Mecky: „A rendezők felírták a plakátra, hogy: Omega”

Mecky halála kapcsán néhány pályatárs, zenész kolléga visszaemlékezéseiből szemezgetünk a korábban megjelent rockinformos anyagokból, ebben a cikkben viszont ő maga került sorra…

Az Omega, a magyar rockzene születése óta jelen van a zenei életben. Kóbor János (Mecky) vállalkozott arra, hogy megossza velünk a több, mint negyvenéves történéseket az előzményektől egészen az első lemezfelvételig.

– Mikor 1962-ben elkezdtétek az Omegát, mennyire volt komoly számotokra a zene?

– Akkoriban mindegyikőnk úgy érezte, hogy a suli, majd később az egyetem mellett szeretetből elzenélgetünk, de nyilvánvalóan a diploma után ennek nincs jövője. Aztán lediplomáztunk, és mégis lett jövője. Nekem építészként ugyan volt lehetőségem elhelyezkedni, még egy budapesti tervezőiroda is szóba jött, de valahogy nem tűnt vonzónak a szocreál építészet, amire akkor Magyarországon lehetőség nyílt. Ebből adódóan úgy gondoltam, pár évet még adok az Omegának, de addigra beindultunk, és esélyünk volt arra is, hogy évente egyszer-kétszer kijussunk külföldre.

–  Mennyit dolgoztál építészként?

– Egy napot! Apám segített ennél a bizonyos tervezőirodánál elhelyezkedni, bementem a munkaügyre, még megvolt az érettségi zakóm, nyakkendőt nem találtam… Ott elbeszélgettek velem, majd közölték, hogy minden rendben, de ilyen bohém módon ide nem lehet bejönni. Soha többé nem mentem vissza. Nem mondom, hogy mai rálátással nem hiányzik ez a szakma nekem – az utóbbi időben az építészet kapott jó lehetőségeket, és ha van pénz, akkor bármit megvalósíthatunk.

– A zenélés hogy kezdődött?

– Már ’62 előbb is játszottunk, abban az évben csak az Omega alakult meg. Akkoriban a három rivális gimnázium, a József Attila, a Petőfi és a Toldi volt nagyon a köztudatban. Én a József Attilába jártam, ami egy szabadelvű gimi volt, de tanulni kellett, viszont mellette nagyon sok mindent csinálhattunk. A zene először nem is érdekelt annyira, inkább a sport, pontosabban a futball. Aztán átpártoltam az atlétikához, és serdülő koromban igazán jó eredményeket értem el, ehhez persze egyre többet kellett edzeni, de az edzőm nem volt elégedett velem.

„Egyszer, egy novemberi napon, az utolsó szabadtéri edzésről mentünk hazafelé, és lógó orral arra gondoltunk, hogy a telet egy tornateremben kell végigkondiznunk. Ekkor valakinek kipattant a fejéből, hogy csináljunk zenekart. Jó ötlet, de ki tudott zenélni? Nem baj, gondoltuk, majd megtanulunk. Leosztottuk, a hangszereket, Laux már akkor kijelentette, hogy dobolni akar. Benkő Laciék pedig a Petőfiben gondolkodtak hasonlóan…”

Mivel elektromos hangszereket nem lehetett venni, és jók voltunk fizikából, ezen ismereteinkre alapozva készítettünk zeneszerszámokat. Hozzá kell tenni nagyon kezdetleges formájúakat. Amikor kitaláltuk a zenekarosdit, a számunkra az igazán vonzó zene a rock and roll volt.

– Lemezekhez hozzá tudtatok jutni?

– Nem nagyon. A Rákóczi úton egy lemezvágó dolgozott, aki ilyen alumínium kópiákra másolt zenéket – hozott anyagokból-, általában lemezről. Nekem mázlim volt, mert a nagyszüleim Nyugat-Németországban éltek, és amikor a rádióban hallottam egy előadót, akkor írtam nekik, és a lemezek előbb-utóbb megérkeztek. A végső lökés 1959-ben jött, amikor már ismertük az amerikai rock and roll előadókat, és meghallottuk Cliff Richardot és a Drifterst, amiből később lett a Shadows. Úgy gondoltuk, ha fociban az angolokat 6:3-ra, majd 7:1-re elvertük, akkor a zenét sem tudhatják jobban nálunk. Na, innentől kezdve az amerikaiak nem érdekeltek. De, hozzá kell tenni, hogy körülbelül egy fél évbe telt, míg a gitárokat legyártottuk, az újságokból vett képek alapján, és 1960 tavaszán tényleg elkezdtünk zenélni. Ugyanakkor szüleimtől kaptam egy orosz akusztikus gitárt, el is mentem egy tanárhoz, ahol egy felirat fogadott: ROCK AND ROLLT NEM TANÍTOK! Azért egy tucat órát vettem tőle, ami az alapokhoz elég volt, viszont valaki ajánlott egy gitáriskola könyvet, amit csak kintről lehetett meghozatni. A Shadows mellett megismertük a Venturest Duane Eddiet, a Spotnickst és ráálltunk az új „elektromos zenére”. Szóval, nem a rock and roll előadók, hanem ezek az instrumentális zenét játszó bandák lettek a példaképek.

