Tarca László dobos hatéves kora óta zenél. A rockrajongók a Rockwell együttesből ismerhetik, a metálosok a Pokolgép klasszikus felállásának oszlopos tagjaként zárták a szívükbe, de sokféle más stílusban is kipróbálta magát.
A beszélgetés harmadik része olyan fontos zenekari háttérmunkákra fókuszált, mint például a dalírás, a design és a díszletek. Továbbá szóba került a klasszikus Pokolgép széthullásnak szomorú időszaka is.
Visszatérve az elejére, tehát Feró kijárta az illetékeseknél, hogy megjelenhessen a “Totális metál” LP. Nem volt rossz érzés, hogy Endre mindenhonnan lemaradt? A hivatalos lemezgyári közlés szerint zene-szöveg: Pokolgép és Nagy Feró… Elég megalázó lehetett számára. Követted a Rockwell utáni munkásságát?
Az az igazság, hogy Paksi Endre nagyon sokáig orrolt a Pokolgép zenekarra. Okkal, joggal. Érthető módon nem volt jó a viszony… Meg kell vallanom, hogy nem is nagyon követtem az Ossian dolgait.
És most? Azóta már rendeztétek a dolgokat?
Persze. Jóban vagyunk. Bár nem tartjuk a kapcsolatot.
Mennyire ment könnyen a beilleszkedés a Pokolgépbe? Maszkok, kardok, láncok, szegecsek. Azért a Rockwell még a metalista korszakában is jóval visszafogottabban nyomult…
1985-ben odakerültem a Pokolgéphez, és akkor kezdtem igazán mélyen beleásni magam a metalba. Persze már a Rockwell végén, az alatt a hat hónap alatt hallgattam sok heavy metalt, Iron Maiden-t, Judas Priest-et, Accept-et, Saxon-t, Def Leppard-ot, tehát már ismertem ezeket az alapvető zenéket. Aztán szó szerint meg kellett tanulnom a műfajt. Magyarán, szakmailag fel kellett nőni a feladathoz. De azt gondoltam, hogy végre van egy koncepció. Mielőtt bekerültem a Pokolgépbe, azt is láttam, hogy milyen erősek a külsőségek. Vannak szegecsek, vasak, bőrök, láncok, metálkodás, erőteljes arculat…
Ez amúgy tetszett neked?
Ez a metálkodás nem. Mármint, hogy a személyes ízlésemhez képest túl voltak tolva a ruházati kiegészítők. De az viszont nagyon tetszett, hogy volt egy egyértelmű, egy irányba mutató, egységes koncepció. A Rockwell korábbi korszakainak iránytalanságából okulva úgy éreztem, hogy szinte mindegy merre megyünk, csak menjünk már végre valamerre. Azt pedig Paksi metalos elkötelezettsége hozta, ő mutatott irányt a Pokolgépnek is, a Rockwell-nek is, majd nem sokkal később az Ossian-nak is.
Mi történt a kislemez megjelenése utáni időszakban?
Sokat gyakoroltunk. Négy-hat órás próbák voltak, sok metált néztem és hallgattam. Végül megtanultam a műfajt, hogy hol, mit kell csinálni. Majd jött a konkrét zenélésen túli feladatok megoldása. Tudni kell, hogy én mindenben szervesen részt vettem a Pokolgépben. Egy zenekarban nem csak az a feladat, hogy megírod a nótákat, meg elmész, összepróbálod, majd feljátszod a lemezt, utána mész turnézni és viszontlátásra. Egy bandának egy csomó egyéb háttérmunkára is szüksége van. Nem volt menedzsment a hátunk mögött, mindent mi magunk csináltunk.
Mondasz néhány példát?
Például plakátozás, nyomdába járás, levelezés, jegykészítés, riportokra járás, satöbbi. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Kukovecz csinálta a Pokolgép művészeti kreatív részét. Ő írta a nótáknak a nagy részét. Ő volt az, aki összetartotta a zenekart. Közben Józsa Béla vitte a koncertszervezést, a grafikai részt és szövegeket is írt. Én vittem a díszlet és design részét. Gábor egyébként sosem járt velünk szórakozni. Mi eljártunk az E-klubba, ide-oda, jól berúgtunk – együtt a zenekari tagokkal. A Kukovecz viszont mindig otthon volt. Ebből a szempontból kilógott a brancsból. De hát már akkor is ő volt a zenekarvezető, övé a brand, ő találta ki a zenei részét.
