Scholler Zsolt multi-instrumentalista, zeneszerző, hangmérnök és zenei producer a Korál és a Sirokkó együttesek basszusgitárosaként vált országosan ismertté. Előzőleg számos egyéb zenekarban is játszott, így például a Fáraó együttesben vagy a Szénich Trióban, a Sirokkót követően pedig Németországban folytatta pályafutását.
A beszélgetés harmadik részében a rocker Korál második korszaka került terítékre, melyben Zsolt az első két nagylemez és a ‘81-es Táncdalfesztivál kapcsán osztotta meg emlékeit.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a Korál beindulását követően Pados István disszidált. Viszont közben, még a bemutatkozás évében kislemez-szerződéshez jutottatok, melynek egyik oldalára a “Válaszra várva” új verziója került, másikra pedig a “Van egy őszinte dal”. Emlékszel még, miért pont azt a két dalt választottátok az első koronghoz?
Egy ismert rockos és egy új melodikus szám lett kiválasztva, ennyi. Sokat nem gondolkodtunk rajta, a közönség szerette a nótákat, így lemezen otthon is tudták hallgatni.
Milyen érzés volt a kezedben tartani az első hanghordozót, amit te játszottál fel?
Jó érzés volt. Büszke voltam magamra, mint minden kezdő zenész. Az évekig tartó szorgalmas gyakorlás meghozta gyümölcsét.
A következő kislemez már Papp Tamással készült. Ismét egy új szerzeménnyel és egy Taurus klasszikus felelevenítésével. Mennyire volt szándékos ez a fele-fele koncepció?
Miután Pados István elhagyta a zenekart a kislemez egy újraindítás volt, a “Ne állj meg soha”, mint ahogy a szám címe mondja, azt jelentette, hogy a zenekar megy tovább, nincs megállás. “A kőfalak leomlanak” pedig a koncerteken egy fontos nóta volt, ahol mind a négy zenész a hangszerén szóló részt játszott, így a számot a koncert csúcspontjának lehetett nevezni és a múltja miatt ismert is volt.
Mennyire voltatok elégedettek Tomi stúdiós teljesítményével? Rajongói körökben általános vélemény, hogy nagyon jól sikerült a “Ne állj meg soha” dobszólója – a mai napig is etalonnak számít a fiatalabb rockdobosok körében…
Tomival nem volt semmi problémánk, egy jó rockdobos volt, precízen kidolgozott mindent és leütötte. A felvételen is hallatszik, hogy odatette magát. Sajnos túl rövid ideig volt velünk, így nem alakult ki mélyebb emberi kapcsolat közöttünk. Pados kilépésével széttört ez a családias légkör a zenekarban.
Emlékszel még, hogy mikor készült ez a felvétel, illetve mikor jelent meg a kislemez? Mikor Fecó megkért, hogy szerkesszem CD-re a kislemez-felvételeit, illetve ajánljak a linceneléshez kiadót, a Hungarotontól finoman szólva is felemás adatsor érkezett. Végül a hivatalos papírokon szereplő 1979-es dátum került a gyűjteményes CD-re, miközben az eredeti vinil korongon 1980 szerepel…
Egyértelműen 1979-ben történt, 1980-ban Tomi már rég nem volt velünk.
Az nem lehet, hogy a felvétel ugyan ‘79-es, de maga a kiadvány áttolódott a következő évre?
A Tomi nem volt olyan sokáig velünk és 1980-ban már megjelent az első Korál nagylemez Dorozsmai Péterrel, ezért nem valószínű, hogy a kislemez Papp Tamással ugyanabban az évben jelent volna meg.
Tamás távozása után ismét új dobos után kellett néznetek.
Sajnos…
„Ezzel kezdődött a vége az addigi Korálnak, a „rockzenekar Korálnak”. Fecó ismét doboskeresésbe kezdett. Több jelölt is volt. De most már nem akartunk a szakmából dobost hozni, hanem valakit, aki jó, de még nincs igazán a frontban. Ezért Fecó a jazz konzervatóriumban érdeklődött.”
Végül két jelölt maradt. Egy napon Fecó szólt Fischer Lacinak meg nekem, hogy menjünk el vele az egyik dobos jelöltet meghallgatni. Aki, mint kiderült, Dorozsmai Péter volt.