– Senki nem énekelt?

– Nem foglalkoztunk vele, fontosabbnak tartottuk a hangszereket. Benkő Laci viszont nyaranta a Déryné Presszóban zongorázott és énekelt, ő már tanult gyerekkorában is hangszeren játszani. És a bandája is vokális dalokat játszott akkoriban, de azok a hagyományos tánczene kategóriájába tartoztak.

– Mi volt a banda neve?

 – Nem tartottuk fontosnak azt sem, hogy nevünk legyen. Gondoltuk, ha majd elhívnak valahova, mondjuk egy lányiskolába, akkor majd kiírunk valamit a plakátra. Aztán kezdtek rólunk beszélni, persze név nélkül. Abban az időben a Johnny and The Hurricanes egy népszerű bandának számított, és ha már a hurrikán foglalt volt, mi lettünk a Ciklon. 1961 augusztusában az amerikai nagykövetségen partit rendeztek, és egy megfelelő zenekart kerestek. Egy rövid meghallgatás után elfogadtak bennünket, és erre a bulira eljött Laci is. Neki ugyan semmi dolga nem volt ott, de ott eldöntöttük, hogy az ő bandáját, a Prófétát és a Ciklont eggyé kellene gyúrni. Nem volt zongoristánk, náluk meg basszusgitáros nem játszott. Komolyabbra fordult a dolog, és megpályáztuk a műszaki egyetem klubját, amikor már oda jártam. A Hess András téri kollégiumban próbáltunk, és 1962. szeptember 23-tól minden hétvégén felléptünk ott, már nem csak instrumentális, hanem vokális dalokkal is. A név megint csak nem tűnt fontosnak, mondtuk a rendezőknek, tegyenek valamit rá a plakátra, és ők az Omega nevet írták fel.

– Hogyan alakult a zenekar sorsa aztán?

– Valaki hozott egy lemezt, hogy na, ezt hallgassuk meg! A Beatles volt, de nekem csak a banda fazonja jött be. Talán a Love Me Do lehetett, de nem igazán tetszett a Shadows meg Cliff Richard után. Túl vokális, jól fésült zenének tűnt az egész, bár az összkép nem hatott rossznak. Aztán jött a She Loves You egy a Please Please Me, és rájöttünk, hogy ez

valami egészen egyedi. Aztán megint kaptunk egy lemezt, a Stones Tell Me-jét. Hamis ének, szanaszét játszó gitárosok, teljes fésületlenség. Na meg a fazonjuk… Gondoltuk: ez az! El is kezdtem a nagymutert bombázni Németországban és meg is kaptam az első lemezüket, rajta Chuck Berry rock and rollokkal: igen, az amerikai rock and rollt lefordították európai nyelvre! És akkor a Beatles-Searchers-Hollies vonal helyett inkább a Stones-Them-Pretty Things-féle úton indultunk el, és megszerettük a Who-t, meg a Kinkset is.

„Amikor bejött Spencer Davies Group a Keep On Running-gal, Lacival egymásra néztünk: ezt ki tudja elénekelni? Lauxnak volt egy osztálytársa, annak egy állati tehetséges öccse, aki zenebohócnak készült. Mondtuk neki, hozza le, de tanulja meg ezt a nótát, mi is megtanuljuk a hangszeres részt. Megjelent Somló, csont nélkül elénekelte. Kérdeztük: mit tudsz még, azt mondta, szaxofonozni. Jó, fel vagy véve!”

Azt még hadd meséljem el, hogy még ’63-ban úgy gondoltuk, Benkő Laci és mellém kell egy női hang is, mert sok női sláger futott akkoriban. Láng Péter, az akkori szaxisunk nagyon jól ismerte a két Génezgúzból az egyiket, aki éppen jogot tanult az egyetemen. Megkerestük Koncz Zsuzsát, és ő elvállalta a feladatot. Ez év májusában egy gitárfesztivált rendeztek a Kis Nemzeti Sportcsarnokban, rajtunk kívül fellépett az Illés, a Metró, a Scampolo, a Sankó és a Benkó Dixieland. Zsuzsával lesöpörtünk mindenkit, mert ez a női felállás teljesen újszerűen hatott.

– Ha jól tudom, ekkor következett a Radio Luxembourg Top Twenty korszaka…

– Igen, a New Musical Express slágerlistája alapján, amit mindig szerdán játszottak le. Ezt több-kevesebb sikerrel felvettük, és szombaton már játszottuk is! Egy probléma akadt, hogy Koncz Zsuzsa átpártolt az Illéshez, mert nálunk ingyen énekelt, ahogy mi is ingyen játszottunk, ott viszont adtak neki egy magnót a számok tanulásához, és a bulik után taxival mehetett haza… Ilyen ajánlatot mi nem tudtunk tenni, viszont a női hanghoz ragaszkodtunk, mert mindig akadt négy-öt női szám a húszban: Cilla Black Sandy Shaw stb. Talán Somlóval egy időben került Wittek Mari is a csapatba, és így már nem volt olyan dal, amit ne tudtunk volna eljátszani.