Vegyük ezt át részletesebben! Kezdjük a lemezkészítéssel, dalírással, stúdiózással!
A nagylemezeknél például eredetileg az volt, hogy Gábor is hoz öt nótát, Laci is hoz öt nótát. A szövegeknél pedig fokozatosan jutottunk oda, hogy hozza és csinálja mindenki, ahol csak éri. Mert, ha Józsa Béla nem végzett egy szöveggel, akkor valakiki hozott egy sort, egy refrént, hogy haladjunk. Volt olyan, hogy odamentem a zongorához és felpötyögtem az “Itt és most” refrénjét, hogy akkor ez a dallam legyen a refrén, és az lett a refrén.
Mondanál szövegre is példát?
Persze, “A Pokol angyalai” szöveget például én írtam. A sokféle ötlet közül az enyém volt a legelfogadhatóbb, ami arra a dallamra született. De a gyakorlatban mindenki belefolyt mindenbe. A dalszerzésbe is, de a gitárosok is belefolytak egymás nótáiba. Ettől működött, ettől volt jó a zenekari munka. Komolyan vettük, akkoriban nagy elánnal folyt a háttérmunka.
Folytassuk a design-nal! Amire konkrétan emlékszem, hogy a Kalapács érában mindig mindenhol azt lehetett látni, hallani, hogy a Pokolgép színpadi díszleteit építed. Például az “Éjszakai bevetés” borítóját is megvalósítottátok, nem egy ilyen megúszós, logó a háttérben, elég az hozzáállású színpadképpel, hanem az Iron Maiden díszleteit idéző, komoly kulisszákat alkalmaztatok…
Már érkezésem előtt is volt egy nagy hungarocell fej, díszletként. Meg ott voltak a darth vaderes bilik is. Azt a vonalat vittem tovább. A hármas lemez borítójáról másoltam az elemeket, annak alapján készültek a cuccok, ahhoz mérten csináltam a díszleteket. Konkrétan én építettem azt a két fejet, amelyik kijött az oszlopból – méghozzá télen, a hidegben, a Törekvés Művelődési Házban. A fűtetlen helyiségben odafagyott az ecset a kezemhez. Hiába volt forró az enyv, pillanatok alatt megfagyott. Szó szerint a lelkesedés fűtött…
Egészen pontosan hogyan készült a híres “várfalas” vagy az “Éjszakai bevetés” díszlet?
Az alapja egy összecsukható faváz volt, melyre lenből készült fűzővászon került. Ami, ha megázik, ráfeszül a keretre. Az enyvtől olyan kemény lett, hogy meg lehetett kopogtatni. A felső része, amibe a fej belecsúszott, az meg fadoboz – mert a szarvak miatt sérülékenyek voltak a fejek. De azt a nagy koponyás díszletet is én készítettem. Egy rágógumis dobozról vettem a mintát. Egy hónapig dolgoztam vele, majd ott rohadt meg a Petőfi Csarnok színpada mögött… Nem is használtuk, csak kétszer. Az 1986-os metal karácsonyon, illetve április 7-én, kint a szabadtéri színpadon. Ezeket én intéztem, a saját pénzemből, a saját időmet áldozva a közösség érdekében. Az ilyenekből vonultak ki a Nagyfiék, még azt sem mondták, „te kösz, k-rva jó volt”. Megszakadtam a zenekarért, éjjel-nappal építettem a brandet, de még ennyit sem kaptam tőlük… Természetesnek vették. Pedig több más kreatív munkát is végeztem a zenekaron belül. Olyasmiket, amik nem közvetlenül kötődnek a zenészléthez, a zenészkedéshez, de elmaradhatatlanul fontos dolgok. A vasak utáni fellépőruhákat is én terveztem, gyártattam le, jártam utána. Az elején még mind az öten kivettük az ilyesmikből a részünket. Öten ötfelé mentünk, hogy kiplakátozzunk egy turnét, mert nem bíztunk a külsős plakátragasztókban.
Szerinted mitől változott meg ez a kezdetben még nagyon is pozitív csapatszellem?
