámzó tömegben. Mivel ma már a többség a képernyőkön szerencsétlenkedve nézi a semmit, a gyűjtők egy része pedig CD-zik, felidézem, mit silabizáltunk ki annak idején a nyugatról becsempészett, nagyméretű lemezborítókról, illetve színes zenei magazinokról. A számunkra legérdekesebb vizuális elemek a következők szerint oszlanak meg a borítóképen: Az első egy határozott olasz változat. A kép jobb szélén, a felemelt kezek és az ausztrál zászló mögött látható a klasszikus olasz trikolór, amely függőleges, tiszta sávjaival egyértelműen azonosítja magát. A második egy vízszintesen hullámzó verzió. Kissé beljebb, a nyugatnémet zászlótól balra, a tömeg sűrűjében felsejlik egy vízszintes sávú piros-fehér-zöld zászló. Az elrendezése alapján ez a részlet tökéletesen megfelelhet egy magyar vagy egy bolgár lobogónak. A harmadik a meggyűrt változat. Középen, az ujjongó kezek feletti sűrűbb részen egy harmadik ponton is visszaköszönnek ezek a színek, ám a szövet gyűrődése és a takarások miatt a sávok pontos sorrendje szándékosan elmosódott. Ez pedig így együttesen pont elég teret nyitott annak, hogy a néző az iráni, a bolgár, vagy a friss turnéélmények hatására a magyar zászlót is belelássa a kavalkádba.
Mivel a Paul Raymond Gregory által készített festményen minimum három különálló helyen bukkan fel ez a specifikus színkombináció, stabilan adta magát a feltételezés, hogy a magyar zászló is rajta van a Rock The Nations borítóján. Mivel nem sokkal korábban a Manfred Mann’s Earth Band Budapest címmel adta ki a koncertlemezét, akkoriban nem is tűnt elképzelhetetlennek. Most persze írhatnám, hogy nyilván mindannyian tudjuk, hogy mit jelentett az átkosban egy ilyen momentum, amikor egy nyugati együttes borítóján felsejlik a magyar trikolór, de már pontosan tudom, hogy dehogy. Sőt, aki nem élt akkoriban, a valódi diktatúrában, soha nem is fogja megérteni, hát még átérezni. Akkor, amikor a kamionparkolóban porosodó, kutya jelölte osztrák sörösdobozért is összeverekedtek a gyerekek, amikor mások félredobott szemete számunkra szó szerint a szabadság jelképe volt; amikor egy az iskolaköpenyre illesztett Zappa kitűzőért intőt lehetett kapni; amikor tényleges kirúgással járt egy-egy kézzel készített, majd illegálisan fénymásolt zenekari plakát terjesztése.
Mindenesetre a nyolcvanas évek elején-közepén a Saxon nagyon közel állt a hazai metal fanatikusokhoz. Olyannyira, amit vélhetőleg ma már lehetetlen a maga teljességében átadni. Annyit azonban remélem, sikerült megfogalmazni, hogy miért fontos még ma is egy nemzedéknek a Wheels Of Steel, Strong Arm Of The Law, Denim And Leather, The Eagle Has Landed – Live, Power & The Glory, Crusader, Innocence Is No Excuse, Rock The Nations vonulat. Ennyi felvezető után pedig következzen maga a Rock The Nations sztori!
Innocence Is No Excuse Tour
A brit heavy metal legendás képviselője az 1985-ös és 1986-os években történetének egyik legintenzívebb, drámai tagcserével, külső katasztrófákkal és stílusváltásokkal teli időszakát élte át. Ha idővonalra helyezzük az eseményeket, tökéletesen kirajzolódik, hogyan vezetett az út a dallamos aréna-rock csúcsától a belső krízisen át a már sokat emlegetett album megszületéséig.
