1969. június 13-án jelent meg a Pink Floyd első, teljes filmzenét tartalmazó, önálló soundtrack albuma, a More (vagy a világ egyes részein Music From The Film More vagy Soundtrack From The Film More) című LP-je. Bár Barbet Schröder első filmje csak szűk két hónappal később került a mozikba, de a Pink Floyd név akkorra már bőven bírt akkora vonzerővel, hogy a korai lemezmegjelenés inkább segítette a jegyeladásokat, minthogy majd utólag, a mozisikerre támaszkodva próbálják meg eladni.
Sorozatunk második részében a film és filmzene tartalmát boncolgatjuk.
Mielőtt elmerülnénk a részletekben, a More filmmel kapcsolatban egyből érdemes feleleveníteni azt a fontos, talán legfontosabb tudnivalót, hogy egy igaz történet, egy valóban megtörtént tragédia alapján készült műről van szó. Mely legelsősorban prevenciós céllal született. De nem csak úgy általában és nem is elsősorban a drogprevenció céljával, hanem egy jóval általánosabb üzenetet közvetítve. Hiszen maga az illegális droghasználat, a kábítószerekkel való visszaélés is egyfajta tünet. Tehát Schröder inkább a mélyebben megbújó okokra figyelmeztet: az önzésre, a hűtlenségre, az erkölcstelenségre, a hedonizmusra, az állhatatlanságra, a szélsőségekre, az értelmetlen korlátokra és az értelmes korlátok áthágására, a közveszélyes munkakerülésre, a társadalmi felelősség elkerülésére, az önpusztításra, az eszmei nihilre. A függőségre, mint olyanra, és persze a bálványimádásra, mely ez esetben a végzet asszonya, egy femme fatale képében tör a főhős romlására.
„1964. november 25-én Tangerben részt vettem Hans D, egy barátom temetésén, aki egy nappal korábban, 24 éves korában halt meg. Családja jóváhagyásával megpróbáltam visszakövetni élete utolsó hat hónapját, összeillesztve sok információt gyűjtöttem a naplójából, a feljegyzésekből és a barátai visszaemlékezéséből. Hans története mentsen meg másokat ugyanebből a sorsból.” – Barbet Schröder
„Ha a filmem valami ellen szól, akkor az a ragaszkodás, az illúziók, az önzés és az elidegenedés. Ami engem illet, nincs részvétem a hősöm iránt. Nagyon nem vonzó számomra, aki tönkreteszi magát.” – Barbet Schröder
Mindez a Dark Side Of The Moon rajongói, legalábbis azok számára, akik mélyebben is ismerik a művet, csodás előtanulmánynak bizonyulhat. Hiszen a két főszereplő mindvégig menekül, részint egymás, de leginkább a saját életük, annak próbái, kísértései, felelősségei és egyben önmaguk elöl. A férfi főhős idejekorán való, értelmetlen halála, majd a temetésen megszólaló harangszó is egy az egyben megegyezik a ’72-es, ’73-as Pink Floyd turné tartalmával. Miként a filmen és a teljes rockszviten végigvonuló Nap-Hold szimbolika is feltűnő hasonlóságokat mutat.
Ikarusz lezuhan újra
„Májusban befejeztem a tanulmányaimat. Élni akartam. Fel akartam égetni az összes hidat, az összes képletet. És ha megégtem, az is rendben volt. Melegséget kívántam. A Napot akartam, és utána mentem.” – ekképpen kezdődik, a főszereplő Stefan narrációjával a pokoljárás.
Tehát a filmzene alapja egy igaz történeten alapuló sötét sztori, mely az észak-német Schleswig-Holsteinből menekülő Stefant követi nyomon élete utolsó hónapjaiban. Stefan, aki májusban végzett a főiskolai tanulmányaival, a hideg és esős Lübeckből utazik, autóstoppal Párizsba, ahol találkozik egy Charlie nevű szélhámossal, aki gyorsan meg is kopasztja kártyán. Valamiért mégis szimpatikus neki a német fiú, mert nemcsak, hogy visszaadja a pénzét, de el is viszi magával bulizni és lopni. Mivel Stefan csak a fényt és a meleget keresi, nem igazán bíbelődik az erkölcsi aggályokkal, csak sodródik az izgalmasnak tűnő párizsi eseményekkel. Legalábbis addig, míg meg nem látja azt az amerikai csinibabát, egy Estelle nevű szabadelvű lányt, akibe azonnal beleszeret. Annak ellenére, hogy figyelmeztetik, hogy veszélyes nő, maradjon távol tőle.
