1973 januárjában, miután a lemezszerződésük lejárt, de továbbra sem találtak új frontembert, a Doors együttes feloszlott. Azonban miközben John Densmore és Robby Krieger megalapították a Butts Band-et, Ray Manzarek pedig a szólópályáját készítette elő, az Electránál továbbra is komoly munka folyt a Doors, mint brand életben tartásáért.
Teljesen érthető, hogy az Electra Records a csapat feloszlása után sem kívánta veszni hagyni az egyik legnagyobb bandáját, az addigra már önálló márkanévként is értékesíthető The Doors együttest. Így a már meglévő katalógus megtámogatása és a Doors brand életben tartása érdekében szeptemberben egy gondosan összeállított, speciális válogatáslemezzel jelentkeztek, melyet alapos előkészítő munka előzött meg.
Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Mosquito sikere után fogták magukat és kiválogattak tízet a legnagyobb Doors dalok közül, hozzátettek még egy szuper feldolgozást, majd az azokból kialakított műsor minden egyes tételét alaposan újrakeverték. A cél egy egységesen megszólaló, pozitív fogadtatást kiváltó sikerválogatás volt. Méghozzá a korszak legmodernebbnek számító hanghordozóján, egy térhatású, kvadrofon hanglemezen, melyet akkoriban a zenehallgatás jövőjének gondoltak az idealisták. Valamint egy rövid ideig a zeneiparban dolgozó üzletemberek is.
Persze a minőséget, mint mindig, ezúttal is maga alá temette a praktikum. De 1973-ban még nem dőlt el egyértelműen, hogy a Phlips által kifejlesztett sztereó Compact Cassette és Compact Disc formátumok mindent el fognak söpörni, hogy még a vinil hangminőség és kereskedelmi potenciál újabb kitörési pontjának tartott 45 RPM-es maxiknak is csak egy szűk évtizednyi menetelés jut, míg aztán egyfajta negatív végpontként mindent elnyel az ipari méreteket öltő kalózkodás és a digitális mocsár.
Szerencsére ezt akkoriban még senki sem láthatta előre, így a lehetőségtől felvillanyozódva, lelkesen és aprólékos műgonddal keverték újra a klasszikus Doors tételeket a kvadrofóniában érintett élvonalbeli szakemberek. Részint, hogy egy igazán jó anyaggal indítsák útjára a posztumusz kiadványok sorát, illetve, hogy a best of kiadással egy új etalont, a legjobb dalok kollekciójával egyben az új évtized hangzásának mintapéldányát is megalkothassák.
A nemes egyszerűséggel csak The Best Of The Doors címet viselő album beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így a nagyszerűen szerkesztett, csodás hangminőségű válogatás mindhárom kvadrofon hanghordozó-típuson (CD-4 Quadradisc LP, 7½ IPS Quadraphonic Reel-To-Reel tape, 8-Track Quadraphonic Cartridge), valamint a sztereó magnókazetta változaton egyaránt nagy sikert aratott. Ezért aztán nagyon hamar, már 1973 őszére sikerült helyreállítani az előző három-négy év történései miatt alaposan megtépázott zenekar renoméját.
Egy zenekar utóélete
Az Electra promótereinek háromféle problémakört is orvosolniuk kellett, ha hosszútávon is fenn akarták tartani a Doors legendáját. Amitől az örökzöldé nemesedést, tehát a továbbiakban is folyamatosan magas szinten muzsikáló eladásokat remélték. Az első, a néhai Jim Morrison szívdöglesztő imázsának erősítése, költői vénájának és előadói karizmájának kiemelése, a botrányhős múlt rovására, elfedésére. Ezért rendkívül áttekintően és okosan kellett megszerkeszteni a zenekar feloszlását követő első kiadvány tartalmát. Részben az erényeket kiemelve, részben a vitákat megelőzve. Főleg, hogy akkor Jim sem volt már az élők sorában. Egyben azzal is számolva, hogy 1973-ban már nem feltétlen okoztak fennakadást olyan kifejezések, melyek 1966-ban és ’67-ben még közbotrányt okozhattak. A szerkesztés ezen részét rendkívül jól oldották meg a szakemberek, hiszen az addig elkészült hét morrisonos sorlemezből hatról került legalább egy olyan tétel a kompilációra, melyek jól reprezentálják a Doors művészi erényeit és az együttes előadói erejét, mégsem borzasztják el a hallgatók tömegeit. Köztük is kiemelkedik a válogatás felütéseként az Absolutely Live nyitódala, Bo Diddley egyik fontos alapműve, a Who Do You Love?