A történet az Innocence Is No Excuse nagylemezzel indult 1985 szeptemberében, amellyel a cél egyértelműen az amerikai piac meghódítása volt. Simon Hanhart producer segítségével egy végletekig polírozott, tiszta, többszólamú vokálokkal teli aréna-rock világot hoztak össze. Ez a lemez lett az utolsó olyan stúdióanyag, amelyen még a második klasszikus felállás zenélt, és ez a precíz, slágeres megszólalás lebegett a zenekar előtt elérendő ideálként a folytatáshoz is.
Az EMI kiadónál ekkoriban vált teljesen megszokottá az a stratégia, hogy a friss és modern anyagokat a hagyományos vinil nagylemez és magnókazetta mellett az akkoriban csúcstechnológiának számító digitális kompaktlemezen, vagyis CD-n is hamar a boltokba küldték. Ezzel a Saxon bekerült egy olyan tehetősebb, hifista körbe, az exkluzív dolgokat forgalmazó elektronikai üzletek polcaira, ahol nemcsak rangot jelentett jelen lenni, de egyben az érdemi továbblépés előfeltétele is volt.
Azonban közvetlenül a következő album stúdiómunkálatai előtt, 1986 tavaszán robbant a bomba, hogy Steve Dawson alapító basszusgitáros, egyben kulcsfontosságú dalszerző elhagyja a zenekart. A művész súlyos házassági válsággal, magánéleti problémákkal és a megállás nélküli turnézás okozta kiégéssel küzdött, hirtelen távozása pedig óriási űrt hagyott maga után.
A zenekar ennek ellenére nem mondhatta le a lekötött koncertjeit, így 1986 áprilisában egy monumentális, hét vagy nyolc állomásból álló turnéra érkeztek Magyarországra. Különleges rocktörténeti csemege, egyben sokat elárul a szászok hozzáállásáról, hogy a hazai turnén a Frenreisz Károly vezette, legendás Skorpió együttes volt a hivatalos előzenekar.
A feszített tempójú menetelés április 21-én, hétfőn a Szegedi Városi Sportcsarnokban indult. Másnap, április 22-én valóban sor került egy plusz debreceni fellépésre, amely a hivatalos plakátokon és a sajtóban nem szerepelt. A korabeli beszámolók és a rajongói emlékezet szerint ez egy zártkörű főpróba, úgynevezett bemelegítő koncert volt a BS-re készülve, ahová a technikai személyzet mellett végül a szemfüles helyi keménymagnak is sikerült beszivárognia. Aztán április 23-án, szerdán a kaposvári Sportcsarnok dühöngője telt meg a heavy metal hazai híveivel. A csapat pihenés nélkül robogott tovább, így április 24-én, csütörtökön a Pécsi Sportcsarnok színpadára léptek, majd másnap, április 25-én, pénteken a Zalaegerszegi Városi Sportcsarnok közönsége tombolhatott a hamisítatlan brit fémzenére.
A turné kellős közepén, április 26-án, szombaton történt meg az egész világot megrázó csernobili atomkatasztrófa. A Saxon tagjai éppen Budapesten tartózkodtak, amikor a nemzetközi csatornákon keresztül értesültek a reaktor leolvadásáról és a radioaktív felhőről.
Biff Byford visszaemlékezései szerint éppen a szálloda tetőteraszán feküdtek a napon, amikor telefonon szóltak nekik, hogy a szélirány miatt azonnal menjenek be a zárt térbe. A zenekar tagjai komoly pánikot és bizonytalanságot éltek át, miközben nem tudták, mennyire súlyos a helyzet, és a láthatatlan veszély elől menedéket keresve folytatták az utat a turné abszolút csúcspontjára, az aznap esti koncertre a Budapest Sportcsarnokba.
A teljesen megtelt arénában a monumentális látványvilág és az olyan dalok, mint a Broken Heroes, a Crusader, a Princess Of The Night, a Denim And Leather, vagy ráadásként a Wheels Of Steel és a Rockin’ Again eksztatikus őrületet váltottak ki, háttérbe szorítva az atomfelhő árnyékát. Ez a megrázó budapesti élmény ihlette a később megírt Red Alert című dalt, amely némileg élve a költői szabadsággal a szovjet határ közelébe helyezi a nyitóképet, de konkrétan megénekli a reaktor felrobbanását, a porfelhőt, a rádióhíreket és a sietős megérkezésüket. A felvétel végül az 1988-as Destiny albumon kapott helyet.