Stefan, aki akkor még többé-kevésbé ura magának és az értékrendjének, visszaviszi Estelle pénzét, plusz ugyanannyit kárpótlásul, amennyit elloptak tőle. Persze leginkább azzal a céllal, hogy megkörnyékezhesse. A lány pedig hagyja, hogy udvaroljon neki. Az első szex előtt pedig már be is avatja a fiút a könnyűdrogok világába. Amivel elkezdődik a pokoli utazásuk a vétkek, függőségek és megkötözöttségek kegyetlen uradalmába. Bár eleinte erről ők vajmi keveset sejtenek, mert a megszokott menekülő életmódjukat gondolják áttenni Ibizára, majd ott, a napfényes és meleg földi paradicsomban folytatni a közös önzést.
Tehát elhagyják Párizst, majd néhány nap különbséggel Ibizára utaznak, hogy élvezzék és imádják a Napot, hogy elmeneküljenek a világ és a világi felelősségek elől. Idillinek tűnő ibizai életük és a mindvégig aszimmetrikus szerelmi kapcsolatuk azonban fokozatosan elfajul, minekutána a züllött lány magával rántja a naiv fiút a gruppenszexbe, az okkultizmusba és az egyre keményebb drogok, végül a heroin használatába. Mindketten elvesztik a kontrolt. Egyik függőségből a másikba süllyednek, míg végül nem is túl sokára a korai halál is bekopogtat.
Schröder kezdetben az Icarus (Ikarusz) nevet akarta adni a filmjének, melynek története szándékosan von párhuzamot az ógörög mitológia egyik leghíresebb történetével. Ikaruszhoz hasonlóan Stefant is elkapja a Nap varázsa. Miután beleszeret Estelle-be -akinek a neve csillagot jelent-, gyorsan repülni kezd a Nap felé. Ami részint megfelel Ibizának, részint pedig a hippy ideológia olyan alapelemeinek, mint a droghasználat, a szabad szerelem és a semmittevés, valamint a természet-közeli és boldog élet illúziójának. A valóságban persze semmi sincs ingyen, mert a fényűző életüket lopásból finanszírozzák. Ráadásul a paradicsomi állapotok is csak néhány hónapig, a turista idényben tartanak. Aztán jönnek a minden tekintetben sötét hónapok. Ha valóban egyedül kellene ellátniuk önmagukat, talán még a létfenntartás alapszintjét sem tudnák maguknak biztosítani.
A mitológiai Ikarusz végzetét a Nap közelsége okozza, melynek hatására a szárnyain lévő viasz olvadni kezdett. De Ikarusz, aki nem tudja, vagy nem akarja észrevenni, hogy a viasz olvad, tovább emelkedik. Majd bekövetkezik az elkerülhetetlen vég. Stefant, a modernkori Ikaruszt pedig az örömök hajszolása vezeti végzetébe. Mert azzal, hogy a gondtalan és dologtalan hippy életforma érdekében átlép minden határt, a biztos halálba rohan. Schröder interpretálásában Ibiza egyértelműen a hippi álmot szimbolizálja, mely hamis ideát viszont a filmje fokozatosan és abszolút tudatosan lerombolja.
Mindent akarok, még ma
Schröder leleplezi a menekülés ideológiáját és a megvalósíthatatlan hippy álmok eleve kódolt kudarcát. Mindezt egy olyan korban, amikor az általános hurráoptimizmus közepette senki sem merte kimondani, hogy még a Hair musical főhősei is csak azért tehették meg, hogy jómódjukban lázadozzanak, mert például Berger gazdag szülei, a rendszer részeiként, sőt fenntartóiként lazán megtehették, hogy eltartsanak egy pár haszontalan kölyköt. Elsőfilmes rendezőként akkor ezt kiábrázolni egy különösen bátor és merész vállalkozás volt. Rossz teljesítmény esetén akár egy életre is elveszthette volna a lehetőségét, hogy újabb filmet készíthessen. Míg siker esetén is viselhette magán a szélsőbalos értelmiség sanda pillantásait, hogy mer ez az iráni outsider kiénekelni a liberális kánonból? Miközben ábrázolásának vulgáris természetessége, nyers brutalitása és kendőzetlen őszintesége miatt a keresztény, konzervatív kritikusok is támadták, hogy túl messzire ment. Pedig Schröder mindvégig csak a megtévedt srácokért aggódott.
Barbet nyilván tudta, mit kockáztat, mégis nekiment az álmodozó nemzedéknek. Azoknak, akik annak ellenére is mindig mindenből többet és jobbat akartak, hogy szinte mindvégig másokon élősködtek. Minden bizonnyal erre utal a menetközben megváltoztatott filmcím is.
Arra sem nehéz felelni, hogy vajon miért is vállalt ezzel a merész vállalkozással közösséget 1969 januárjában a Pink Floyd és miért tették ki magukat nemtelen támadásoknak a hippy mánia csúcspontján. Syd Barrett elvesztése mindannyiuk számára élő és intő példa volt. Ugyanis, ha egy ilyen alfahím, a bulik királya, a csajok kedvence, a zenekar motorja, egy nemzedék bálványa is elveszhet, ráadásul szinte egyik napról a másikra, akkor senki sincs biztonságban. Tehát mind a droghasználat, mind a valóság tagadása, mind a realitások nagyfokú figyelmen kívül hagyása, egyaránt önsorsrontó életforma. Az önpusztítás olyan stációi, melyeket jó nagyon messzire elkerülni. Tehát adta magát a témához a szerzők és zenészek megfelelő érzülete is, mert testközelből láthatták, mire vezet az ilyen út.
