Scholler Zsolt multi-instrumentalista, zeneszerző, hangmérnök és zenei producer a Korál és a Sirokkó együttesek basszusgitárosaként vált országosan ismertté. Előzőleg számos egyéb zenekarban is játszott, így például a Fáraó együttesben vagy a Szénich Trióban, a Sirokkót követően pedig Németországban folytatta pályafutását. A beszélgetés első részében a kezdetekről esett szó.
Volt valamilyen előzménye a zenész-pályának a családodban? Gyerekkorodban tanultál zenét?
Budapesten születtem, anyai ágról volt zenei vonal, nagyapám kántor volt, templomban énekelt és orgonázott, anyám zongorázni tanult a gimnáziumban. Kiskoromtól kezdve több hangszeren is próbálkoztam, de a végén a gitárnál és a zongoránál maradtam. Később jártam bőgő- és basszusgitár tanárhoz is. A bőgőt hamar abbahagytam, mert nagyobb volt, mint akkor én, ezért mindig röhögtek rajtam: ott viszi a bőgő a gyereket. Tulajdonképpen klasszikus zongorista akartam lenni, de sajnos az ujjaim túl rövidek, ezért bizonyos dolgokat nem tudok a billentyűn fogni, így ez nem jött össze. Azután két évig csellót tanultam a zenekarozás közben, de a végén rockzenész maradtam, mert az akkori rockzenében sokkal több lehetőség volt arra, hogy egy muzsikus a saját zenei világát megvalósítsa.
Mikor kezdtél zenekarban játszani?
Tizenhárom éves koromban alapítottam az első zenekaromat, mint gitáros és csináltam a saját nótákat. Gitár, basszus, dob felállás. Az a csapat nem tartott sokáig, mert nagyon rossz volt. Tizennégy évesen csináltam a második bandámat, két gitár, dob, billentyű felállásban, valamint egy énekes lány volt még a formációban. Basszusgitáros nem, mert nem találtunk megfelelőt. Ez a banda két évig működött, csak saját nótákat játszottunk, velük még a budapesti koktélhajón is felléptünk.
Időben hol járunk? Készült valamilyen felvétel azokban az években?
Ha jól emlékszem 1968-1970 körül volt ez. Felvétel sajnos nincs, akkor még nem volt „handy” vagy más kazettás magnó.
„A mai generációnak ez elképzelhetetlen, de akkoriban még egy használható elektromos gitárt vagy erősítőt sem lehetett kapni. Az első erősítőm – mint sok más kezdő zenészé annak idején- egy csöves rádióból lett átalakítva. Magam bütyköltem rajta, egy párszor jól meg is rázott az áram, de a végén összejött, működött. Az első elektromos gitáromat pedig egy ócska testből barkácsoltam össze.”
Vettem hozzá egy pickupot, cseh gyártmányt, mert csak az volt, meg húrkulcsokat, húrokat, aztán összeraktam. Nagyon örültem neki, végre volt egy e-gitárom! A második gitáromat már egy hangszerkészítő segítségével, igazi hangszerfából csináltam!
Nem semmi! Remélem, megvan még! Ugye nem tűnt el?
A mai napig megvan, csak a pickup-öt cseréltem ki benne. Most a fiam játszik rajta.
Mi volt a következő lépés? Mikor és miért váltottál basszusgitárra?
Tizenhét évesen ismertem meg Lugosi Lászlót, Lugót. Ő elmondta, hogy gitározik, amire azt válaszoltam, hogy én is. Erre odaszólt: “Hozd el holnap a gitárodat, gyerek! Mutasd meg, mit tudsz!“. Másnap megmutattam, majd még azon a napon egy életre szóló barátságot kötöttünk. Zeneileg passzolt minden: a gitár mellett ő is zongorázott, valamint dobolt. Miatta tanultam meg én is dobolni. Attól kezdve minden nap együtt gyakoroltunk és terveztük, hogy közös zenekart csinálunk. Dobost gyorsan találtunk, de basszusgitárost nem. Akkoriban mindenki gitáros akart lenni, basszusozni viszont senki nem akart.