A hétvége zárásaként április 27-én vasárnap ismét a Debreceni Sportcsarnok közönségét mozgatták meg, más források szerint viszont csak aznap pótolták a 22-éről elhalasztott előadást. Majd a felejthetetlen magyarországi körutat április 28-án, hétfő este a miskolci Egyetemvárosi Sportcsarnok falai között zárták le.
Rock The Nations
Az Innocence Is No Excuse turné után, 1986 nyarán a Saxon azonnal stúdióba vonult, hogy rögzítse az új anyagot.
A lemez zenei producere Gary Lyons lett, aki korábban olyan legendás bandákkal dolgozott együtt, mint a Foreigner vagy az UFO. Az ő megbízásának hátterében az állt, hogy a csapat szerette volna némileg visszakapni a korai, nyersebb és dögösebb energiáit, szakítva Hanhart végletekig polírozott, steril hangzásvilágával, ugyanakkor az új szakember személye garancia volt arra is, hogy az amerikai rádiók számára emészthető maradjon a produkció.
A felvételek a hollandiai Hilversumban található híres Wisseloord Studios falai között zajlottak. Steve Dawson hiánya miatt kénytelenek voltak vészmegoldáshoz folyamodni, így a stúdióban ideiglenesen maga az énekes, Biff Byford játszotta fel az összes basszustémát, vagyis a munkálatok négyesben fejeződtek be. Lyons vezetésével tudatosan szakítottak az előző anyag tökéletességével, így a gitárok sokkal karcosabbak, nehezebbek és koszosabbak lettek, hogy visszahozzák a korai időszak mocskos energiáját. Mielőtt azonban a korong a boltokba került volna, a zenekar gyorsan leszerződtette Paul Johnson basszusgitárost. Bár Johnson egyetlen hangot sem játszott fel a stúdióban, a csapat őt fotózta le a borítóra, és tüntette fel a stáblistán hivatalos tagként, hogy a külvilág felé a stabilitás látszatát keltsék.
A nyolcadik stúdióalbum végül 1986 szeptemberében jelent meg. Ha sorban végighaladunk a lemez dalain, tökéletesen érezhető az egyik meghatározó szerző kiesése, a némileg belső kapkodás is, valamint a megszólalás és az al-stílusok arányainak felemás eredményű kompromisszuma. A basszusgitározás azonban példaértékű, Biff nemcsak énekesként és dalszerzőként zseni, de hangszeresen is, mivel meglepően pontos és feszes alapot biztosított a kompozíciókhoz.
A nyitó, címadó Rock The Nations egy dögös, menetelős himnusz, remek gitárszólókkal, amely máig a csapat egyik legismertebb koncertszáma maradt, bár manapság már ritkábban adják elő. A szövegben sem bonyolítják túl a dolgokat, a turnébusz és a kamion kerekei egyaránt begurulnak mindenhova, északra, délre, keletre és nyugatra. Ez tőlük abszolút hiteles volt akkortájt, hiszen a hazai rajongók ezt maguk is megélték és megtapasztalták. Főleg, amikor a fiatalok fogták az angol-magyar kéziszótárt, és azzal szembesültek, hogy a szöveg soraiban valóban hangsúlyos szerepet kap a világ beutazása, ami a sikeres magyarországi körút után különösen mély jelentéssel bírt.
Big wheels are rolling on through the night
Daylight comes without no warning
North, South, East and West
We’ll put you to the test as we rock across your nation
A Battle Cry visszahozza azt a súlyos, zakatoló és harcias brit heavy metalt, amit a rajongók a kezdetektől komáltak. A dob és basszus együttese, a galoppritmus és az ikergitáros megoldás miatt némi Iron Maiden hangulatot is hordozó történelmi dal szövege az 1745-ös és 1746-os skót jakobita felkelésről, valamint a cullodeni csatáról szól.