A filmes világban tehát Schröder kapcsolt elsőként és gyorsan lefilmezte a virággyerekek, a szeretetnyarak és az egész ellenkultúra betonbiztos kudarcát. Méghozzá gyakorlati alapon, a földi realitások talaján, bőséges tapasztalattal a háta mögött, szilárd értékrendre építkezve. Méghozzá egy olyan realista nézőpontból, a kamaszok és a fiatal felnőttek számára mégis vonzó módon megjelenítve egy végzetes szerelem minden kínját és eksztázisát, hogy akár még a meztelenséget bevállalva és a nyílt droghasználatot is bemutatva tarthasson kristálytiszta tükröt mindazoknak, akik nem hajlandók szembenézni a valósággal.
Schröder persze nemcsak a zenére támaszkodott, mikor a történetet kellő hatással kívánta elmesélni, hanem a vezető operatőre, Nestor Almendros lenyűgöző kompozícióival is kellően ellensúlyozta a látszólag idilli életmód néhány napfényes hónapját, az azt követő fekete leves válogatott gyötrelmeivel. Tehát míg Ibiza és a Földközi-tenger festői szépségű tájai szolgáltatnak változatos és pompás háttereket a kábítószeres utazásoknak, a meztelen fürdőzés és napozás örömeinek, a szexuális élet gyönyöreinek, addig a halállal sakkozó és biztosan alulmaradó vétkes lassan, de biztosan a mocsokba süllyed, majd mélybe hull. Rendkívül nagyot esik, mielőtt végleg elhallgat. Mivel azonban sok más káros szer után a fiatalok a heroin kísértésének is engedtek, vége lett a dalnak. Mikor a heroin-függőség pusztító csapdájába estek, durva vége szakadt a játszadozásnak.
Így hát a látszat ellenére Schröder filmje nagyon nem a züllöttség egy újabb ügyes reklámja, hanem egy tartalmas és mély dráma, mely rendkívül hatásosan jeleníti meg a puritán etikát, amely megköveteli, hogy a bűnösök a bűnös élvezetekért fájdalommal és tragédiával fizessenek meg. Mindezt a hatás tovább fokozza, hogy nem könnyű a More szereplőivel azonosulni. Schröder karakterei nem szimpatikusak, nem kedvesek, nem kellemesek. Egy szándékosan deheroizált és deromantizált nézet, elveszett emberekről, akik a halál útjára léptek.
Stefan melegség utáni vágyának helyébe hamar belép a szexéhség. Majd a nemi vágyat felváltja a kábítószer utáni sóvárgás. Végül a heroin pontot tesz az ügy végére, mert az mindent felvált, mindent elsöpör, még szerelmet és az önfelfedezést is. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Schröder tudatosan fókuszálta a történetet egy csodálatos helyszínre, mely már akkor is Európa gazdagjainak a buliközpontja volt, hogy aztán a lehető legnagyobb zuhanást mutathassa be az Ikarusz-mítosz mintájára.
Mediterrán Gomorra
Bizonyos elméletek szerint Ibizát főniciai és jebuzeus telepesek lakták be, melyek több hullámban érkeztek a Krisztus előtti XIII. század környékén. A bevándorlók által a sziget így a Földközi-tengert övező természetvallások és napimádó kultúrák hatása alá került. Melyben nagy szerepe volt Tanit istennőnek, a kánaáni és föníciai Astarte helyi megfelelőjének, Baal Hammon vihar- és termékenység-isten társához. Istárhoz, Aphroditéhez, Fridához vagy Vénuszhoz hasonlóan Tanit-ot is gyakran ábrázolták meztelenül vagy félmeztelenül, a vegetáció, a szerelem, a viszály, a termékenység és a szexualitás istennőjeként. Akinek gyakran orgiákkal áldoztak a hívek, a jobb termés és a magasabb termékenység reményében. Néha pedig még emberáldozatokra is vetemedtek a pogány hívek, ugyanezen céllal.
Van olyan elmélet is, miszerint az első telepes hullámok konkrétan Kánaán földjéről menekültek, Józsué, illetve serege elől. Mikor is a bálványimádó népek egy része tengerre szállt és egyebek mellett Ibizán alkottak új kolóniákat. magukkal cipelve elfajzott kultuszaikat is. Amennyiben így volt, részben megmagyarázná, hogy miért is lett Ibiza tartósan a mediterrán vidék hedonista éjszakai életének mintaadója. A kicsapongás hírhedt központja, amit sokan még ma is csak, mint „Gomorrah of the Med” néven ismernek, vagyis a Földközi-tenger Gomorrájaként emlegetnek.