Péter dobolt egy kicsit, mi meg Lacival elkezdtünk neki mindenféle hülye ritmus feladatokat adni. Aminek tulajdonképpen semmi értelme nem volt, csak kíváncsiságból, hogy mit szól hozzá. Nem szólt semmit, csak nevetett és lazán leütötte. Másnap összeültünk, hogy válasszunk a két jelölt közül. Kinek mi a plusz és mi a mínusz.
„Péternek volt egy komoly előnye a másik jelölttel szemben, a hosszú vörös haja. Fecó érve az volt, hogy egyetlen magyar zenekarban sincs hosszú vörös hajú dobos és ez által a Korál érdekesebb lesz.”
Dobolni már akkor is remekül tudott, az nem kérdés. Persze más volt, mint Pados, aki szívvel lélekkel ütötte a felszerelését, vagy Papp Tomihoz képest is, aki precízen játszott és keményen odatette. Viszont Péter egy tanult dobos, aki mindent tud, amit megtanult. Egy szakmunkás, aki minden feladatot megold. Ezt nem sértésnek szánom, egyszerű ténymegállapítás!
Fejtsd ki kérlek bővebben ezt a szakmunkás kontra szív-lélek nézőpontot!
Számomra két fajta zenész van. Az egyik a szakmunkás, aki tanulta a zenét és mindent tud. A másik a „vérből zenész”, aki lehet tanult vagy tanulatlan, de amit játszik, annak lelke van. Hogy dobosoknál maradjunk, például Steve Gadd vagy John Bonham említhető, ő vérből zenész, az ö kettő-négyének lelke van. A néhai Neil Peart, aki az egyik legjobb dobosa volt a rockzenének, ő pedig szakmunkás – precízen minden ütés a nóta utolsó pillanatáig kidolgozva… Mindkettőt nagyon szeretem és becsülöm. A zenei világban mind a kettőre szükség van, egyik nélkül sem lenne zene. Visszatérve a Korál együttes dobos választására, bármennyire is furcsának tűnhet, a végén a hajszín döntött. Mint később kiderült, Péternek a Korál csak egy ugródeszka volt a karrierjéhez, a Korál rockos zenéje nem igazán érdekelte, mint ahogy egyszer mondta is: “én nem szeretem a rockzenét “.
Ez már akkor is ennyire egyértelmű volt számodra? Nem lehet, hogy csak utólag változott valamelyest a véleményed, talán valamiféle későbbi események hatására?
Milyen eseményekre gondolsz? Nekem Péterrel emberileg semmi problémám nem volt, amíg mi a Korálban együtt játszottunk, nem emlékszem semmilyen “eseményre”. Fischer Laci és én rockosok voltunk, Péter pedig más zenét szeretett, ennyi.
Tehát a két kislemez után végre elérkezett az első nagylemez ideje is. A harmadik stúdiófelvételnek a harmadik felállásban, a harmadik dobossal álltatok neki…
1980 végre Erdős elvtárs végre megengedte, hogy a Korál zenekarnak is legyen LP-je. Hurrá! Természetesen örültünk neki, két év küzdelem után a “felsőséggel“, azokkal a döntő hatóságokkal, akik az akkori rendszerben az ilyen-olyan engedélyeket megadhatták.
„Az anyag megvolt, azzal nem volt probléma. Simán volt egy vagy akár kétlemeznyi Korál dal. A gond a stúdióban kezdődött. A hanglemezgyár akkor vett egy MCI pultot. Egy teljesen automatizált, mindent tudó keverőt. Épp csak annyi baj volt vele, senki nem értett hozzá!”
Egy fiatal kezdőt, úgynevezett “hangmérnököt“ kaptunk. Aki lehet, hogy mérnök volt, de a hanghoz biztosan nem értett…
Ezt mások is említették már…
Itt érdemes kiemelni, hogy akkor a zenekar még közösen játszott a stúdióban. Tehát minden nótát az elejétől a végéig le kellett játszani együtt, egyben, hibátlanul. Ezzel nem is volt gond. De amikor az első felvételt visszahallgattuk, sokkot kaptunk. “B@… meg! Mi ez?” A gitár cincogott, se dög, se rocksound. Abszolút semmi. Még csak megközelítőleg sem úgy szólt, mint bent a teremben, ahol a Marshall volt. A basszussal ugyanaz a gond… A Rickenbacker hangból egy vékony erőtlen valami lett. A dobhang és Hammond szintén ugyanaz. Ment a szentségelés, meg a vita. Laci meg én mondtuk, hogy majd beállítjuk a keverőt, mi tudjuk, hogy kell. Meg lett tiltva! Mi nem nyúlhattunk a keverőhöz. Egy ideig próbálkoztak a beállítással, de mint hallható, nem jött össze. Azóta sem tudom az első LP-t meghallgatni. Ahogy látod, a hajam is kihullott tőle. Haha!