Tehát a kiadvány talán legfőbb erénye, hogy a saját szerzeményeik közül egyik vitatott dal sem szerepel rajta, így aztán többségében nem a Morrison-nal kapcsolatos botrányok merültek fel a zenebarátokban az LP hallgatása közben, hanem a szép emlékek. Beleértve, hogy a borítón is a csinos, fiatal, szexi Jim látható, az úgymond „ógörög isten” szerű „tinédzser idol”, az ókori képzőművészet által megörökített antik szépségideálhoz hasonló határozott, erőteljes, potens, markáns férfijelenség. Nem pedig az a szőrös, elhízott, a túlzásba vitt pszichoaktív szerektől külsőleg igénytelenné vált, hajléktalankülsejű alak, mellyé Morrison az élete vége felé vált.
Tehát miközben a válogatáson nincs Ödipusz-komplexusos The End, hallgathatatlannak, hazafiatlannak vagy istenkáromlónak tartott Celebration Of The Lizard, The Unknown Soldier és The Soft Parade, addig a The Best Of The Doors album felvonultatja a Morrison korszak összes egyértelmű sikerdalát. Az amerikai Top 40-be került nyolc dalból hetet, a már említett Unknown Soldier kivételével, valamint további kislemez- és rádióslágereket. Persze az is megérne pár misét, hogy a különféle vélemények mögött mennyi volt a valós, ésszerű érvekkel is alátámasztható kritika és mennyi az egész műfaj ellen zajló hangulatkeltés, de ez esetben a kiadó egyértelműen egy mainstream kompilációt szánt a piacra, lehető legszélesebb közönségréteget megcélozva, az átlagember számára. Ami egyben azt is jelentette, hogy nagyon nem egy, szinte csak a sznoboknak, illetve a klasszikus műveltséggel felvértezett valódi értelmiségieknek szánt réteglemezt akartak összeállítani.
E mellett a kiadói gépezet promóterei számára második és harmadik megfejtendő feladat volt még, hogy a csapat feloszlása utáni első, tehát legfontosabb kiadványnak bizony Morrison kritikusainak megbékítése mellett még a Morrison imádókat is feltétlen ki kell elégítenie. Egyidejűleg és egyszerre. Így aztán a Jim nélkül készült felvételek semmiképp sem szerepelhettek rajta, mert azoknak esélyt sem adott a Morrison irányában végletesen elkötelezett rajongói réteg, a feketeruhás kemény mag. Az irodákban pedig a terjesztést gátló vitákat ezúttal is inkább hanyagolni kívánták, mint tovább éltetni. Főleg, hogy a második Jim nélküli nagylemez után az együttes maradéka is feladta a dolgot…
Viszont az értékesítési osztály igényei alapján valamilyen módon mégiscsak be kívánták csatornázni azokat az új és még előítélet-mentes rajongókat is, akik viszont már csak később, a trióra olvadt csapat hattyúdalának tekinthető The Mosquito kislemez-változatával ismerték meg a Doors nevét. Észak- vagy közép-európai nézőpontból persze furcsának tűnhet, de bizony a kereskedelmi sikerét tekintve a Mosquito kislemez a Doors egyik, ha nem egyenesen a legnagyobb dobása volt. Köszönhetően a latin tömegeknek, a jellemzően közép- és dél-amerikai spanyol ajkú zenerajongóknak, akiknek nem voltak averzióik egy Morrison utáni vagy Morrison nélküli Doors-szal kapcsolatban. Révén, hogy sosem voltak rockerek, bluesmanek, hippyk vagy kulturális értelemben vett szerelemgyerekek, csupán csak egy a latin rádiókban adott kislemez-sláger alapján ismerték meg a banda nevét.
