Tony Iommi – From the Dark /BMG, 2026/

Tony Iommi esetében különösen nehéz tisztességes lemezkritikát írni, mert mire az ember eljutna az első gitártémáig, a tisztelet már önálló bekezdést követel magának. Érthető, hiszen a heavy metal történetében kevés olyan zenész akad, akinek a hangszeres gondolkodása ennyire mélyen beépült volna a műfajba. Ettől azonban egy új Iommi lemeznek még ugyanúgy a jó dalokról kell szólnia, mint bárki másénak. A From the Dark számára ez különösen fontos próba, mert a Fused óta eltelt huszonegy év elég hosszú idő ahhoz, hogy ne csak érdeklődést keltsen az anyag, de elvárásokat is.

Az alaphelyzet ismerős. Súlyos gitártémák, komor hangulatok, nagyívű énekdallamok, leginkább a Sabbath Dio-s korszakát és a Heaven & Hell munkásságát idéző zenei környezet. Iommi továbbra is abból dolgozik, ami a sajátja, csak éppen új bútorokkal rendezi be a lakást. Az énekes és társszerző Jørn Lande, a basszusgitáros Becky Baldwin és a dobos Karl Brazil olyan zenekari keretet adnak a lemeznek, amelyben a névadó gitárjátéka körül valódi élet van. A produkciót Iommival közösen jegyző Mike Exeter pedig a hangzás feletti pepecseléssel és billentyűs rétegekkel segíti az összképet.

Lande szerepét nehéz volna túlbecsülni. A norvég énekes hangjában eleve ott van az a sötét színezetű monumentalitás, amely jól illik Iommi világához, de a közös szerzői munka legalább ennyit számít. A dallamok így a gitártémákkal együtt alakítják a dallamok karakterét, és az éneknek marad helye a dráma felépítésére. A Dio rokonság persze az első pillanattól adja magát, időnként pedig Coverdale neve is eszünkbe juthat. Lande megszólalása mégis elég markáns ahhoz, hogy a dolog ne merüljön ki a rokonsági fokok megállapításában.

Iommi gitározásának továbbra is az arányérzék a legnagyobb fegyvere. Tudja, hol kell megismételni egy fordulatot ahhoz, hogy súlya legyen, hol érdemes kivárni, és mikor kell egy dallamosabb megoldással más irányba nyitni a zenét. A From the Dark keménysége ezért többféle módon működik. Van benne lassú, fenyegető vonulás, feszes, de lendületes opusz, elégikus hangulat és persze jó adag klasszikus hard rockos húzás is. Az egész anyagot ugyanaz a jellegzetes gitárhang fogja össze, de a dalok szerencsére nem ugyanazt az érzelmi hőfokot tartják végig.

A szólók is sokat elárulnak erről a gondolkodásmódról. Iommi képes úgy kilépni riffjei árnyékából, hogy a dallam külön (ének)hangként folytassa a történetet, majd visszataláljon a dal súlypontjához. Brian May vendégszereplése a Death wake című nótában egy régi zenei barátság folytatása. A Queen gitárosa már a Sabbath 1989-es Headless Cross albumának When Death Calls című dalában is szólózott, majd Iommi 2000-es szólólemezén két számban bukkant fel újra. A Freddie Mercury-emlékkoncerten szintén egymás mellett álltak, vagyis volt idejük kitapasztalni, hogyan fér meg a Red Special éneklő hangja Iommi súlyos gitártémái mellett. A találkozásnak van természetes vonzereje, de a lemez egészének jót tesz, hogy nem építettek köré hírességekkel telezsúfolt vendégszobát. Iommi zenéje elég erős karakter ahhoz, hogy önmagában is megálmodja az enteriőrt.

A ritmusszekció közben megadja azt a mozgást, amely nélkül mindez könnyen tekintélyes, ám nehezen mozdítható tárggyá válhatna. Baldwin basszusa és Brazil dobjátéka megtartja a riffek tömegét, ugyanakkor a hangsúlyokkal és a lüktetéssel dolgoztatja is őket. Exeter produkciója tisztán rajzolja meg a rétegeket, a hangzás egyszerre impozáns és korszerű, ugyanakkor megmarad benne a gitár meghatározó jelenléte. Egy Iommi-lemezen ez nagyjából olyan alapkövetelmény, mint egy csillagászati bemutatón az égbolt, de ettől még nem árt, ha tényleg látszik, vagy itt éppen hallatszik.

A szövegek halandósággal, pusztulással, magánnyal és túléléssel foglalkozó világa jól illeszkedik ehhez a zenéhez. A műfaj megszokott képei azonban helyenként túlságosan könnyen előkerülnek, és Lande előadásmódja néha több egót mozgat, mint amennyit egy-egy fordulat valóban elbír. A dráma akkor működik a legjobban, amikor a hangszerelés is hozzátesz valami bizonytalanságot, törékenységet vagy váratlan váltást. A puszta monumentalitásból ugyanis itt is lehet sok, még ha Iommi mellett hajlamosak vagyunk nagyobb türelemmel viseltetni iránta.

A From the Dark legkényesebb kérdése mégis az ismerősség marad. Az életmű hívei éppen azokat a megoldásokat keresik majd benne, amelyeket mások esetleg túl kiszámíthatónak találnak. A lemez ereje abban mérhető, mennyire tudja ezeket új dalokká rendezni, és ebben többnyire meggyőző. A sötét hangulat, a dallamos ének és a gitártémák kapcsolata működik, a zenekar egységesen szól, és a nagy múlt mögött érzékelhető marad a jelen idejű alkotókedv.

Tony Iommi új albuma így mindenekelőtt egy jó formában dolgozó szerző munkája, aki megtalálta az anyagához illő társakat. A történelmi jelentőséget már senki sem keres benne, de a From the Darknak ennek ellenére is meggyőző. Sötétben különösen.