/Tunyó utolsó, nyomtatásban megjelent interjúja – Rockinform/
Mindössze egy énekhangot hallva sokszor nem is gondolná az ember, hogy a karcos rock-torok gazdája nem valami kétméteres óriás, hanem egy apróbb termetű, vékony fizikumú, szerény, csendes személy. A P.Mobil élén ismertté vált Tunyogi Péter hangja is csalóka ebből a szempontból. A 35 évvel ezelőtt Spirál- és a Beton- együttessel induló, majd a P.Mobillal, valamint a nevével fémjelzett, különböző összetételű Rock Bandekkel folytatódó énekesi pálya szolgált apropóul Hegedűs Istvánnak, hogy alaposan kifaggassa az érces hangú rock-tenort a maga mögött hagyott három és fél évtizedről.
Egy életrajzi leírás alapján kiderült, hogy nagyon fiatalon kezdtél zenélni; 1963-ban a győri Anonymus, később a zalaegerszegi Cyklon tagjaként kerültél közelebbi ismeretségbe a zenével, ami – akkor még – nem feltétlen énekesi pályát jelentett…
Így van. Általános iskolai diákként összeállt egy amatőr szintű csapat, és elkezdett zörögni, ami nem nevezhető zenének; ez volt a győri Anonymus zenekar. Szüleim színészként, szerződésük függvényében városról-városra járva keresték kenyerüket, ezért nagyszüleimhez kerültem Zalaegerszegre, ők neveltek. Itt kerültem kapcsolatba a már működő Cyklon együttessel, később dobosként be is kerültem a bandába. Hozzá kell tegyem, hogy az előtt nem tanultam dobolni; otthon a legkülönbözőbb eszközökön ütöttem a ritmust két fakanállal. Ezután beiratkoztam a zalaegerszegi zeneiskolába, ahol az összhangzattan mellett dob-, gitár-, és billentyűoktatáson vettem részt. Egy alkalommal a zenekar énekes-gitárosát kellett helyettesíteni, a dob mellől leénekeltem az egész műsort. Ezen felbuzdulva, intenzív gyakorlás eredményeképpen, a gitáron is megtanultam jó pár akkordot, minek következtében felváltva doboltam, énekeltem és gitároztam. A repertoár jórészt Chicago és Blood Sweat & Tears nótákból állt, még a Magyar Rádió és készített felvételt a Cyklonnal. Később aztán Pestre kerültünk, engem nem sokkal azután áthívtak a Spirál együttesbe, ahol ugyancsak doboltam.
Tulajdonképpeni zenész pályafutásodat a budapesti Beton- együttestől datálod, ahol Vadas András távozása után te álltál a mikrofon mögé. Meddig is jutott el ez a csapat?
Igen, a Spirálból időközben Korona lett, innen egyenesen a Beton együtteshez vezetett az utam; elhívtak, mikor az énekesük disszidált. Viszonylag ismert banda voltunk, a Metro-klubban egymást követő napokon felváltva zenéltünk a P. Mobillal. A csapatnak volt már „főállású” dobosa, így én „csak” énekeltem. Koncz Zsuzsa és Zorán kísérőzenekaraként jártunk külföldön is; a két énekest akusztikus gitáron kísértem. A Beton azért számított különlegesnek, mert Major Jancsi, a gitárosunk, hegedűn is játszott. Két rádiófelvételt készítettünk, amit később kislemezen is kiadtak, Vár az út címmel. Rengeteget koncerteztünk, többek között a Lőrinci Ifjúsági Parkban, ahol ismét összekerültünk a P. Mobillal.
Kiket tekintettél énekesként példaképeknek akkor, és mennyiben változott ez a lista mára?
A Cyklon-időkben már működött a Led Zeppelin, a Black Sabbath és a Deep Purple. Bár – mint említettem – fúziós rockot játszottunk, de valahogy sikerült becsempésznem a repertoárba tőlük is egy-két számot. Beatzenén, tehát Beatlesen, Rolling Stones-on nőttem fel, aztán jött a hard-rock, az előbb említett zenekarokkal. Ma is ugyanezeket kedvelem, ehhez aztán később Sting és a Police csatlakozott; ők tudtak valami újat hozni a zenébe. Ugyanakkor szegény Orszáczky Jackie (febr.2-án hunyt el – a szerk.) és a Syrius is a példaképeim közé tartozott.