– Ekkor már beszélhetünk az Illés-Metró-Omega szentháromságról…

– Ez a hármas 1964-re kristályosodott ki igazán és a többiek már kezdtek akkor leszakadni. Valószínű azért történt ez így, mert a három fő irányvonalat képviseltük.  Illésék jól kiválogatták a legütősebb slágereket, de szerintem Beatlest vagy Stonest sosem játszottak. A Metró vitte a lágyabb vonalat, Roy Orbinson és a lírai Beatles dalokkal, mi pedig a Top Twenty révén a Stonestól, a női előadókon át mindent játszottunk. Illésék voltak a legnépszerűbbek, ők már a rádió környékén is mocorogtak, a Metró a táncdalfesztivál gáláján kísérte a sztárvendéget, Ray Phillipset a Nashville Teensből, amikor a This Little Bird-öt énekelte. Minket ilyen helyekre be sem engedtek és kezdtünk egyre inkább rockzenekarként működni.

–  Megoszlott a három banda közönsége?

– Meg volt mindegyikünknek a törzsközönsége, de határozottan nem lehetett szétválasztani. A polarizáció akkor jött, amikor elkezdtünk saját dalokat írni, ami úgy hatvanötre tehető. Felvetődött a kérdés, hogy: ki tud szöveget írni? Hát, ez először nem ment, de aztán lett három-négy saját nótánk, a közönség pedig jól vette ezeket, főleg azért, mert nagy baromságnak hatott magyarul énekelni. Az Illéséknek is voltak saját dalaik. Előzőleg hallottuk tőlük a Táskarádiót, amit nem ők írtak, de azon rendesen szörnyülködtünk. ’66-ra eljött az idő, hogy lépni kell.

 –Mi volt az első lépés?

 – Basszusgitárost cseréltünk, mert Somlóhoz és Wittek Marihoz komolyabb háttér kellett.

„Laux mondta, hogy van egy tehetséges ismerőse, Mihály Tamás („Misi”), aki a konziba jár. Eljött, és tényleg azonnal játszotta, amit mutattunk neki. De a csatát azzal nyerte meg, hogy hozott magával egy szemüveges jóllakott óvodást, Pressert, aki egész jól kalimpált a zongorán, és nem mellesleg a dalíráshoz is jó érzékkel bírt. Mihály Tomi hamarosan bekerült, tulajdonképpen Pici is – mert bár Benkő Laci zongorázott, de Pressernek meg volt egy elektromos orgonája, és hát gondoltuk, mindkettő elfér a színpadon.”

A nemzetközi repertoárunk addigra vitathatatlanul a legprogresszívebb volt a triumvirátusból. Aztán Pici hozta a saját témákat, amikkel nekem először az volt a bajom, hogy jó, így zongorával elmegy, de mit kezdjen vele a zenekar? Először a Rózsafák született meg, aztán 67-re kialakult egy kábé tizenkét számos saját blokk, ilyenekkel, mint az Azt mondta az anyukám, a Nem tilthatom meg, a Halott virágok, Szeretnék visszamenni hozzád. A koncerteken mindegyik blokkba három-négy saját nóta becsúszott. A közönség pedig egyre jobban szerette őket, és népszerűségben is egyre jobban felvették a versenyt a külföldi slágerekkel.

– Következett az első külföldi turné. Hogy jutottatok ki?

– 1968-ban itt járt a Spencer Davies Group. Ha egy ország fogadott egy angol zenekart, akkor ott is el lehetett sütni egyet, így az angol zenészek szervezete, Musicians Union segítségével kijutottunk. Spencer Davies menedzsere megnézett minket az E-ben és nagyon megtetszett neki a produkciónk. Úgy döntött, ha törik, ha szakad, kivisz bennünket. Ott egyetemi klubokban játszottunk, angolul énekeltünk, és szerették is, amit csináltunk. Azzal nem igazán foglalkoztak, hogy honnan jöttünk. Felismertük azt is, hogy a nemzetközi ízlést kell megcélozni, különben nincs esélyünk.

– Miért Mihály Tamás énekel a kint felvett Red Star lemezen?

– A diplomavédés miatt csak később tudtam kimenni. Ez nem is lemezfelvétel volt igazából, hanem a turné kétnapos szünetében kaptunk két éjszakát, hogy ezalatt nyomjuk fel a lemezt. Nem is tudtuk, hogy lesz-e belőle valami, mert azzal tisztában voltunk, hogy egy igazi lemez nem így készül, pláne nem ennyi idő alatt. Akkor már a Led Zeppelin, a Spooky Tooth és Jimi Hendrix döngetett a világban, és ez az anyag nem volt velük versenyképes. Mégis azt mondom, hogy nagy lépést tettünk meg, mert ez volt az első lemezünk. 1968-ban a Decca Records adta ki! Ez gyakorlatilag csak egy kislemez-gyűjtemény volt, viszont az első tudatos albumunk. A ’69-es Tízezer lépés albumunk esetében – a címadó szerzeménnyel és a Gyöngyhajú lánnyal nagyot arattunk- a politika sajnos közbeszólt és azzal már nem mehettünk ki külföldre…