Tény, hogy nem valami bivaly a hangzása, ennek ellenére egy nemzedék hallgatta rongyosra.
Hallottátok volna a próbateremben vagy a feljátszóban! Mindenesetre két hétig tartott a hangszeres felvétel, majd utána Fecó még ráénekelt ezekre.
„De a java még hátra volt! Ugyanis a Korál szétesése emberileg az első LP borítójával kezdődött. Eredetileg nem így nézett ki a frontoldala. A megbeszélt borítón egy közös kép volt a zenekarról. Ezt a végleges borítót mi csak akkor láttuk először, amikor a nagylemez már az üzletekben volt.”
Laci hívott telefonon, hogy láttam-e már a Korál LP-t? Mert megjelent, de a borító teljesen más, mint amit mi előzőleg megbeszéltünk. Igen, ez más lett… A kép szerint ez nem Korál együttes, hanem Fecó és a Korál. Onnantól kezdődött a lejtmenet.
Őszintén szólva, bennem is felmerült pár kérdés, már jóval azelőtt, hogy tudtam volna az eredeti frontborítóról. Nekem mindig is a “Nincs búcsúzás / Amikor mellettem vagy” kislemez, képes borítója jelentette a nagylemezes Korál felállást. Főleg, hogy a harmadik SP-re két új Korál dal került, nem pedig Taurus átdolgozás vagy valami más a múltatokból.
A taurusos korszaknak az első nagylemezzel vége lett. A “Korál I.” LP-nek óriási sikere volt. Bár a Hungaroton csak harmincezres példányba akarta kiadni, de pár nap múlva utána kellett még nyomtatni, mert akkora volt rá a kereslet. Pár hét alatt százezer példány fogyott el! A bandának ekkor már bőven volt elég zenei anyaga az önállósághoz. Nem voltunk rászorulva, hogy a múltból keressünk nótákat. A zenekar már bebizonyította, hogy nincs szüksége a múltra ahhoz, hogy sikeres legyen. A sikerei ellenére a Korál továbbra sem volt kedvence az állami hanglemezkiadót uraló elvtársaknak, így 1981-ben az újabb LP helyett ismét csak kislemezekre kaptunk lehetőséget. De legalább önállót, egyedi, fotós borítóval adták ki.
A másik kislemez A-oldalán pedig az 1981-es Táncdalfesztivál sikerdala kapott helyett. Amivel igen jól járt a B-oldalon hallható Láma együttes is.
“Homok a szélben”…, messze a legismertebb dala a Korálnak. Tulajdonképpen mi nem akartunk részt venni a fesztiválon, de muszáj volt. Akkoriban, ha egy zenekar külföldre akart menni koncertezni, akkor két lehetősége volt a kiugrásra: turné a Szovjetunióban, vagy valamelyik tévés fesztivál. Nekünk mind a kettőt meg kellett csinálni. A ‘81-es Táncdalfesztiválnak persze volt előnye is. Onnantól kezdve mindenki szerette a Korált, nem csak a rockzenét szerető fiatalok, hanem az idősebb korosztály is. A hátránya viszont az volt, hogy ez az elsöprő siker volt az első lépcsőfok a Korál eredeti zenei irányának megváltoztatásához.
Legalább bejött a számításotok? Lettek külföldi turnék és koncertek, a Szovjetunión túl is?
Akkor még nem annyira, mert a szovjet turnénak másképp alakult a vége, mint ahogy az ORI tervezte. Ennek ellenére azért egy-két helyre eljutottunk.
Majd 1982-ben érkezett a második Korál nagylemez, “A túlsó part”. Azért arra is jutott Taurus sláger…
A második album volt a második lépcső, és számomra az utolsó…
„Amíg Fischer Laci és én a rockzenénél maradtunk, addig Fecó a “Táncdalfesztivál 1981” sikerének hatása alá került, és úgy tűnt, hogy már nem annyira a zene volt a fontos, inkább a kommerciális siker. Emiatt sok vita volt közöttünk.”
