A Gojira esetében nem túlzás kijelenteni, hogy egyike azon ritka csapatoknak, akik nem másolják, hanem formálják a műfaj alapvető stílusjegyeit, amiben alkotnak. A teljesen egyedi dalszerkesztési metódus, a riffkezelés, a dallamvilág már a From Mars to Sirius albumtól meghozta a reformer státuszt a francia gárdának, és a minőség azóta is lemezről lemezre erősödik. Jó hír, hogy a Fortitude sem lóg ki ebből a sorból, bár azért némileg ironikus, hogy a progresszió, ami lételeme ennek a muzsikának, miképp válik az idők folyamán önmaga antitézisévé: hagyománnyá.

A Magma albumra a Duplantier testvérek végképp leszámoltak a korai lemezek éretlen, kissé fölöslegesnek tűnő brutalitásával, aminek helyét a nagybetűs zeneiség vette át. A Fortitude, ha lehetséges, még tovább erősíti ezt a benyomást. A lemezről öt dal is napvilágot látott előzetesen – amit személy szerint túlzásnak tartottam, mert eléggé csorbítja a lemez fölfedezésének élményét -, és ezek mindegyike egy harmóniákban és dallamokban gondolkodó, a szövegekben is érett mondanivalót képviselő csapatot mutatott. Nos, a többi öt és fél (mert a címadót nem nevezném teljes nótának, az a Chant-tal együtt nyer értelmet) dal ugyanúgy kikerülhetett volna előzetesben, mert mindegyik legalább olyan magas színvonalat képvisel, ha ugyan nem magasabbat.

Rendkívül erős oldala a lemeznek a változatosság, a sokszínűség. Van itt filozofikus tétel, mint a leginkább talán a Tiamat-hoz hasonlítható The Trails; a tőlük meghökkentően hard-rock diszkós kezdést produkáló, ám szűk két perc után vérbeli intelligens Gojira-nótává fejlődő Hold On; rendkívül ütős, komplikált ritmusképletű durvulatok, mint az Into the Storm vagy a mészárlós Grind, és beindult egy izgalmas spirituális/törzsi hangulatvilág is, amit az élővilág pusztítását bemutató Amazonia, és a szinte reneszánsz kántálást megidéző Fortitude/The Chant képvisel. A sötét oldalt egyértelműen a Sphinx jeleníti meg legplasztikusabban Joe durva hörgésével és baljós alapriffjével. Hörgésből amúgy csak ez, illetve a Grind egyes elemei jutottak a lemezre, ami mindenképp örömteli irány. Amikor ugyanis Joe nem hörög, hanem simán csak ordít, még akkor is énekel – talán furán hangzik, de ez már védjegyévé vált albumok sora óta, és ez is olyasmi, ami kiemeli őt az átlagos screamerek tömegéből. A különleges dallamvilág fontos eleme a Gojira eredetiségének, és ezek a scream-ek tisztán is leénekelhető dallamokat hordoznak.

A megvalósítás színvonaláról nem érdemes sokat lamentálni: igazi Gojira-minőség, amit a részletes, erős hangzás még élvezetesebbé tesz. Bármelyik hangszer is a kedvenced, itt hallani fogod, mit követett el megszólaltatója a stúdióban. Hallgatni pedig sokat kell a lemezt, mert elsőre nem feltétlen domborítja ki magát. Nekem egy-két hallgatás után gyengébbnek tűnt, mint a Magma, mostanára azonban ezt már nem tudnám nyugodt szívvel aláírni – bár olyan dalóriást még mindig nem hallok, mint a Silvera vagy a Stranded, de nem tartom kizártnak, hogy idővel ez is megváltozik.

Bármi legyen is az elvárásod a modern Gojirától, nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a lemez csalódást okozzon. Végig erős, változatos anyag, a legszebb erényeket csillogtatva, amit a csapat nemzetközi szinten is jegyzett karrierje során elért. Minden pénzt és időt megér, amit ráfordítasz.