Ugye, azt láttuk, hogy elkezdtek nagyon beindulni a hamis kazetták, meg a kazettamásolások. Mellette a pólóboltosok betegre keresték magukat a hamis pólómintákkal, miközben mi alig kerestünk valamit a hivatalos Pokolgép merchandising hasznából. Ami azért volt nagy probléma, mert mi akkor gyakorlatilag abból éltünk. Azt tapasztaltuk, hogy egyre kevesebb lóvé jön be, miközben mindenki halálra keresi magát rajtunk. Mert egy zenekar miből él? Jegybevétel, jogdíj, merchandise, viszonthallásra. Ha ezekből nem kap eleget, akkor előbb-utóbb földbe áll. Nekünk nem voltak szponzoraink. Mi mindent önállóan, saját zsebből finanszíroztunk.
Nagyfiéknak azzal is tele lett a tökük, hogy soha egyetlen fillért nem kerestünk a pesti nagykoncertekkel, amikor lehetett volna. Ez azért volt, mert mindig mindent visszafogattunk a felszerelésbe és a díszletekbe, valamint hang, fény, plakátozás, reklám, amivel próbáltuk tartani a színvonalat, sőt előre is lépni. Vidéken a százhúsz forintos jegyárakból nem lehetett pénzt keresni. Eleve kisebbek a játszóhelyek, a roadokat és a szállítást, mindenképpen ki kell fizetni, és ami maradt, azt osztottuk. Nem volt sok. Közben a hamisított merch termékekkel kilopták a zsebünkből a lóvét, a kamu pólókkal, jelvényekkel és plakátokkal, a hamis kazettákkal szintúgy.
Emlékszem, hogy akkoriban az olyan legendás helyszíneken, mint a gyáli piac, annyira ment a gagyizás, hogy vasárnaponként külön soruk volt a hamis kazettás ügyeskedőknek…
A kamukiadás ráadásul úgy terjedt, hogy megvette valaki a hamis kazettát a szélhámostól, majd az egész utca átmásolta. Ami lehet, hogy neki akkor jó volt, de megölte a produkciót. Tegyük hozzá, nem volt olyan drága az a k.rva lemez, vagy eredeti műsoros kazetta, de már akkor is az volt a mentalitás, “hogy miért fizessünk valamiért, ha ingyen is megkapjuk?” Pedig, ha végiggondolták volna, hogy a kedvencüket teszik tönkre ezzel, talán másként állnak a dologhoz…
Gene Simmons is világosan megmondta, hogy a másolások ölték meg a zeneipart. Kicsit előre szaladva, én konkrétan azért szálltam ki a zenekarból, mert már nem tudtam a csekkeket befizetni. Mivel ott volt a gyerekem, aki akkoriban született, muszáj voltam váltani. Nem elég, hogy alig voltam otthon, közben a kisgyerek rágja az anyja fülét, nem is lát… Alig keresel és még ki is lopják a zsebedből, ami neked járna. Volt olyan, hogy rám csörgött Barbara, Cselőtei Laci ex felesége, aki abban az időszakban a fiamnak volt az óvónénije, hogy gyere már az oviba a gyerekért, mert már csak ketten vagyunk. Én meg kaptam a fejemhez, hogy hű b.zd meg, már ennyi az idő?
Pedig a nyolcvanas évek második felében pont ti voltatok azok a zenészek, akik a leginkább tekintettel voltatok a jórészt fiatalkorúakból álló zsűrire…
Igen. Sajnos ők viszont nem voltak tekintettel ránk. Pokolgépben nagyon fontos volt, hogy szociális érzékenységből nem akartam, hogy magasak legyenek a jegyárak. Pedig, amikor a legjobban ment a banda szekere, akkor dupla jegyárért is bejött volna a közönség. De nem emeltük fel, mert azt gondoltam, hogy a közönségünknek lehetőséget kell adni rá, hogy minél többen és minél többször jöhessenek el a koncertjeinkre. Volt olyan, hogy kihajtottam Molnár Zolinál, a Népstadion igazgatójánál, hogy a vidéki rockerek ottmaradhassanak a buli után a Körcsarnokban. Ne fagyjanak szét a gyerekek a nagy hidegben. Majd vittünk nekik zsíroskenyeret és forró teát, amit a feleségeink készítettek. Melyik zenekar csinálja ezt most meg?