A bibliai beszámoló szerint Dávid király érkezéséig a kánaáni jebuzeusok birtokolták Jebúsz városát, a későbbi Jeruzsálemet. Tehát, nem csak, hogy nem irtotta ki őket Józsué, hanem még Kánaán földjén is maradtak területeik. Ahol hasonló vad kultuszoknak áldoztak, mint a szigetekre települt társaik.
Mindezt összegezve, minden adott volt, hogy Barbet a lehető legmegfelelőbb helyszínre vigye színészeit. Még akkor is, ha a történeti, mitológiai, vallási háttér egy része idővel spekulációnak bizonyulna. Hiszen ezen elvetemült hagyományok és hiedelmek is részei a játéknak, mely az emberi játszmák legördögibb válfajait mutatja föl.
Drámai témák
Ibizán ma is éjjel-nappal folyik a buli. Némelyik vendéglátóhely mindig nyitva van. A sziget valamelyik csücskében mindig zajlik valamilyen hepaj. Hajnalban viszont ugyanúgy kukorékolnak a kakasok, mint a világ minden táján. Egyfajta vallásos figyelmeztetésként a viharos szelek előtt.
A dorbézolás egyik alapja egy akkor nyugaton már bevett és általánosan elnézett gyakorlat, miszerint a begerjedt gazdag és erkölcstelen fiúk és férfiak droggal és ezoterikus lózungokkal környékezték meg a szép, de szegényebb lányokat, asszonyokat, hogy aztán könnyedén rávehessék azokat a szexre. Azokra a könnyen megszédíthető nőcskékre vadászva, akik aztán duplán megszédítve hamar kibújtak a bugyijukból, hogy valamiféle spirituális cselekedet ürügyén „szent” szeretkezésekben vehessenek részt. Miközben a zavaros tanoktól, a zavaros tanítóktól és a drogoktól bódultan gyakorlatilag bármiféle perverziót eltűrtek. Néha még örömmel is fogadva a megaláztatást és a fájdalmat, hogy a nagy-nagy guru végre kegyeskedett jó alaposan megb.sszni őket.
Bár ők ebben a környezetben is csak kívülállók, de azért Stefant és Estelle-t sem lehet hősként értelmezni. Ellenszenves, megvetendő személyek, akikből teljesen hiányzik az emberség és az empátia, ezért mindkettőjüket súlyos szociopataként lehet jellemezni. Hedonista utazásuk a hedonisták központjába nem más, mint a nihilizmus ördögi spirálja, egy örvény mely a mélybe ránt és nem ereszt.
Gyakorlatilag a film összes nevesített szereplője sodródik, kivéve Estelle szállásadója, Dr. Wolf. A német üzletember, aki valójában a helyi keresztapa, látszólag kedvesen fogadja a szintén német Stefant. De azért, mint bábmesternek, vele is megvannak a maga céljai és tervei. A történet folytán aztán lassan a fiú számára is feltárul a rideg valóság. Az is, hogy az imádata tárgya, a csodanő valójában szintén csak egy báb. Aki a pia, a drogok és a szexmánia mellett egy, a háborút túlélő egykori náci pártfogoltja. Egy olyan idősebb kiskirály szeretője, aki nem csak a sziget szállodáit és hoteljeit uralja, de nem mellékesen még drogbáró is, és valószínűleg a lányok futtatásának üzleti szálai is Wolf kezében futnak össze.
Idővel Stefan persze kérdőre vonja a lányt, aki azzal védekezik, hogy a helyi nagyember az apja barátja volt. De ugye attól az még kezelgetheti a kikapós nőcskét, amit kettejük testbeszéde és a lány kiszolgáltatott helyzete is egyértelművé tesz. Okos ember ilyenkor nagyon messze szalad, de a szerelem és az őrület hasonló mintázatú, így aztán ez a szerelmes fiú sem az ésszerű megoldást választotta. Ami életveszélyes rossz döntés végül az életébe került.
Schröder kettős görbe tükröt tart. Egyrészt a semmibe tartó nemzedék közt csak egy legény van a gáton, aki valóban a saját kezébe vette a sorsát és tudja, hogy mit és miért csinál. A háborút túlélő és az elszámoltatást is megúszó idősödő náci az a szereplő. Az egyetlen, akinek valóban van víziója és elég ereje is ahhoz, hogy megvalósítsa az álmait. Bár egy totálisan amorális figura. Másrészt az, hogy a szövetségesek ilyen szinten szemet hunynak az egykori náci párt prominensei és azok alvilági üzelmei felett, nem volt túl jó bizonyítvány és hízelgő üzenet a nyugati demokráciákra nézve.