„Lugó már akkor is egy kitűnő gitáros volt. Jobb, mint én. Ezen kívül neki igazi gyári gitárja volt, egy cseh Jolana, ami úgy nézett ki, mint egy Gibson ES335. Mellé pedig rendes erősítője, egy Vermona, DDR gyártmányú VOX kópia. Ezért úgy döntöttünk, hogy nekem kell basszusozni.”
Így hát elmentem bőgő- és basszusgitár iskolába, de előtte az e-gitáromat át kellett alakítani basszusra: hat húr le, négy húr fel. Nem volt igazi basszus, de tanulni elégnek bizonyult. Mivel nagyon sz@rul szólt, meg kellett tanulnom erősítő nélkül is jó hangot kihozni a hangszerből, valószínűleg ennek köszönhetem a későbbi rockos soundomat a basszusgitáron. Mint egy őrült gyakoroltam. Addig jártam tanulni, amíg a tanár az nem mondta: “Zsolt, te minek jössz még ide? Már jobban játszol, mint én!“. Az volt az utolsó órám, attól kezdve basszusgitáros voltam. De a gitározás, zongorázás is megmaradt mellette.
Ki volt a dobos? Kerestetek még más társakat is, vagy hármasban indultatok neki a világot jelentő deszkák meghódításának?
A Lugó és én vérbeli trió-zenészek vagyunk, nem is akartunk több hangszerest a bandába. Elvileg egy énekes belefért volna még, de nem találtunk megfelelőt. A trió megalakult, Fáraó néven, Kalászdi László dob, Lugó gitár-ének, plusz én, basszusgitár felállásban. Saját nótákat játszottunk, progresszív rockot. Az első fellépésünk az Alsónémediben lévő kultúrházban volt.
„Négy órát kellett játszani, de nekünk még egy órányi repertoárunk sem volt. Ennek ellenére elvállaltuk a bulit, mert tudtuk, hogy mi egész nap tudunk játszani, ha kell. A megoldás egyszerű volt: saját nóta, improvizált nóta felváltva. A kamu dalban Lugó angol halandzsával énekelt. Zeneileg annyira egy húron pendültünk, hogy meg sem kellett beszélni, mi lesz játszva: Lugó elkezdett valamit, mi meg beszálltunk és megvolt a közös hang. Óránként tíz perc szünettel lenyomtuk a négy órás műsort. Majd a végén még két nótát kellett ráadásként előadni, olyan sikerünk volt!”
Számomra ez felejthetetlen pillanat volt. Később Kalászdit Ricsóy Béla váltotta a dobnál, őt pedig Soldos László, aki később a Sirokkóban is velünk zenélt.
Ismét a refrénszerű kérdés következik: maradt fenn valamilyen felvétel a prog rockos Fáraó műsorából?
Nekem maradt a próbákról egy-két felvételem. Akkor már volt kazettás magnó, így onnantól kezdve minden próba fel lett véve. De közel fél évszázad után már nem igazán élvezhető a Fáraó felvételek minősége. Inkább csak dokumentum értékük van.
Ez nem a Gidó féle Fáraó, hiszen időben jóval korábban járunk. Viszont később is volt valamikor egy Fáraó együttes, még a hetvenes években… Az ugyanaz, vagy valami más kezdeményezés?
A Fáraó nevet később elég sokan használták. Nem csak Magyarországon, hanem külföldön is. De akkor még nem volt internet, így az ember még országon belül sem tudott róla, hogy mások is használják. Aztán a banda egy időre megszűnt, mert Kalászdinak abba kellett hagynia a zenélést, Lugót meg elvitték katonának. Az alatt az idő alatt én más zenekarokban játszottam, többek között Bazárival.
A Torzonborzban?
Fogalmam sincs, mivel számomra ezeknek a zenekaroknak nem volt zenei jelentősége, nem maradt meg az agyamban a nevük sem. Cover bandák voltak, az akkori hit slágereket játszották, táncos rendezvényeken. Számomra pénzkereseti lehetőség volt és egy iskola a profi zenei pályához.
„Az ember tanulhat a világ legjobb zeneiskolájában és mindent tudhat, de profi zenészt csak és kizárólag a színpadi tapasztalat csinál belőled. Ahhoz a sikert és a sikertelenséget is a színpadon kell megélned.”