Nagyjából tudjuk a választ… Ezért, ezekért is vagytok még évtizedek múltán az akkori közönség szíve csücske. Tegyük hozzá, hogy aki nem ilyen beállítottságú, illetve aki nem volt ott és nem élt át ilyesmiket, sosem fogja megérteni a neten fellelhető rissz-rossz cikkekből, meg YouTube videókból, hogy az önzetlen szeretet ilyen acélos megnyilvánulásai miatt van még mindig szoros kapocs a régi Gép, és az akkori közönség tagjai között.
Éppen ezért fontos a Pokolgép kapcsán hangsúlyosan feleleveníteni, hogy milyen komoly szociális háttere volt a dolognak. A kőkeményen beletolt háttérmunka mellett. Főleg, hogy részben emiatt indult be a bandában az erózió. Ugye Nagyfiék is azt látták, hogy nem tudunk megélni a zenélésből, hát elkezdték kiépíteni a privát egzisztenciájukat. Lássuk be, ha mondjuk, egy lemezt az egész utca lemásol magának, akkor a tagok kevéske részesedése is azonnal a huszadjára olvad. Ez minket nagyon érzékenyen érintett, mert a hivatalos merch hasonlóan gyenge bevételeket termelt, ami a nyomott jegyárakkal együtt azt jelentette, hogy szinte több kiadásunk van az együttes működtetésével, a show és a felszerelés folyamatos fejlesztésével, mint amit az végül behozott. Szóval Nagyfiék elkezdtek más vonalakon is vállalkozni. Igen ám, de az egyéb pénzkereset a zenekari háttérmunka rovására ment. Mert ugye, az volt a felállás, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk, egyforma gázsit osztunk. A “Pokoli színjáték” nagylemezre még négy dalt hozott Nagyfi, az “Éjszakai bevetés”-re és a “Metál az ész” albumra már csak hármat-hármat. Az összes többit Kukovecz írta. Már itt felborult az egyensúly. Miközben a lóvét továbbra is egyformán osztottuk. Közben egyre kevesebbet próbáltunk. De azt is külön, mert annyira megromlott a viszony. Tehát külön próbáltuk a Nagyfi nótákat és külön a Gábor nótáit. Meg ugye Nagyfi már mással volt elfoglalva, egyre nehezebb volt időpontot is egyeztetni. Közben a Gábor egyre komplexebb, nehezebben érthető-játszható dalokat írt, ami meg Lacinak nem tetszett.
Kívülről is érződött, hogy valami nem stimmel. Végül aztán fel is robbant az időzített bomba…
Mielőtt elváltunk ‘90-ben, volt egy ötállomásos felvidéki turnénk. Az utolsó előadáson, a gombaszögi napokon játszottunk. Majd mikor hazajöttünk, megegyeztünk, hogy menjünk el szabadságra. Abban maradtunk, hogy jó, akkor szeptemberben találkozunk.
Ez már az Olimpiai Csarnok után volt?
Igen. Tehát elmentünk szabadságra, és akkor tűnt fel igazán nekünk Gáborral, hogy tulajdonképpen csak mi ketten húzzuk a szekeret a háttér munkában. Addigra nagyjából úgy nézett ki a zenekarban a felosztás, hogy az egyik oldalon voltunk mi, a két maximalista, akik folyamatosan húzták a szekeret, mert tudták, hogy mit akarnak. A magam részéről úgy voltam vele, hogy ha ezt vagy azt a feladatot nem csinálom meg, akkor senki sem csinálja meg. Képzeld el, hogy elől Gábor meg én húztuk a szekeret! A többiek hátul, Gyuri hol tolta, hol nem, Nagyfi meg Kalapács, ahelyett hogy tolták volna, csak ültek a szekéren és lógatták a lábukat. Az összes terhet ketten cipeltük: Gábor, meg én.
Nagyfiék miben mesterkedtek?
Ők külön utakon jártak. Akkor már keresték a háttérben a továbblépés lehetőségét. Nagyon nem tetszett a hozzáállásuk. Eltelt a nyári szabadság, majd szeptember elején felhívott Kukovecz Gábor, azzal, hogy: te hallottad, hogy ki vagyunk rúgva a Pokolgépből? Mondom: mi van? Erre azt válaszolta, hogy az előbb hívta Nagy Feró a lemezgyárból, hogy Nagyfi, meg a Kalapács a hátunk mögött kirúgott bennünket az együttesből, ők viszik tovább a Pokolgép brandet és új tagokkal újjászervezik a zenekart.
