Barba Negra, 2022. június 2.

Csütörtök kora este a Barba Negrában egészen különleges volt a hangulat. Az emberek 7 előtt lassan gyülekeztek, egyelőre főleg a pultok környékén, de páran már a színpad közelében vertek tanyát, egyrészt mert itt inkább volt árnyék, másrészt azért is, mert aki már ekkor jelen volt, az még ha tudta is (vagy legalább remélte), hogy valami nagyobb dolognak is szemtanúja lesz ma, az azért is volt itt, mert hamarosan egy Antares-koncert veszi kezdetét. 

Antares

Bár nem ők voltak az est főszereplői, pár szót róluk is ejtenék. Bár régóta ajánlják zenész barátaim, hogy ezt meg kell hallgatni, eddig szinte teljesen kimaradt az életemből ez a banda. Maradjunk annyiban, hogy ez hiba volt! Az Antares jó, mindenki nézze meg őket, aki teheti, vagy legalábbis hallgassa meg egy lemezüket.

Koncertjüket a program szerint 7-kor kellett volna kezdeniük, és mintegy 10 perccel később színpadra is léptek. Egy lassú intro után, mely elég időt adott a közönségnek, hogy a pultoktól a nézőtérre találjon, belecsaptak a srácok, és egy valamivel kevesebb, mint egy órás, nagyon színvonalas, egyben szórakoztató felvezetést kaptunk tőlük. 

Mivel nem igazán ismertem eddig őket, csak néhány benyomás. Egy négytagú, fiatalokból álló zenekarról van szó: Dér Dávid (billentyű), Pap Dávid „Page” (dob), Kovács Botond (gitár), Kolosai Ferenc (ének, basszusgitár). Mindenki a hangszere mestere, de Fecó kiváló énekes is egyben. Facebook oldalukon a bemutatkozásnál ez szerepel: “Progresszív pop?! Hagyjuk már…”, és tényleg erről van szó. A srácok progresszív rockzenét játszanak, ha már valahogy muszáj nevezni, de inkább ne legyen muszáj. Zúzós és dallamos, kemény és lágy, komoly és vicces… Változatos, ötletes. Egyszerűen jó látni, ahogy ez a négy ember együtt zenél, de persze a szólókban is mind jeleskedtek, amikor a helyzet megkívánta. Külön kiemelném a Friendzone című dalt, melyben Fecó egy effektpedálos hangtorzítással mélyítette el a hangját, így imitált szájgitárhangzást, és eközben is olyan dolgokat játszott a basszusgitárján, hogy az ember alig hitt a szemének-fülének. Egyébként is döbbenetes látni, hogy mennyire függetleníteni tudja az éneklést attól, amit épp játszik a hangszerén. A másik érdekesség, amit megemlítenék még, Kovács Botond stílusa, aki, bár nem lógott ki a közegből, de azért mégis szemmel láthatóan egy “oldschool” figurának tűnt, értsd, egyedüliként használt monitorládát és nem fülmonitort, a gitárja pedig egy klasszikus Stratocaster, amin még egy hippikendő is lóg. 

godfater.

A felvezető produkció 8 előtt pár perccel véget ért. Az átszerelés ideje alatt szép lassan sűrűsödött a tömeg a színpad előtt, de valahogy csak nem akart megtelni a nézőtér. Talán ezért, talán más miatt, bár a pakolás már negyed 9 előtt befejeződött, a kezdésre majdnem fél 9-ig kellett várnunk. 

Hogy megérte-e, az azt hiszem, nem lehet kérdés, az első hangok után meg is telt a nézőtér, egészen a keverő vonaláig. Innentől kezdve pedig egy olyan debütáló koncertnek lehettünk szemtanúi, amit szakmai és rajongói körökben is nagyon sokan vártak már. 

A godfater. zenekar 2022 elején jelentkezett be az online térben, hogy itt vannak, készülődnek, és június 2-án élőben is találkozhatunk velük. Egy igazi, generációkon átívelő “supergroup”-ról van szó, még ha ezt a megnevezést talán le is tagadnák. A „veterán” Tátrai Tiborhoz és a már tapasztalt, de még mindig fiatalnak tekinthető Borlai Gergőhöz két, picivel még fiatalabb, de azért már rutinos, 30-as éveik elején járó zenész csatlakozott Szebényi Dániel (ének, billentyűk), valamint a neve ellenére magyar Mike Gotthard (gitár) személyében. A zenekar pedig egy ifjú, korahuszonéves zsenivel, Kéri Samuval (basszusgitár) válik teljessé, aki a Berklee College of Music intézményében folytathatta tanulmányait. A zenekart két remek vokalistahölgy, Zabos Regina és Lengyel Johanna egészítette ki. 

A koncertbe olyan lendülettel csaptak bele a zenészek, hogy úgy éreztem, ha ez végig ilyen lesz, akkor leszakad a fejünk. Kéri Samu a nyitódal első perceiben szinte egy összefüggő basszusgitárszólót játszott, gondolom, mintegy bemelegítésként, mert utána azért kiderült, hogy tud ő nyugodtan is játszani, és a többiek is hatalmas lelkesedéssel csaptak a billentyűk, húrok, illetve dobok közé. 

A koncerten elhangzó dalokat három csoportba sorolhatjuk. Az első a külföldi feldolgozások kategóriája, ide Hendrix-dalok és más hasonló klasszikusok tartoztak (pl. All Along the Watchtower, Little Wing), a második a magyar feldolgozások, melyek kivétel nélkül olyan dalok voltak, melyekhez Tátrainak volt valamilyen kötődése, valamint a saját dalok. 