Laci és én megpróbáltunk a rockzene mellett maradni. Fecó pedig egyre jobban Dorozsmai Péter befolyása alá került, aki megpróbálta a zenekart más irányba vinni. Úgy vélem valójában arról is szó volt, hogy Fecó talán félt attól, hogy Péter is elmegy. Mindenesetre “A túlsó part” című LP volt számomra az utolsó szög a „rockos Korál” koporsójában. Dorozsmai Péter, mint zeneszerző, a két gyerekdallal… Ez nem volt már Korál, bár még mindig úgy hívták, de zeneileg már semmi köze nem volt az eredeti zenei irányhoz. Fischer Laci számaival még volt a lemezen egy két rockos pillanat, több nem.
Nem kívánok Péter fogadatlan prókátorának szerepébe bújni, de a második Korál nagylemezen három Dorozsmai szerzemény van, és a magam részéről egyiket sem érzem gyengének vagy rossznak. Mit értesz “gyerekdal” alatt?
Hogy kinek mi tetszik, az ízlés dolga, a dallam és a ritmus meghatározza a zenei stílust. Az, hogy ezek a számok úgy szólnak, ahogy szólnak, az a zenekar tagjai miatt van, mert senkinek nem volt leírva, hogy mit kell játszani, így mindenki beletette, amit ráérzett.
Minden esetre Péter nótái nem passzoltak a Korál eredeti zenei világába, a rockzenéhez azoknak semmi közük nincs! Ez nem csak az én véleményem, hanem sokan mások is így látták akkoriban. Itt nem arról van szó, hogy Péter jó vagy rossz zeneszerző, hanem arról, hogy a stílus nem passzolt ahhoz, amit az eredeti felállással elkezdtünk..
Tény, hogy a két Fischer dal máig slágernek számít. A “Tékozló fiú” és “A szeretet koldusai” mindenhol bevethető örökzöldek. Sőt, szinte népdalokká nemesedtek. De azért Fecó is hozott egy-két bombát. Számomra a “Kevés voltam neked” vagy a “Robotok” míves remekművek.
Őszintén megmondva, én a Korál ügyet 1983-ban lezártam. Személy szerint egy olyan arc vagyok, aki mindig előre néz vagy lép és nem vissza. Korált azóta nem hallgattam. Így csak azt tudom elmondani, ahogy a dolgokat akkor láttam. Remekmű vagy nem, ez nem merült fel bennem… A “Kevés voltam neked” Fecó részéről egyértelműen eltérés volt az eredeti Korál zenei világától, az nem rock, hanem slágerzene.
Csak érdekességképpen említem meg, bár te biztosan tudtad, hogy hosszú időn keresztül „szívtam Fecó vérét”, hogy tegye be a “Robotok” dalt a „Korál 40” Arénakoncert vagy a “Változnak az évszakok” című előadóestje műsorába. Mindig azzal rázott le, hogy a közönség mást vár tőle…
A Fecó az évek során sikeresen letért a rockzene útjáról, és ráállt a slágerzenére, ezért a közönség Balázs Fecótól popzenét várt el, és nem a rockos Korál számokat.
Tényleg ekkora volt a feszültség a bandában a követendő zenei irányt illetően? Azt tudom, hogy a rockerek rendesen kiakadtak a “Homok a szélben” miatt. A kettes LP-t viszont jóval kevesebben kritizálták…
A második LP után már próbák sem voltak. Ha Lacival szóltunk, hogy próbálni kéne, meg új nótákat csinálni, a válasz csak annyi volt: “Minek? Van elég buli…“ A koncertek ugyanúgy folytak le: élettelenül. A végén már a Rickenbackert sem vittem el, csak a gyakorló basszuson játszottam. A zenekarban már nem volt semmi, ami az 1978-as Korálban még benne volt. A gyertya leégett, csak a szétfolyt viasz maradt belőle. Hová lett a: “Megrakjuk!”? Úgy éreztem, ismét mindent újra kell kezdeni…
Folytatjuk!
Fotók: Scholler Zsolt archívuma, kiadói archívumok, TTT Nemzeti Rockarchívum