Feró is érintett lehetett ebben?
Dehogy! Csak hírvivő volt, semmi köze nem volt a történésekhez. Akkor álltunk mi, így hárman, és azt mondtuk hogy: nehogy már! A brand Kukoveczé, ráadásul mi ketten dolgoztunk a legtöbbet ezért a brandért. Erre meg ki vagyunk rúgva a zenekarból? Csak néztünk egymásra, k.rva mérgesek lettünk, mert árulásnak éreztük ezt a dolgot.
Hogyan reagáltatok?
Bementünk Wilpert Imréhez a lemezgyárba. Tudni érdemes, hogy nekünk exkluzív szerződésünk volt, tehát nem lehetett csak úgy felforgatni a zenekart. Tehát bementünk mind az öten Wilperttel beszélni, és a megbeszélés végén, Imre hatására, végül Kalapács Józsi azt mondta, hogy: jó, akkor ő nem megy el, hanem marad, és kezet adott rá Wilpertnek is, és nekünk hármunknak is. Eltelt egy pár nap, felhívott a Kalapács, hogy ő mégiscsak elmegy Nagyfival… Ez ugye, önmagáért beszél. Aztán később hallottam vissza, hogy pár nappal később Wilpert megkötötte velük a lemezgyárban az exkluzív szerződést, az Omenre. Akkor már nem volt arról szó, hogy Pokolgépet viszik tovább, hanem új zenekar lesz, új névvel.
Mindjárt felmarkoltak egy millát, amiből megvették a Marshall hegyeket. Ugye, akkor volt Nagyfi Zolinak az a négylábdobos cucca, mert mindjárt volt lé rá. Pedig azt a fejlesztést a Pokolgépben kellett volna megcsinálni. A Pokolgép addigi munkája és sikerei alapozták meg azt a bizonyos lemezgyári támogatást. Abból épült fel aztán az Omen.
Oké, menjenek el, de milyen alapon akartak kirúgni bennünket? Ráadásul, nem is egy zenekari megbeszélésen mondták bele az arcunkba, hogy mit akarnak, hanem a hátunk mögött intézték… Utólag, mástól tudtuk meg. Szóval, mérgesek lettünk, mert az új szerződés és azzal járó extra anyagi forrás, nekünk is jó lett volna. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a korábbi évek megfeszített munkájának gyümölcsét aratták le a távozók és az új társaik. Gondolkodtunk, hogy: akkor mi legyen? Csináljuk-e tovább vagy hagyjuk a francba az egészet? Mert ugye, mint kiderült, Kalapács Józsi azzal érvelt Wilpertnek, hogy egy zenekar, amelyik elveszíti a frontemberét, meg az egyik szerzőjét, az úgyis földbe áll. A maradék senkit sem érdekel.
Ehhez képest a P. Mobil, a HitRock, a Lord vagy a Bikini is túlélt korábban hasonlókat… De mondjuk a Deep Purple, a Yes, a Van Halen vagy a Black Sabbath történetében is volt pár hasonló éles kanyar.
Tényleg kevés zenekar él túl egy ilyen mérvű változást, de annyira dacosak lettünk, hogy azt mondtuk egymásnak, hogy márpedig a Pokolgép zenekar nem egyenlő a Nagyfi-Kalapács duóval. Végül abban egyeztünk meg, hogy keressünk új tagokat és csináljunk két új lemezt, és majd meglátjuk, mi a helyzet. Meg is találtuk Rudán Józsit, megcsináltuk az “Adj új erőt” albumot, ami véleményem szerint a legjobb Pokolgép nagylemez. Mert nem elég, hogy k.rva jók a nóták, de Joe leénekli a csillagot is az égről. Nagyon jól fogadta a közönség is! Jocinak az a bemutatkozó lemeze, de mi is megmutattuk, magunknak és a távozóknak is, hogy lám-lám, a Kalapács-Nagyfi duó nélkül is tudunk jó lemezt csinálni. Amit aztán élőben is demonstráltunk a közönség felé. Egyébként az jár a fejemben, hogy miért most kérdeztek engem ezekről? Hol voltatok tíz vagy húsz évvel ezelőtt? Akkor miért nem kérdezett meg senki ezekről a dolgokról?