A Mosquito sikere utáni The Best Of The Doors albumnak tehát úgy kellett egyensúlyoznia, hogy az észak-amerikai protestánsok után a Doors művészete lehetőség szerint a latinó katolikusokat már ne sértse meg feleslegesen. Viszont mutassa meg a banda, azon belül is elsősorban Krieger és Manzarek többféle kultúrából is merítő, a rock and rollon messze túlmutató, széles stíluspalettából válogató színes zeneiségét. Ami sikerült is, hiszen miközben Morrison egykori szexszimbólum jellegét sikerült ízléses keretek között tartani, művészi nagyságát elsősorban a mélyen átélt szerelmes szövegei által felmutatni, addig Kriegerék változatos zeneisége több, mint lehengerlő ebben a szerkesztésben. A javarészt szolid szerelmes dalok mellé olyan szomorkás, melankolikus darabokat választottak, melyek nemcsak, hogy nem riasztják el a hallgatóságot, de a sanzonban, popban és a hagyományos tánczenében gyökerező zeneiségük, átgondolt, okos hangszerelésük és rádióbarát felépítésük okán a korszak rádióhallgatói számára akár elsőre is ismerősnek tűnhettek.
Ez utóbbi kitétel alól talán csak a két oldalt záró Riders Of The Storm és a Light My Fire lehet kivétel. De mindkét Doors klasszikus esetében elmondható, hogy nemcsak, hogy megvan bennük a slágerpotenciál, de mellé –a Mosquito-hoz hasonlóan- sikerült még úgy is tálalni azokat, hogy már az első két-három percben simán csatát nyernek, hogy aztán már bármi következhessen, a közönség mindvégig a magáénak fogja érezni. Mint történt is az óceán mindkét partján, évtizedekkel a felvételek után is, mikor is egy-egy újabb kamasznemzedék szembesült a nagy generáció zenei idoljaival és a szülők gardróbjában vállfázott fekete bőrruhákkal.
Ezért hát a kiadónál vélhetően ténylegesen az történhetett, hogy hosszas alkudozás után, patikamérlegen mérték ki a Best Of LP tartalmát, mégsem fanyaloghat senki. Sem a koca-doorsosok, sem a feketeöves rajongók, de a bandával még csak ismerkedők sem. Mert sikerült egy szelídített, mégis hiteles Doors képet a lehető legműködőképesebb tracklistával megtámogatni. Melyben megvan a keménység, megvan a költőiség, megvan a korszak popzenéje, megvan a táncolhatóság, miközben az ifjúkori ösztönös lázadás és a pszichedelikus vonal értékeit is sikerült megőrizni. Ugyan keretek között, de minden, valóban minden benne van, ami egy esszenciális Doors kiadáshoz szükséges. Talán épp csak ennyi mértékletesség kellett volna az élet egyéb területein is, hogy Jim Morrison egy kicsit még maradhasson…
Egy kiadvány utóélete
A Best Of The Doors jött, látott és győzött. Nem csak a ’70-es évek legnépszerűbb korongjai közé tartozik, de akkoriban még a klasszikus pop, rock, soul és funky albumokkal is felvette a versenyt. Ugyanis a The Best Of The Doors műsorát azok is nyugodtan élvezhették, élvezhetik, akiket zavartak, zavarnak Morrison keményebb, durvább, zavarosabb sorai vagy konferálásai. De a Mosquito közönségének sem kellett csalódnia, mert „az előző énekes” fémjelezte dalcsokorban is mindenki megtalálhatta a maga zsánerét. Hacsak nem állt direkt ellen, csak azért is, dafke a válogatásnak és a Doors válogatott csúcsfelvételeiből álló műsorának.