Miután kiderül, hogy Estelle erőteljesen csapodár és bár nem szereti, de rendszeresen összeszűri a levet Wolffal, minden szinten beindul az oda-vissza féltékenység, az ego lego és az érzelmi dominó. De a testiség tekintetében szorgos kis menyecske még ezen felül is tud újat mutatni. Ugyanis az egyik drogos bulin bemutatja Stefannak Cathy-t, a barátnőjét. Mint hamarosan kiderül, valójában Cathy a biszexuális Estelle egyik szexpartnere, akivel mind a leszbikus élmények, mind a ménage a trois (vagyis édeshármas) jellegű gruppenszex esetén osztozik az ágyon.
Közben a drogos őrület is fokozódik. Már az ópiumnál tartanak, mikor Stefan nem vesz tudomást a jó tanácsról, hogy ne piáljon rá. Így erőszakossá válik és pofozkodásba keveredik a választottjával. A sokadik kibékülés után Estelle ráveszi Stefant, hogy költözzön el vele a sziget másik oldalára, ahol kölcsönkapott egy házat. Az indulás előtt a lány durván meglopja Wolfot, a lenyúlt pénz mellett a bugyijában csempész ki komolyabb mennyiségű heroint, amiről nem túl sok jót írnak az álmoskönyvek… Schröder anti-hőseinek, a jóléti társadalmak idoljainak bármi belefér, csak dolgozni ne kelljen.
A következő napok a látszólagos idilléi. A nyár folytán napoznak, fürdenek, drogoznak, kefélnek – itt szándékosan nem a szeretkezés szó szerepel – néha kettesben, néha hármasban. Bár érdekes módon Stefant az akarata ellenére rángatja be Estelle a gruppenszexbe. Miközben amolyan ösztönlényekként, a holnapra cseppet sem gondolva élik fel Wolf pénzét és kábítószerkészletét.
Mivel a narkós élmények és Estelle félszívű szeretkezései mellett Stefan továbbra is kielégítetlen lelkileg, hát továbbra is keresi a Napot, az okkultizmussal kacérkodva. Az egyik alkalommal például arról mesél Estelle-nek, hogy egy bizonyos napimádó kalkuttai kultusz tagjai addig bámulják a Napot, amíg meg nem vakulnak. Talán akaratlanul is üstökön ragadva a kapcsolatuk jellegét és egyben önnön bukását is pontosan lefestve a szörnyű példával.
Mindezeket az egyre drámaiabb történéseket pedig szinte tökéletesen támasztja alá a Pink Floyd zenéje. Bár a More a fiúk legalulértékeltebb lemezei közé tartozik, olyan pontosan és precízen passzolnak a dalai a filmhez, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Sok szempontból a More tekinthető a Pink Floyd első, teljesen egységes albumának, egy kvázi koncept-lemeznek, melynek minden tétele egy témát, a More szereplőinek a pokoljárását járja körül.
Jó érzékkel kérte fel Mason-éket erre a munkára Schröder, aki akkoriban már maga is nagy Pink Floyd rajongó volt. Ráadásul nem csak a zenekart ismerte jól, hanem a helyszínt és statisztaszerepek alanyait is. Elmondása szerint ő maga is ott, abban a bizonyos ibizai házban vesztette el a szüzességét. Annakidején ugyanolyan természet-közeli, ősi életmódot folytattak, mint a helybéli gazdák és mint a film antihősei is. Így a lehető legbiztosabb kézzel tudta irányítani a színészeit és a felvételeket.
A nem túl távol lévő szomszédos házban pedig valóban egykori nácik éltek, akikkel kölcsönösen féltek egymástól. Barbet édesanyja ugyan nem volt zsidó származású, de a Berlinből és Németországból menekült baráti körük egy része igen. Így a háború után is tartottak a nácik érdeklődésétől. A túloldalt viszont a feljelentéstől, a lebukástól és az utólagos felelősségre vonástól féltek az érintettek. Hát kölcsönösen kerülték egymást, még fürödni is külön partszakaszra jártak. Nem tudták, nem tudhatták, hogy a konfliktusnak az ő életükben már nem lesz folytatása. A nyugati hadurak új ellenséget találtak maguknak, amihez az újjáépített Németországnak és az újonnan alapított modern Izraelnek is szerepet szántak, miként a szintén újjáépített Japán ipari teljesítményét is a maguk oldalára állították. Tehát, míg a háború túlélői szinte fel sem ocsúdtak a traumáikból, már újabb színtereken indult be a feszültség, ami előbb-utóbb, mindig erőszakba torkollik.
Egyszer, mikor a fiatal Schröder kíváncsiságból odamerészkedett, ahol a másik házban lakók szoktak strandolni, droghasználatra utaló nyomokat talált az akkor éppen üres partszakaszon. Nem igazán értette a dolgot, hiszen a németek egész nap a tűző Napon süttették magukat. Tűzforró lehetett a fejük, így minimum furcsa volt, hogy mégis még tovább kínálták pörgetni magukat. Mindezt a furcsa élményt aztán beépítette az Icarus, vagyis a későbbi More film forgatókönyvébe.