A helyzet az, hogy a jelenlegi közegben sem könnyebb, dolgozni, mint akkor. Érdekemberek özönlötték el rocksajtót. Pont azért küzdünk már évek óta a Rocktörténeti Intézet előkészítésével és egy, a hiteles forrásokat összefésülő archívum, mint közgyűjtemény működtetésével, hogy egyfajta tabula rasa keretében készüljön már végre egy olyan adatbázis, mely legalább nagyvonalakban azt tartalmazza, ami valójában történt. Ne a wikis blődségek, meg az ilyen-olyan firkászoknak leadott félrevezető félinformációk terjedjenek…
Azt tapasztalom, hogy harminc éve ugyanaz a helyzet, mindenki szalad a mikrofonnal Kalapács, meg Nagyfi után. Pedig a másik három embert is meg kellett volna kérdezni. Nem csak egyoldalúan, mindig a kettőjük nézőpontját szajkózni. Azért is mondtam el most ilyen keményen ezeket a tényeket, hogy lássunk már tisztán, emberek! A Pokolgép sosem volt egyenlő a Kalapács-Nagyfi párossal. A mi időnkben öt egyenrangú ember alkotta az együttest. Csak, hogy érthető legyen: én sem Kukovecz Gábor dobosa voltam, hanem egy önálló személyiség, a zenekar egyenrangú tagja. És teljes gőzzel dolgoztam a közös ügyért.
Más időket éltünk, anno máshogy működtünk. A rocksajtóban is, a zenekarokban is. Azt persze értem, hogy mára miért változott meg sok minden. A Pokolgépet illetően például egyértelmű, hogy Gáboré a brand. Ő az egyetlen, aki megmaradt az alapítók közül a bandában, aki részt vett a régi nagy slágerek megírásában, aki kőkeményen dolgozott az átütő, országos siker eléréséért, ő szerezte a Pokolgép nóták 90%-át, nyilván, ő folytatja most is tovább. A jubileumi koncertekre összejövünk, de az az igazság, hogy Gábor azóta is folyamatosan viszi magával ezt az „árulás sérelmet”. Azt, hogy Nagyfiék ‘90-ben elárulták a zenekart. Kukovecz nem hajlandó kompromisszumot kötni, csak ha nagyon muszáj. Így telt el az elmúlt harminc év. Akár a 20 éves, akár a többi jubileumi koncert megrendezéséről volt szó, mindig ez volt az alapállás.
Mikor a ‘80-as években itthon berobbant a metal, elsősorban Lőrincz Tibinek, Paksinak, Kukovecz Gábornak, Derzsi Vezérnek, Cselőnek, Lénárd Lacinak és a többi elhivatott fanatikusnak köszönhetően, egészen más világot éltünk. Valahogy tisztábbnak, egyszerűbbnek tűnt minden.
Azért is mondom ezt el most, hogy rehabilitáljuk Gábort. Az terjedt el róla, hogy nehéz ember, pedig nem az. Igaz, nem a szavak embere. De az idő őt igazolta. Annakidején Gábor és én profin álltunk az aktuális projekthez, produkcióhoz, megpróbáltunk a lehető legtöbbet kihozni belőle. Megpróbáltuk felvenni a versenyt a nyugatiakkal, és álltuk a sarat a konkurenciával, azokkal, akik mögöttünk jöttek. Viszont a többiek, az akkori Pokolgépben, csak ilyen tessék-lássék módon munkálkodtak, “jó lesz az úgy” mentalitással…
Meglátásod szerint Gábor és Endre rendezni tudták végül a sorokat?
Igen. Én úgy érzem, hogy ők rendezni tudták a dolgaikat. Már csak azért is, mert Paksi nem Gábor miatt lett kirúgva, hanem Gyenizse, meg Nagyfi utálta ki őt, az egyik alapítót. Olyanok, akik ugye később jöttek…
Folytatjuk!
Fotók: Tarca László archívuma / facebook csoportja, Deák Gábor, kiadói archívumok, TTT Nemzeti Rockarchívum
