CD – szerzői kiadás, 2026
2026. március 8-án jelent meg a MegaHertz együttes második albuma. A nyolc dalt tartalmazó korong ott folytatja, ahol az Emberi tényező 2020-ban abbahagyta. A kizárólag saját, magyar nyelvű szerzeményeket játszó prog metal banda leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évek zenéjéből táplálkozik, miközben nagyon is a mához szól. Mindezt többé-kevésbé olyan legendás, kísérletező csapatok nyomdokain járva teszik, mint a Slogan, az ADAM 30, az Eclipse, a Just, a Leukémia, a Szén vagy a Horváth Endriske-korszakos Trottel. Különleges zenei megoldások és súlyos szövegvilág jellemzi az anyagot, miközben a tüskés üzenetekkel együtt egy igencsak morózus világkép tárul a hallgató elé, amikor a Vörös hegedű kompozíciói szép sorban felcsendülnek.

A Vörös hegedű CD-n közel ötven percnyi zenét kapunk, tehát öt és tíz perc közötti, hosszabban kifejtett, logikusan építkező progresszív kompozíciókat hallhatunk. A szövegek szomorú történeteket mesélnek, sötétek és erősen társadalomkritikusak, emellett pedig sok-sok olyan kényes kérdést is felvetnek, amelyek a posztmodern kort elszenvedők életét érintik, illetve a jelenkor gondolkodó embereit foglalkoztatják.
A thrashes zúzda hangzása és felépítése a ’90-es évtizedforduló környéki kísérletezőbb kedvű amerikai metal, illetve etno, hardcore és crossover bandák hosszabb, komolyabb opusait idézi, de szó sincs nyúlásról. Inkább csak eléggé egyértelmű, hogy a csapat vezére, Tuskán Zoli énekes, gitáros is olyan lemezeken nőtt fel, mint mondjuk a Rust In Peace, az …And Justice For All, a Twisted Into Form, az Act III, a How Will I Laugh Tomorrow…, a Gross Misconduct, a Persistence Of Time, a Blind, a The Years Of Decay, a Speak Your Peace, a Handle With Care, a Control And Resistance, a Perfect Symmetry, A Social Grace, a Piece Of Time, a Force Fed és a többi alapvetés.
Mellé pedig jön még egy jó adag Robert Fripp-ritmika, ami ennek az egész vonulatnak az alapja, valamint akusztikus alter rock, jazz-rock és egyéb irányzatú prog rockos elemek. Mindehhez társul még a trió felállásból eredő sűrű ritmusszekció, illetve a régi hardcore-punk, alternatív világot idéző énekbeszéd. Hogy mindez a mix mégis európai, sőt néhol sajátosan magyaros, pont ez utóbbi okozza. Zoli nem egy operaénekes, de meg sem próbál annak látszani – egyszerűen elbeszéli mindazokat a dolgokat, amelyekkel el akarja gondolkodtatni a közönséget. Majdnem olyan direkten, mint annak idején Cséb vagy Sotár, de az ifjonti lendület vagy a világmegváltó lelkesedés helyett inkább csak düh árad a hangjából. Amit a hallgató egyes történetek szomorú végeinél akár beletörődésnek is érezhet, ha nagyon akarja. Így Zoli hol elmeséli, hol kiüvölti magából a világfájdalmat, de a hallgató egy pillanatra sem érez katarzist vagy feloldást. A MegaHertz poliritmikus, néhol kifejezetten keleti vagy balkáni jellegű agyas muzsikája ugyanis sehol nem ígér reményt, és nem nyújt megnyugvást. A világ nem túl barátságos hely, sőt egyre igazságtalanabb és élhetetlenebb lesz – szól kimondatlanul is a Vörös hegedű számaiból a konklúzió.
Többszöri hallgatásra sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ezeket a számokat akár Feróék is leadhatták volna ’90 körül a Garázs műsorban. Vagy miután Füxi, Szűcs Frédi vagy Nagy Gyula megkapta a demókazettát, akár a válogatássorozat valamelyik lemezére, kazettájára is felszerkeszthettek volna belőle egy-két dalt. Régisulis cucc, meglehetősen hitelesen közvetítve a Fekete Lyuk metalista rockereinek sajátos életérzését. Illetve azt a fajta disszonáns akkordokból építkező, szinkópált ütemekkel és staccato riffeléssel operáló, zsigeri kívülállóságot árasztó zeneiséget, ami egyszerre fejez ki magányt, elvágyódást és furcsaságot; majd a torzítópedálra taposva pedig egy magasba emelt középső ujjat: Kapjátok be, ha ilyen semmirevaló világot építettetek és erőltettek ránk!
Alapból jelzésértékű a Prométheusz-legenda megéneklése. Ez már nem a gulyáskommunizmus ideje, ahol a Moby Dick még csak szimpla lázadóként láttatta a mítosz főszereplőjét. Immáron Prométheusz egy bukott isten, akinek nem sikerült a teremtés, majd tovább tetézte a bajt. Vagy egy bukott angyal, aki bár fényhozónak állítja be magát, csak átkot hoz a nyomorult emberiségre.
A kulcsdal nyilván a címadó, a Vörös hegedű. Kellően elvont, elborult, érdekes zeneileg, hogy aztán hatásosan tudja közvetíteni a velős mondanivalót. Avagy ebben a megátkozott világban és az idő előrehaladtával egyre kellemetlenebbé váló testfogságban még Kőműves Kelemenék irgalmatlan módszere vagy a Baál-, Marduk-, Zeusz- és a többi hasonló ősi és neopogány kultusz emberáldozatai sem jelenthetnek valódi megoldást. Mert még egy tragédiák árán elkészített mágikus mesterhangszer sem képes hitet, reményt, szeretetet, békét és üdvösséget hozni. Hát még a hétköznapi, apró kicsinyességeink.