Szélmalomharcosok
A More film legtöbbet támadott és leginkább megvágott jelenete egy olyan vegyes tudatmódosító koktél készítése volt, melyet a rendező alapvetően szatírának, poénnak szánt. De a kockafejek persze nem értik a szarkazmust. A szarkazmust sem értik. Pedig azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy a két felelőtlen hedonista egy nagy mozsárba szórja, majd porítja a sokféle tudatmódosító szert, gyógynövényt és egyéb szír-szart, majd az így kapott agydurrantót használva épen és egészségesen, erejüket megtartva rohangálnak fel és alá…
Különösen annak fényében nem, hogy az így megvadult fiatalok pont egy szélmalomnak mennek neki. Aminél direktebb utalást, sőt szájbarágósabb magyarázatot elképzelni sem lehetne a filmhez és magához a konkrét snitthez. Mindenesetre a szélmalomharc jelenet nemcsak az európai alapműveltség minimumát képző Cervantes regényt köti össze, majd állítja szembe a XX. század züllött álmodozóival, de a Pink Floyd filmzenealbumának is fontos momentuma. Ugyanis a zseniális Storm Thorgerson is ráérzett, hogy ez a történet kulcs momentuma, a legfontosabb pillanat, így a film egyik vonatkozó képkockájának módosításával készítette el a lemezborító frontoldalát. Ami A Saucer Of Secrets után a második Pink Floyd nagylemez lett, melyhez Thorgerson a különleges tudását és istenadta tehetségét adta.
A regénybeli Don Quijote alakja bár az örök illúziók és reménytelen küzdelmek allegóriája lett, egy mindenki számára szerethető, jóindulatú, kedves bolond maradt. Aki az igaz szerelmének kívánt imponálni a maga bolondos módján, valóságnak gondolva az illúzióit. Míg a filmbéli Stefan és Estelle megőrültek a sok szertől, melyekkel a valóság elől menekültek. De a politoxikománia által keltett tévképzetektől csak még önzőbbek, még követelőzőek, még vadabbak és erőszakosabbak lettek. Így a mértékletességet még hallomásból sem ismerő, önmagukra átkot vonó személyekként, a még többet és többet szemlélet csapdájából, ördögi köréből kitörni képtelen bábokként rohantak a közeli végzetük felé.
A bukásuk nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is kötődik a dicstelen és alávaló szélmalomharcukhoz, hiszen Stefan, egyfajta anti-Don Quijoteként alulmarad a szélmalommal szemben. Majd mivel a sérült lábú fiú többé nem tudja ellátni a beszerző, bevásárló szerepkörét, a lány megy helyette a piacra. Estelle viszont azonnal lebukik, hiszen jól ismerik Wolf emberei. Így a drogos, ködös, őrült szélmalomharc szinte azonnal végjátékká válik. A hús-vér valóságban pedig még a fejbecsapásszerű, gyors és kényszerű kijózanodás sem jelenti a biztos túlélést.
Mindenesetre nem sokat késik a retorzió. Wolf ultimátuma egyszerű és egyértelmű: vagy megtérítik a lány lopása által okozott kárt, vagy mehetnek a börtönbe. Mivel pénzük nincs, Stefan Wolf alkalmazottja lesz, pultosként és drogárusként, Estelle pedig továbbra is a testével fizet. Így ér körbe a történet és válik szemléletes aktussá, hogy a csaj korábban pont a bugyijában csempészte ki a heroint.
Döbbenetes megsejteni, hogy Wolf, a helyi Döbrögi a legkevésbé sem rossz vagy gonosz a saját szemében. Önnön koordináta-rendszerében ugyanis ő a helyi király, hát természetes, hogy elveszi, ami az övé. Természetes, hogy uralkodik, parancsol és diktál. Ráadásul még kegyet is gyakorol, második esélyt ad, munkát és szállást biztosít, megvendégeli és megénekelteti az alattvalóit. Hozzá képest a többi szereplő papírmasé figurának tűnik, akaratgyenge, buta drogosoknak, akiket bármilyen gyenge szél képes messzire repíteni Wolf uradalmától.
Érdekesség, hogy a Wolfék által használt filmbéli villát a valóságban is egykori nácik használták. Akik közül még akkor is éltek néhányan és konkrétan ott éltek, amikor a filmet 1968 nyarán leforgatták. Ennél valóságosabb díszletről álmodni sem lehet, ha az emberfia filmkészítésre adja a fejét. Miként a bárjelenetek statisztái is részben a helybéli linkek, hamisítók, szélhámosok körül kerültek ki. Némi kis maniért a lehető legjobb és leghitelesebb hátterét adva a kocsmajeleneteknek, ha már úgyis egész álló nap és éjjel ott ültek.