A szűnni nem akaró érdeklődés okán öt évvel később aztán beindult az archívum feltúrása is. Előbb egy vegyes album készült An American Prayer címmel, ahol Morrison 1969-es és 1970-es versmondásait és egy koncertfelvételt dolgoztak össze a maradék trió 1978-as új zenéivel. Majd 1983-ban egy szintén zseniális összeállítás, az Alive She Cried következett, a koncertarchívumban őrzött legjobb koncertfelvételekből. Ennyi is elég lett volna, hogy következő évtizedekben is tömegével legyenek, akik kíváncsivá válnak a Doors művészetére. Majd Jim halálának huszadik évfordulójára megérkezett Oliver Stone filmje, mely minden hibája ellenére is ütött, mint a vídia. Végleg feltette az i-re a pontot.
A folyamatosan mutatkozó igény pedig újabb és újabb válogatáslemezeket szabadított a világra. Jellemzően jóval átgondolatlanabbakat és gyengébb tartalmúakat, mint az 1970 és 1973 között készült első három. A The Best Of The Doors sem kerülhette el a sorsát, a licenc-kiadásokra és az újrakiadásokra jellemzően már csak egy sima sztereó dalfolyam került. Majd az újabb és újabb, véleményes minőségű és tartalmú Best Of Doors, Best Of The Doors albumok előbb összekeverésre adtak okot. Végül a quadrofon LP technológia elsüllyedésével párhuzamosan érkező Best Of kazetták és CD-k feledésre is ítélték.
Kár, hogy így alakult, mert az 1973-as, eredeti Best Of album tartalmilag is telitalálat, valamint komoly élményszámba megy a hangzását és a valóban térhatású keverését illetően is. Sok Doors válogatást és újrakiadást pörgettem már az elmúlt évtizedekben, de például a Love Her Madly 1973-as verziójára huszadszor is felkaptam a fejem. Csakúgy, mint a Roadhouse Blues quad mixe végén hallható levezetésre, mely sokkal többet enged hallani Manzarek játékából, mint a sztereó változatok.
Azóta csak egyszer, valamikor az ezredforduló környékén lett volna esély visszahozni a kiadványt a köztudatba. Mikor a surround keverés divatba jött, mellette pedig az SACD és DVD-Audio még kurrens terméknek számított, ki lehetett volna adni a The Best Of The Doors felújított változatát, a Dark Side Of The Moon, a Tubular Bells és a többi klasszikus quad LP digitális újrakiadása mellett. De sajnos ez a hajó is elment. Mert mire az illetékesek feleszméltek és 2015-ben végre kiadták az SACD, 2017-ben pedig a Blu-ray Audio változatot, a lemezgyűjtésben jeleskedő rajongók többsége már kiöregedett. A fiatalabbak pedig többségükben csak a telefonjukat nyomkodják, véleményes minőségű zenékkel rongálva a hallásukat, egyben az ízlésüket is…
Ezért aztán a lemezgyűjtésbe mostanában kezdő ifjak, valamint a maroknyivá zsugorodott, végsőkig kitartó gyűjtői kör mindhalálig elszánt tagjai már csak az utóvédharcokat folytathatják le. A mai világban sajnos már nincs meg az a tekintélye egy-egy idősebb gyűjtőnek, mint annakidején, hogy tartós társadalmi hatása legyen annak, mikor egy-egy öreg rocker délutánonként a Hi-Fije elé ülteti az értelmesebb, tehetségesebb környékbeli srácokat. Ergo, már a második nemzedék nő úgy fel, hogy soha az életben nem hallott még minőségi rockzenét, magas igényű elemekből összeállított professzionális hangrendszeren, felsőkategóriás hanghordozókról. This is the end?