Térjünk vissza 1979-hez, mikor is életed fordulópontjához érkeztél. Vikidál Gyula távozása után mennyire lehetett megfelelni a P.Mobil – nem éppen toleráns – rajongótáborának?
Mikor Gyula elment a Dinamitba, Schuster Lóri és Bencsik Samu megkerestek, hiszen hallottak már énekelni a Betonnal. Hoztak 3 kislemezt, hogy tanuljam meg a nótákat. A meghallgatás után én lettem a befutó, pedig elég erős mezőny szállt versenybe a Mobil énekesi posztjáért. Hogy mást ne említsek, Révész Sanyi és Horváth Charlie is a jelöltek között volt.
Rátérve a kérdésedre: az első bulin nagyon féltem, mert Lóránt akkor éppen le volt tiltva a színpadról (a keverőpult mellől konferált), így egyedül maradtam odafönt. A következő alkalommal már a Budai Ifjúsági Parkban 10.000 ember előtt játszott a P. Mobil, akkorra – hála Istennek – már nem volt probléma. Lehet, hogy nagyképűen hangzik: de egy percig sem éreztem a közönség részéről ellenszenvet. Először csak figyeltek, utána elfogadtak, majd megszerettek. Soha, semmilyen atrocitás nem történt.
A korabeli (kalóz) felvételek, valamint a később lemezre vett Mobil-dalok (vagy akár élő koncertek anyagának) tanúsága szerint orgánumod jelentős változáson ment keresztül. Talán egy másfajta hangképzési technika eredményeképpen?
Lóránt eleinte azt akarta, hogy Gyula modorában, az ő hangján énekeljek. Le is szedtem a frazírokat; aki a felvételt meghallgatta, sokszor maga sem tudta eldönteni, hogy éppen melyikünk hangja szól. 1980-ban a P. Mobil első nagylemezén – erre máig nagyon büszke vagyok, hogy velem készült – már a saját stílusomban énekeltem. Egyébként semmiféle hangképzésben nem vettem részt, teljesen autodidakta módon tanultam. Viszont a korabeli rock-klaszikusok – Gillan, Coverdale- nagy hatást gyakoroltak rám. Az ő stílusukat próbáltam átültetni magyar nyelvre.
A P.Mobil 1986-ban történt leállása után belekóstoltál a külföldi vendéglátózásba is…
Ez az időszak ’86-tól ’92-ig tartott. Megmondom őszintén, ott tanultam meg igazán hangszereken játszani. Ettől kezdve számítom magam – nemcsak énekesnek, hanem – zenésznek. A gitártól, a billentyűkön keresztül a dobig, szinte mindent kipróbáltam. Tudni kell, hogy ez a fajta vendéglátózás, nem azonos a hazaival; igényes – nem diszkó! – zenét kellett profi minőségben szolgáltatni. Ahogy megjelentek a TOP-listák, azonnal meg kellett tanulni, és egy az egyben lejátszani az új dalokat. Ez idő alatt, zeneileg nagyon sokat fejlődtünk.
Mindent összevetve 17 évet húztál le jóban-rosszban a Mobillal. Bár közben működött a saját, Tunyogi Band formációd is, ’97-ben mégis elölről kellett kezdeni az építkezést. Hogyan élted meg a változást?