A More film komplex felépítésének és rétegzett üzeneteinek, valamint a javarészt Waters által szerzett filmzenének a fényében különösen groteszknek tűnik Roger antiszemitázása. Hiszen művészete pont annak ellenkezőjéről, az önzés, az elnyomás, az erőszak és a függőségek, így a hatalom általi függés elutasításáról szól. Persze azokkal sem könnyű mit kezdeni, akik nem csak a Pink Floyd életmű darabjait nem ismerik a kellő mélységükben, de még a More-nál jóval ismertebb The Wall film direkt és egyértelmű erőszak-, kirekesztés- és háború-ellenes üzenetéről sem akarnak tudni.
Nomen est omen
A dicstelen szélmalomharc tehát többszörösen is a főszereplők bukását jelentette. Itt nyer értelmet az a mozzanat is, hogy Estelle vezetékneve Miller. Schröder szimbolizmusa ugyanis átgondolt, mély és alapos. Az általa képviselt filmművészet méltó a Pink Floyd zenéjéhez.
A másik főszereplő, Stefan Brückner a keresztnevét Istvánról, az első vértanúról kapta. Míg a hidas, hídi vezetéknév utalhat a Trave folyó partján fekvő Lübeck városra, Stefan kiindulópontjára is. Ahol a Balti-tenger közelsége miatt gyakorlatilag mindennap eshet az eső, az esték hűvösek, a telek fagyosak. Nem véletlen vágyott napfényre és melegre. Csak amibe belebotlott, az viszont jó alaposan megégette, majd el is pusztította szerencsétlent.
A harmadik legfontosabb és egyben legerősebb karakter neve Dr. Ernesto Wolf. Ahol a Wolf egyértelműen a nemzetiszocialistákra utal. Míg az Ernesto talán Ernst Röhm alakjára utal, mint arra a nácira, aki annyira túltolta az erőszakot és a hedonizmust, hogy még a saját elvtársai számára is vállalhatatlanná vált. (Persze mi magyarok akár gondolhatunk még Bástya elvtársra, azaz Farkas Mihályra is, aki annyi kirívó hülyeséget csinált honvédelmi miniszterként, hogy még a kádári fordulat sem mentette meg attól, hogy a sajátjai börtönbe küldjék.)
A szintén beszédes nevű Hotel Del Negro pedig a gonoszság barlangja, a fekete mise központja. Mert ebben a rituáléban szükségszerű az áldozat, aminek a szerepét Stefan tölti be. Bár kevésbé csendes és ártatlan áldozati bárányként, mint inkább csökönyösen a vesztébe tartó, a kívánatos kanca után bőgető szamárként.
Hidegen fújnak a szelek
A látszólag gondtalan henyélésnek nem csak a lebukás és a kényszerű munkába állás miatt lőttek, hanem a szezon elmúltával egyébként is radikálisan megváltoztak a körülmények. A szigetre beköszönt a hideg és esős ősz. Ami a vendégek távozásával, tehát a bevételek radikális visszaesésével is jár. Stefan egy kicsit hasonlóan járt, mint Bergman klasszikus filmdrámájának, az Egy nyár Mónikával főhőse, Harry. A fiatalok ott is megpróbáltak kivonulni a társadalomból, egy rövidke skandináv nyár erejéig el is voltak valahogy a várost övező lakatlan szigetek egyikén. A megalázó és gyötrelmes visszatérés, valamint az időközben anyává lett csaj lelépése is hasonló. Ami viszont radikális különbség, egyben lényeges különbség az élet és a halál útja között, hogy Harry nyugodt természete nem hasonul a narkó és a pia hatására Mónika ridegségéhez, agresszív és követelőző viselkedéséhez, hanem kitart az értékrendje és a neveltetése mellett. A kisded pedig a gondoskodási ösztönét is felébreszti, így a gyermeke miatt mégiscsak visszailleszkedik a társadalomba.
Stefannak azonban másfajta szerelem és sors jutott. Hiszen a film egésze során az a felállás, hogy éljünk a mának, nincs holnap, nincs jövő, amit a Wolf féle maffia nyílt és egyértelmű parancsuralma csak felerősít. Egyfajta önkínzó, fájdalmas carpe diem. Vagyis, hogy miközben Estelle újra és újra érzelemmentes, reflexív viselkedésbe vonul vissza, mindenféle külső hatásra egyformán őrülten, ridegen és egyben neurotikusan reagál, addig Stefan még a kapcsolatuk jobb pillanataiban is kielégítetlen. Továbbra is melegséget keres, de mivel sehol sem találja, hát egy olyan anyaggal váltja ki, amely zsibbadtsággal és tudatvesztéssel jár, ezért senkit és semmit nem értékel, végül pedig semmije sem maradt.