A Waiting For The Night egy tipikus, vidám és fülbemászó slágernek szánt rádiós dal, ami a keményvonalas Saxon-hívőknek túlságosan lágynak bizonyult. Viszont az Innocence Is No Excuse amerikai rajongói nagyon is jól fogadták. Az egyszerű, csajozós szöveg pedig nemcsak a rádiókat hódította meg, de egyes diszkókban is működött az ismerkedős lötyögés hátteréül.
Az első oldal végén felhangzó We Came Here To Rock egy klasszikus ütemű aréna-rock, amelyet kifejezetten a koncerteken való együtténeklésre terveztek. A dal egyértelmű szembehelyezkedés a korabeli amerikai PMRC-cenzúrával és a bigott szenátorfeleségekkel. Valamint a banda azt is a helyére teszi, hogy sosem imádták az ördögöt, az egész vád csupán egy koholt hazugság. Íme, a nyílt és tiszta válasz: hiába is próbálják egyesek démonizálni őket, az együttessel együtt egy egész műfajt lejáratni – Biffék nem ijedtek meg a rágalmazóktól.
We didn’t come for their apathy
We didn’t come for their lies
We didn’t come for their strategy, no
We didn’t come for their wives
Don’t tell us how to run our lives, we know what’s right and what’s wrong
They’re just a bunch of hypocrites, we came for one thing alone
We came here to rock
We came here to rock
We came here to rock
We came here to rock
Came here to rock
We didn’t come for bureaucracy
We didn’t come for their views
We don’t need their mentality, no
We don’t need their abuse
We’ve never worshiped the devil, that’s just another lie
We just wanna have some fun, some fun before we die
A B-oldalt nyitó You Ain’t No Angel egy keményebb, lüktetőbb hard rock szerzemény, amely próbálja egyensúlyban tartani a dallamokat a súlyosabb alapokkal. A menetelős dal ismét nem csomagolja be az üzenetét, a Chevy hátsó ülésébe vágyó, nem éppen angyali csajokról szól. Azt meg ugye mindannyian tudjuk mit szoktak csinálni a jampecok a Chevroletben…
A Running Hot egy igazi, pörgős, gyors metal nóta, ami egyértelműen visszanyúl a klasszikus brit heavy metal tempóihoz. Egy motoros vagy esetleg autós száguldásról szóló himnusz, mely a főhős felfokozott, adrenalinnal teli belső állapotára koncentrál, illetve eleve egy olyan emberről szól, aki megszállottan szeret gyorsan vezetni, feszegetni a határokat, és akit nem érdekelnek a sebességkorlátozások és az egyéb szabályok.
A Party ’til You Puke az album legbizarrabb, egyben legmókásabb pillanata. A helyzet egészen prózai okokból adódott: Elton John pont abban a stúdiókomplexumban rögzítette a saját aktuális anyagát. Mivel jó kapcsolatot ápolt a zenekarral, valamint szerette a dögös rockzenét, a felvételek szünetében lazán átsétált a Saxonhoz. Biff Byford visszaemlékezései szerint Elton akkoriban helikopterrel járt a stúdióba az aktuális hercegi esküvők és egyéb kötelezettségei között.
Amikor a Saxon-zenészek megmutatták neki az alakuló dalaikat, jött az ötlet, hogy a zongorista játsszon valami olyasmit, ami egyáltalán nem az ő stílusa. A látogatásból igazi örömzenélés lett, és a popsztár maga zongorázta fel a dal alá a lendületes boogie-woogie témákat. A végeredmény egy kaotikus, komolytalan bulidal lett, ami inkább rocktörténeti kuriózum, mint dalszerzői remekmű. Viszont máig rengeteg rajongója van a számnak, és a hatása messze túlmutat a hagyományos rocker, metalos közönségen. A hazai hallgatók ráadásul a zongorabetétek miatt talán némi hasonlóságot is érezhetnek a Barta Tamás fémjelezte korai Locomotiv GT bohókás világával.