Mikor külföldről hazatértem, Kékesi Bajnok Lacival megcsináltuk a Tunyogi Bandet, ahol elsősorban Mobil számokat játszottunk. Csak két évvel később alakult újjá a régi P. Mobil. 1994-ben, a Fradi pályás koncerten volt a zenekar nagy visszatérése. 20.000 ember előtt játszottunk, életem meghatározó élménye marad ez a koncert. Nagyon büszke vagyok a méltatlanul elfeledett Honfoglalás szvit szimfonikus változatára, melyet ’95-ben, az Állami Hangversenyzenekarral közösen, élőben is előadtunk. Zeffer András elévülhetetlen érdeme, hogy létre tudott jönni ez a produkció, melyet pályafutásom egyik csúcspontjaként tartok számon. Többek között ezért is érintett rosszul, mikor az egyik újságból értesültünk, hogy három zenész, Zefi, Bajnok és én – különböző okokból – nem vagyunk a P.Mobil tagjai. A Lóránttal történt utólagos megbeszélésen tisztáztuk, hogy a zenekarnak koncepcióváltásra van szüksége, amit a továbbiakban nem velünk képzelnek el. Úgy váltunk el, hogy leszögeztük: nem zárjuk ki az együttműködés lehetőségét, vagyis: „soha ne mondd, hogy soha!” Valóban; Lóránt meghívására, azóta többször is felléptünk már a régi tagokkal.
Aztán jött a Tunyogi Rock Band…
Zeffer Andrissal, Závodi Jancsival, Donászy Tibivel és Bajnokkal. Később TRB-re változtattuk a zenekar nevét. Ezzel a formációval kiadtunk 3 hanghordozót, amire szintén büszke vagyok. A mai napig műsoron tartom, persze a Mobil klasszikusok mellett. A saját zenekaromból nem önként mentem el. Egy nagyon súlyos – és nem igazán sikerült- gerincsérv műtét után, hosszabb időre ki kellett vonnom magam a forgalomból. Ők közben Tunyogi Rock Band néven működtek tovább, hiszen nekik is meg kellett élniük valahogy; nem várhattak a felgyógyulásomra. Mikor visszatértem, ott is koncepcióváltásról beszéltek. (nevet) Úgy döntöttek, hogy Zefi, Bajnok és én, egyaránt 3-3 nótát énekeljünk fel a készülő új lemezre. Csakhogy ez a koncepció számomra – érthető okokból – nem volt megfelelő. Így elváltak útjaink, ők the Rock Band néven folytatták tovább.
Még mindig Tunyogi Rock Band. 2004. óta, új társakkal, új utakon jársz – de a rock műfaja maradt. Hol tart most ez a csapat?
Én is folytattam. Dolgoztam a kecskeméti Időgéppel, majd újra megalakítottam a Tunyogi Rock Bandet a korálos Fischer Lacival, az öreg harcostárs Bajnokkal, és két fiatallal; a győri billentyűs Szabó Petivel, és a nagyszerű dobossal, Bazsó Józsival. Műsoron a régi TRB-, és Mobil nótákkal klubokban és fesztiválokon nyomjuk. Lacival már dolgozunk az új dalokon, még ebben az évben szeretnénk kijönni a friss anyaggal.
Képességeid alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a rockzene élvonalához tartozol. Nem érzed kissé igazságtalannak az élettől, hogy Tunyogi Péternél jóval tehetségtelenebb figurák nálad jobban tudtak érvényesülni?
Egyszerű a válasz: a műfaj! Akik anyagilag, ismertségben előbbre tartanak, mint én, azok valamilyen módon prostituálódtak. Anélkül, hogy neveket említenék, sajnos szép számmal akadnak ilyenek a szakmában. A lényeg, hogy e mögött, valami más is meghúzódik. Fogalmazzunk úgy, hogy eladták a lelküket és a becsületüket is. Nálam talán az is közrejátszott, hogy túlzottan beleástam magam a rocker-életformába. Nem tudtam, és nem is akartam ebből kiszállni, így nem volt lehetőségem arra, hogy többre vigyem anyagilag. Lehet, hogy többet kellett volna talpalnom, vagy netán smúzolnom? Erre nem biztos, hogy alkalmas vagyok! Viszont kárpótol a tudat, hogy úgy a rock műfajt, mint engem, bizonyos körben szeretnek – és nem csak az „öregek”! Persze nyilván akadnak olyanok is, akik kevésbé szívlelnek, vagy netán irigyek rám; ezzel együtt kell tudni élni!
Ha újra kezdhetnéd, újra kezdenéd? Természetesen újra. Ugyanezt csinálnám!