Legalább ennyire provokatív Shakespeare A velencei kalmár című darabjának punkos attitűdű metalista újragondolása. Pedig a probléma globális: uzsorások minden népben, nemzetben és országban vannak. Mi több, mára szinte nemzeti sport lett idehaza is egymás lehúzása. Amelyben sajnos a rock- és metalszíntér is vastagon érintett. Kérdés, miféle emberi megoldás lehet, ami akár csak időlegesen is képes megzabolázni a zsigeri kapzsiságot, nagyravágyást, mohóságot, egoizmust, gyarlóságot? Azt a pszichopata elemekkel súlyosbított narcisztikus személyiségzavart, ami egyebek mellett még a könnyűzenével és kiadással foglalkozó intézményrendszert és annak cezaromániás vezetőit is a zenei élet vámpírszerű vámszedőivé teszi…
Ha csak egy kompozíciót lehetne kiemelni, az Életút című tételben minden benne van, amit az önmagát elátkozottnak érző nemzedék idáig elszenvedett, miközben szinte csak az juthatott egyről a kettőre, aki eladta a lelkét, vagy lement kutyába. Hogy ne csak hazai vagy amerikai példákat hozzak, az egésznek a lelkülete kissé hasonlít a Midas Touch, a Coroner vagy a Mortal Sin bizonyos dalaira is. Mert a szomorkás, magányt és elidegenedést sugalló bontogatások szinte tökéletes összhangban vannak a torzított gitáros, súlyos zúzdákkal.
Maximálisan megértem ezt a fajta irányt, hiszen hasonló korosztály vagyunk, hasonló zenéken nevelkedtünk, hasonló dolgokat éltünk át. Mi több, anno a Pompeii vagy a budapesti Stonehenge is rokon zenei világban utazott, nem kevésbé elborult akkordokkal, kiborult és beborult érzésekkel, reményvesztett szövegekkel és elvágyódó kompozíciókkal. Viszont arról fogalmam sincs, mennyire releváns ez ma. Ugyanis, ha egy világvégés vagy démoni megszállásos film végén nincs katarzis, nem sokat használ. Ha nem jelenik meg a Megváltó, az örömhírhozó, akkor lehet, hogy az ilyenfajta művészet inkább csak mélyíti a bajt, a depressziót, a rossz közérzetet és a mentális megborulást, ahelyett, hogy felemelne.
Visszatérve kicsit még az első CD-hez, sajnos az is, ez is írott. Kár, mert a préselt gyári maradandóbb. Valamint a végére hagytam a legfontosabbat, a felállás változását. Az Emberi tényező óta ugyanis a teljes banda lecserélődött Zoli mellett. A vezető női ének és kifejezetten Bagarus Tímea anno adott a csapatnak egy könnyen megjegyezhető, többé-kevésbé egyedi arculatot. A direktebb témáknál Asztalos Ildi dühét juttatta eszembe, a progresszív, agyasabb tételeknél pedig az OneHeadedMan legerősebb felállásának énekesnőjét, Markovits Lídia tónusát, dallamvezetését. Mi több, itt-ott a vendégénekesnőkkel megszólaló Ghost Toast dalok is rokon hatásúak, vagy az Ideas Kun Anita korszaka is hasonló volt. A mostani MegaHertz vokálisan viszont egy sokkal egysíkúbb, kántálósabb, regélősebb, vagy más oldalról megközelítve klasszikus hardcore módon flegmább, odamondogatósabb, odab.szósabb.
A ritmusszekció változása viszont számomra nem hozott ilyen kirívó különbséget. Ebben persze az is benne foglaltatik, hogy a Vörös hegedű jobban szól, mint az Emberi tényező. Ráadásul az új dobos, Molnár Bence nagyon jól hozza az ilyesfajta agyas muzsikához leginkább szükséges, hol szinkópás, hol törzsi jellegű, hol pedig páratlan ritmusú okos játékot. Főleg mert mellette Tim Gergely basszusjátéka és vokálja is teljesen helyén van. Utóbbi nem is ússza meg annyival, mint szegény Jason Newsted a Justice idején, hiszen nincs másodgitár, így alaposan oda kellett tennie magát. Ez a fajta kompozíciós forma nagyobb terhet ró a basszusgitárosokra, mint egy átlagos punk vagy metal zenekarban.
Mindent összevéve kíváncsian vártam az új MegaHertz dalcsokrot, a Vörös hegedű archaikus hangzása és megoldásai miatt pedig kifejezett örömmel ismertem rá a kölyökkorunk zenei világára. Azt viszont továbbra sem tudom megítélni, hogy 2026-ban, ’27-ben és ’28-ban vajon mekkora közönsége lehet idehaza ennek a zenének és a nem kicsit kiábrándult, negatív kicsengésű, szomorkás szövegvilágnak.
Nem könnyű hallgatnivaló a kettes MegaHertz. A tüskés, karcos üzenet még nehezebben adja meg magát. Katarzist se várjon senki, de azért néha érdemes a mítoszok világának és a történelem lapjainak szomorúbb történetein, az élet árnyékosabb oldalán is komolyabban elgondolkodni.
MegaHertz – Vörös hegedű
CD 2026:
1. Ne engedd!
2. Prométheusz
3. Sorsok
4. Vörös hegedű
5. Velencei kalmár
6. Válassz!
7. Életút
8. Elveszett emlékek
Tuskán Zoltán – gitár, ének
Tim Gergely – basszusgitár, vokál
Molnár Bence – dob, vokál