Mindenesetre a Party ’til You Puke egy őszinte, vidám bulidal, amelyet nem érdemes túl komolyan venni. Arra viszont tökéletes, hogy egy vállalati vagy házibulin kiszűrjük vele a karót nyelt sznobokat, meg a narcisztikus hatalmaskodókat, mert ennek a dalnak a befogadásához egy jó adag humorérzék, rugalmasság és lazaság kell. Főleg, hogy leginkább azok szoktak az ilyesmiken képmutató módon kiakadni, akik aztán később magukból kivetkőzve viselkednek úgy, mint aki bármit megtehet, egészen a tökrészeg hányásig.
A nyolcadik szám, az Empty Promises egy korrekt, de kissé sablonos középtempós rockdal, ami a talk-box használatával, azaz szájgitárral próbál egyéniséget nyerni. A szöveg ismét egy ezeréves téma: a srác szerelmes, a csaj átvágja. A szív fáj, születik egy újabb nóta. Mindannyian átéltük már a megcsalatás igencsak rossz érzéseit, talán idővel néhányan arra is rádöbbentünk, mennyire aktuális Jézus hegyi beszédében elhangzott aranyszabálya: „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.”
Végül az albumot záró Northern Lady power-balladája teszi fel a pontot az i-re, amely a lemez másik kiemelt és finomabb szerzeménye, és Elton John ebben a dalban is közreműködik billentyűsként, líraibb, zongorás alapokat biztosítva a dalnak. Ez a szám egy gyönyörűen hangszerelt, érzelmes és epikus kompozíció, ámbár a korabeli kritikusok szerint hiányzik belőle a korábbi korszakok nyers átütő ereje.
Nem értek egyet velük, szerintem egy csodálatos szerelmes dal, főleg az elődje fájdalma és kiábrándultsága után. Méltó lezárása a ’86-os nagylemeznek.
Bár a nyolcvanas évek közepén még mindig az LP és a magnókazetta uralta a piacot, a kompaktlemez rohamosan hódított, így az EMI, követve az előző lemez premierjénél bevezetett mintát, a szeptemberi megjelenés után szinte azonnal, 1986 novemberében a nemzetközi piacokon is elérhetővé tette az anyag hivatalos CD-verzióját.
A Rock The Nations nem lett hibátlan mestermű, nem is szól olyan jól, mint az Innocence Is No Excuse, és dalszerzői szinten sem ért fel a Wheels Of Steel vagy a Denim And Leather magasságaiba. Dawson hiánya, az atomerőmű katasztrófa sokkja és a belső feszültségek érezhetően rányomták a bélyegüket a szerkezetére, de Nigel Glockler betonbiztos dob-alapozása, az Oliver-Quinn duó garantálta karcos gitárhangzás, Byford magabiztos éneke és Elton John zseniális vendégszereplése miatt egy rendkívül szerethető, tipikus nyolcvanas évekbeli heavy rock lemez maradt.
Igen, stílusában és számsorrendjében kissé széttartó. Mivel sokat akartak markolni és mindenkinek játszani, némiképp elvesztették a fókuszt, de ettől a Rock The Nations még egy szerethető album. Melyet az akkori metalisták és motoros rockerek nagyon jól fogadtak, a magyarok meg különösképpen a szívükbe zártak. Mivel Paul Quinn-ék 1988. május 15-én ismét ellátogattak hozzánk, onnantól már elsősorban a hazai tömegmédia vétke, hogy nem viselték eléggé szívükön a Saxon munkásságát, és a sajtó fura urai ezt a kitűnő kapcsolatot némiképp feledésre ítélték.
Saxon – Rock The Nations
LP 1986:
Side A:
1. Rock The Nations
2. Battle Cry
3. Waiting For The Night
4. We Came Here To Rock
Side B:
5. You Ain’t No Angel
6. Running Hot
7. Party ’til You Puke
8. Empty Promises
9. Northern Lady
Biff Byford – ének, basszusgitár
Graham Oliver – gitár
Paul Quinn – gitár
Nigel Glockler – dob
Elton John – zongora