Egy korábbi LSD trip alkalmával Estelle hisztérikusan ordítva jelenti ki Stefanról, hogy: „Ördög! Ördög!” Később viszont azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy: „Nem te, hanem én. Azt hiszem, nem kedveltem magam túlzottan.” Magyarán a lány sem képes a drog- és szex-mániájával gyógyítani a sebeit. Mivel pedig semmiféle pótszerrel vagy pótcselekvéssel nem lehet betölteni az ember belsejében tátongó a Krisztus-formájú űrt, hát maga is folyamatos menekülésben van.
Ennek az ördögi körnek pedig csak egyfajta végkifejlete lehet. A lány sokadjára is lelép a nehézségek elől, nem tudván, hogy önmaga gyarlóságai és a világ próbái, kísértései, kihívásai elől nincs hova menekülni. A bálványától megfosztott, lelkileg gyenge fiú pedig visszaesik a heroinba, majd bekap egy aranylövést.
A filmvégi jelenet sivársága az kezdő képsorokkal rokon. A fiú nem jutott el az áhított paradicsomba, amit helyette talált, az elpusztította őt. A vallásos helybéliek pedig csak a településen kívül engedték eltemetni, egyházi rituálé nélkül, mert azt hitték, öngyilkos lett. Pedig Sfefan nem akart meghalni. Csak csalódott és kétségbeesett volt, aki gyengeségében újabb, ezúttal végzetes hülyeséget csinált, mikor a figyelmeztetés ellenére is egyszerre lőtte magába a két adag cuccot. Rossz helyen keresett enyhülést és gyógyírt a problémáira. Mert a heroin akkor már stabilan uralkodott felette és a legkevésbé sem volt a barátja.
Ami persze egy újabb figyelmeztetés. Hiszen a legtöbb junkie szintúgy nincs tudatában annak, melyik lesz az utolsó lövése. Játszanak a tűzzel, játszadoznak a halállal, de a legkevésbé sem veszik komolyan, hogy bármelyik pillanatban elkövetkezhet a vég. Stefan így nem vértanú lett, hanem balek, aki önként sétált be a vágóhídra és talán még a legutolsó másodpercében sem volt tudatában, mi történik vele. Egy tipikus kudarc-történet, ahol a megtévedt ember a teremtményt imádja a Teremtő helyett. Majd az ilyen céltévesztéskor halálbiztosan bekövetkező csalódás és összeomlás után is pótszerekhez futott megváltásért, nem pedig a Megváltóhoz gyógyszerekért, gyógy szeretetért. Halálos tévedés volt. Viszont a jelenség ilyenfajta magas minőségű művészi ábrázolása egyértelmű erkölcsi útmutató. Talán ezért is próbáltak beleköti és félremagyarázni. Köztük olyanok is, akik még a Graham-féle egyetnemértési piramis legalsó szintjére is létrával másznak fel…
Gyöngyök és disznók
Mindennek megfelelően a film gyakorlatilag megbukott. Bár nem elsősorban a közönség körében, hanem jóval inkább az egyházi elitek és a szakma fanyalgása okán. Ugyanis az állítólagos haladókat nagyon zavarta, hogy Schröder milyen nyíltan és egyértelműen ábrázolta a hedonizmus, a droghasználat és az úgynevezett szabad szerelem káros következményeit. Miközben a kereszténydemokratákat és konzervatívokat a tiszta és szintén egyértelmű erkölcsi üzenet ellenére is zavarta a meztelenség, az ellenkultúra és a parti kultúra kendőzetlen megjelenítése. Önnön ideológiáik foglyaiként egyik oldal értelmisége sem kívánt a valósággal szembesülni. Hát inkább az elsőfilmes rendezőt ekézték, mert nagyon nem tetszett nekik, amit a tükörben láttak…
Volt, ahol a fényességes nyugaton a nagy-nagy szólásszabadság nevében gyorsan be is tiltották a filmet. De még a szabadelvű és álmodozó párizsiak sem láthatták csonkítatlanul, mert bizonyos jelenetekben még a szóban elhangzó szerek nevét is lehalkították. Mármint azokban a jelenetekben, amiket nem vágtak ki egy az egyben az alkotásból. A londoni szín Mona Lisájának sorsa ez: hetekig hajléktalan-szatyorban porosodni a használtlemez boltban, ahol az előző tulaj által okozott sérüléseket idővel majd alkoholos filccel javítja ki a lelketlen, de annál leleményesebb kufár…
Később persze változott a More megítélése. Révén, hogy Barbet Schröder rendületlenül készítette és szép sorban be is mutatta a jobbnál jobb filmeket, melyek nemritkán a remekmű szintet is elérték. A másik oldalról a Pink Floyd ázsiója is folyamatosan emelkedett, így a rajongók időről-időre megrohamozták a boltokat és a videótékákat, hogy teljessé tegyék a kollekciójukat.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