Szóval a Fáraó egy időre megszűnt. Mikor vettétek fel újra a fonalat?
A sereg után ismét Lugóval zenéltünk, még mindig Fáraó néven. Újjáalakultunk. Akkor jött hozzánk Soldos László dobolni. Hogy pontosan mikor, már nem tudom megmondani. Körülbelül 1973-ban lehetett.
Következett a Szénich Trió.
1974-ben a kerültem a Szénich Trióba – mint ahogy már említettem, trió a kedvenc felállásom. Szénich János, gitár, ének, Ricsóy Béla, dob és én, basszusgitár felállásban dolgoztunk. Rory Gallagher-t és saját nótákat játszottunk. A Szénich Trió egy akkoriban jól futó banda volt. Minden csütörtökön egy kőbányai klubban, hétvégéken pedig egyetemi klubokban léptünk fel, vagy vidéken volt bulink. Akkoriban minden neves zenekarnak volt egy saját klubja, ahol minden héten koncerteztek.
Ha ennyire ment a banda, miért lett viszonylag gyorsan vége?
Mint mindig, a dobos miatt… Sajnos Ricsóy Béla abbahagyta a dobolást. Én szerettem abban a bandában játszani, jó csapat volt, passzolt a zenei világomhoz.A Szénich Trió után ismét Lugóval játszottunk együtt, különböző együttesekben. De nem volt benne sok örömünk, ezért újra összeállt a Fáraó, Soldos Lászlóval. Csináltuk a saját nótáinkat.
„Napi nyolc-tíz órát próbáltunk. Reggel öt zsemlével, tíz deka párizsival és egy liter tejjel be a próbahelyre és estig ki sem jöttünk!”
A próbát minden nap felvettük kazettás magnóra, este meghallgattuk és eldöntöttük mi jó és mi szemét. Így mindig le volt ellenőrizhető, hogy mit csináltunk aznap. Később ez a zenei anyag lett a Sirokkó együttes zenei alapja, de előbb még ezek a felvételek vezettek a Korál megalakulásához, amit Fecó valamiért sosem említett meg a Korál kezdetével kapcsolatban.
Meséld el, kérlek, honnan ismered Fecót?
Fecót tizennégy éves korom óta ismerem. Majdnem, hogy szomszédok voltunk. Öt percre lakott tőlünk, gyakran volt nálunk akkoriban. Ott voltam az első neotonos buliján és az első, meg a második Tauruson is. Konkrétan ő vitt el. A zene sokáig nem volt téma közöttünk, azon kívül, hogy ő három évvel idősebb volt és profi zenésznek számított, én meg csak egy kezdő gitárosnak. Rocker vér folyik az ereimben, a Neoton nem érdekelt engem és őszintén megmondva – tudom, ezért sokan le fognak majd hurrogni-, számomra a Taurus sem szólt igazán rockosan. A második felállás még kevésbé. Mivel Fecót régóta személyesen ismertem, őt nem úgy láttam, mint az “ismert zenészt”, hanem mint egy ismerőst, aki zenész.
A második felállással kapcsolatban kevesen fognak vitába szállni, viszont az első Taurus formációval kapcsolatban kifejthetnéd kicsit bővebben is a nézőpontod.
Nem a zenészekkel volt a probléma – kitűnő muzsikusok voltak-, hanem inkább azzal, hogy ahogy megszólalt a produkció. Nem volt elég dögös, hiányzott a rockos hangzás. Ha ismered az eredeti Uriah Heep-et, akkor hallhatod a hasonlóságot, a gitár-ritmusok – tá-ti, tá-ti, tá-ti, tá-ti- és a nóták felépítésében is. Meg ezen kívül a különbséget is a megszólalásban, az rockosan szólt, annak ellenére, hogy nem volt annyira gitárcentrikus zene, mint a Deep Purple. Mellékesen megjegyzem, mindkét banda Fecó kedvencei közé tartozott. Persze nekem is, de nálam a Purple előbb volt a sorban.
Folytatjuk!
Fotók: Scholler Zsolt archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