A nemzetközi feldolgozások előadása során mindenki hozta a kötelezőt, szépen szólt minden, Tibusz úgy játszotta a szólókat, mint mindig – a kor egyáltalán nem fog rajta (Idén lett 70!). Ami talán újdonság, hogy nem sok olyan zenekara volt Tátrainak, amiben a másik gitáros is vele “egyenrangú” szólógitáros volt (a Boom-Boom és ott Mohai Tamás ugrik csak be hirtelen), de itt Mike-al most egyértelműen ez a helyzet. Dani angolul is jól énekelt, de ez egy dolog, hiszen manapság – szerintem sajnálatos módon – már ez a kisebb különlegesség. A nagyobb az, amikor valaki magyarul is remekül ad elő feldolgozásokat és saját dalokat egyaránt. 

A magyar feldolgozások között egyértelműen a Deák Bill Gyula által énekelt számok domináltak. Látszott, hogy Szebényi nagy kedvelője Billnek, és remekül birkózott meg azzal a nehéz, de hálás feladattal, melybe nem sokan mernek belevágni széles e hazában, azaz hogy előadja a magyar Blueskirály néhány dalát. 

Ezek közül időrendben az első, nagyjából a koncert harmadánál, a 3:20-as blues volt, melyet úgy is konferált fel, hogy: “Valamit már nagyon régen be akartam mondani egy színpadon. A 3:20-as blues következik.” Furcsa volt úgy hallani ezt a szerzeményt, hogy a Billre jellemző “blűűz” helyett mindenhol szép, szabályos ú-betűket hallhattunk. Itt az volt a legizgalmasabb, hogy a dalban domináns a basszusgitár, melyet a zeneszerző, a tavaly elhunyt Póka Egon szólaltatott meg eredetileg. Kéri Samu tökéletesen oldotta meg a feladatot, volt basszusgitárszóló, de nem Póka „sorait” tanulta meg, hanem saját megközelítést alkalmazott, amely méltó volt a nagy elődhöz. 

A műsorból külön kiemelném a Bill 1984-es, Rossz vér című első szólólemezén megjelent, Ne szeress engem című dalt, mely eleve egy különleges alkotás, hiszen Presser-Dusán szerzemény egy Hoboék által készített lemezen, és ha ez nem lenne elég, eredetileg Falusi Mariann énekli a női szólamokat. Szebényi, akinek kiváló énektudása mellett a lenyűgöző billentyűjátékát is ki kell, hogy emeljem, ezt a számot úgy konferálta fel, mint ami a zenekar több tagjának is kedvence. Ez látszott is az előadáson, ami azzal együtt is lélegzetelállító volt, hogy az első refrénnél elcsúszott valami, ahogy a hölgyek ketten énekeltek, de később már minden rendben volt az ő szólamaikban is. 

Ezen kívül, a koncert vége felé, a ráadásblokk előtt játszottak el még egy dalt a Rossz vér lemezről, mégpedig a Mindenem a tévé címűt. Erre és a koncert közepe táján elhangzott Skorpió-dalra (Álljatok meg) egyaránt igaz, hogy az eredetileg sem lassú számot talán kicsit még jobban megpörgették. Borlai elképesztő játékával olyan lendületes, gyors dalt prezentáltak mindkét esetben, ami a metálszíntéren kívül ritkaságszámba megy. Persze mindkét esetben hibátlan zenéléssel, énekléssel! Ahogy ezeket hallgatja az ember, óhatatlanul arra gondol, hogy jól állna nekik, ha összehoznának néhány, ezekhez hasonló tempójú saját alkotást is.

Így jutunk el a koncerten játszott dalok harmadik csoportjához, melyek a saját szerzemények. Ezekből egyelőre hármat mutattak be, egyenletesen elszórva a műsorban: Álmok háza, Búcsúkeringő, Hold a Földön. Összességében elmondható, hogy blues-os, kissé melankolikus dalok ezek, de azért egyikből sem hiányzik az energia. A szövegek nagyon jól kapnak el érzéseket, hangulatokat. Ahogy hallgatja az ember, szinte úgy érzi magát, ahogy Szebényi érezheti, miközben énekli ezeket. A gitárok persze ezekben a számokban is főszerepet kaptak, jó volt látni Tibuszt és Mike-ot együtt zenélni, felváltva szólózni. Bár a stílus miatt helyenként adná magát, de Tátrai szólói, talán egy kivétellel, nem voltak “Tátrai Band-esek”, látszik, hogy tudott hozni egy kicsit újjabb hangzást/hozzáállást, még így 70 évesen is!

Összességében azt mondhatjuk, hogy hatalmas zeneünnep volt ez. Az Antares méltó felvezetése után egy olyan bemutatkozást láthattunk, amelyet reméljük, hogy még sok hasonló koncert követ. Bízunk abban is, hogy hamarosan hallhatunk tőlük legalább egy kislemeznyi anyagot. 

Hogy mivel is állunk szemben, azt jól mutatja, hogy a koncerten a magyar zenei élet számos alakja tette tiszteletét a közönség soraiban (a teljesség igénye nélkül: Pálvölgyi Géza, Závodi János, Littvay Imre, Kiss Tibor, Nagy Ádám), valamint hogy a godfater. novemberi MüPa-koncertjére a bemutatkozó koncert után egy héten belül elfogytak a jegyek! Aki erről lemaradt, az feltétlenül kövesse őket Facebookon, mert azoknak, akik későn kapcsoltak, gyorsan be is ígértek egy decemberi klubkoncertet Budapesten. Addig viszont még vár ránk egy fesztiválszezon is, ahol a Paksi GasztroBlues Fesztiválon és a Művészetek Völgyében egészen biztosan találkozhatunk velük. 

Fotók: Barba Negra