Depeche Mode / Hope – Puskás Aréna 2023.07.28.
Annak idején, zenetörténet órán, szorgosan elemeztük a zeneszerzők munkásságát, és kiváló tanárunk rengeteg, sehol máshol fel nem lelhető infóval fűszerezte a dolgokat. Így aztán, mikor elérkeztünk Johannes Brahms szimfóniáihoz, kíváncsian vártuk, vajon a tanár úr most mit talált ki, körítés gyanánt. Annál nagyobb volt a csodálkozásunk, amikor átszellemült arccal megállt velünk szemben és csak ennyit mondott: Brahms négy szimfóniája egytől-egyig tökéletes alkotás, úgyhogy nincs mit beszélni róla. Csak később értettem meg, mennyire igaza volt. A tökéletességről nem kell beszélni, a tökéletességet élvezni kell. Műfajilag más terepen és dimenzióban, de ugyanezt éltem meg a Depeche Mode koncertjén a Puskás Arénában. Mit írhatnék hát, amit még nem rágtak le, nem csépeltek el, nem jelentettek meg, a több mint negyven éves basildoni zenekarral kapcsolatban?
Úgy érzem, kevés mainstream csapat tudja a művészetet ilyen magas szinten becsempészni a popzenébe. Számomra a Depeche Mode egész pályafutása fekete-fehérben zajlik, mert olyan, mint a valódi fotóművészet. Éles kontúrokkal és egyértelmű üzenettel rendelkezik. Talán az évtizedek óta velük együtt dolgozó Anton Corbijn fotóművészhatása is benne van a dologban, de tény, hogy a zenekar látásmódja teljesen egyéni. (Ugyan kinek jutna eszébe az It’s no good alá egy olyan videót vágni, amely szamarakat mutat közelről, így jelezve, hogy valami nagyon nincs rendben a világunkban.) Andy Fletcher tavalyi halála bőven adhatott volna okot a szomorkodásra, azonban a fiúk inkább az életet ünnepelték, pontosan így adva meg a tiszteletet halott barátjuknak. A pódium közepén elhelyezett hatalmas ‘M’ betű világítás- és vizuáltechnikailag is külön életet élt, a két szélen és középen elhelyezkedő ledfalakhoz képest. A színpadi látvány az évtizedek alatt letisztult, szép lassan elmaradtak a csillogó elemek, de az előadás egyszerűségében is hűen tükrözte a zenekar koncepcióját.
Ami viszont nem változott, az a Depeche Mode zeneisége és színpadi munkája. Dave Gahan hatvan felett is teljes erőbedobással mozog, táncol, hergeli a közönséget, és fésüli a haját a “tízágú fésűvel”. A hangja hol éretten zeng, hol hízelgően simul, hol pedig smirgliszerűen karcos, mindig az adott szövegnek megfelelően. Martin L. Gore, mint egy igazi zenei apostol, komoly arccal játszik, néha a billentyűkön, néha a gitárjain, és közben angyali hangon vokálozik. Hogy mekkora lelke van, jól mutatta az általa énekelt két nóta (A Questions of Lust, Strange Love), amelyeket minimális kísérettel vezetett elő, bizonyítva, hogy dalai meztelenre vetkőztetve is éppen úgy hordozzák belső tartalmukat. Ezek a fickók már olyan kötelékkel rendelkeznek egymás és a rajongók felé, amely megbonthatatlan. Nem szűkölködött a koncert megható pillanatokban sem, legyen az a Fletch-nek ajánlott World in my eyes, vagy a két főszereplő összeölelkezése a csodálatos Condemnation után. Szintén kedves gesztus volt, a Freddie Mercury féle közönség énekeltetés felidézése, amitől az ember hirtelen részese lehetett az 1986-os Népstadion koncert még itt maradt szellem-fuvallatának.
Hatalmas dicséret illeti ugyanakkor az évek óta velük játszó Christian Eigner dobost is, aki egyértelműen rockzenekart csinál a Mode-ból, estéről estére. Játékában ott van John Bonham ereje és a 80-as évek rock dobosainak látványos ütési stílusa egyaránt. Fáradhatatlanul játszott egész este. Az Alan Wilder kiválása óta velük turnézó Peter Gordeno csendesebb, visszafogottabb színpadi figura, de a hangja és az általa játszott billentyűs dolgok elmaradhatatlan részei a banda hangzásának.
A koncert elképesztő dinamikai és dramaturgiai ívet futott be a kezdő, új lemezes My Cosmos is mine – Wagging tongue párostól, a Personal Jesus záró őrületéig. Mintha egy képzeletbeli kazánt kezdtek volna el fűteni a fellépés legelején, amely a fináléban ténylegesen felrobbant. A ráadásban felhangzó Never let me down again alatt már nem volt ember a csurig megtelt arénában, aki nem táncolt volna, karjait önfeledten lengetve. A kakukktojást számomra csak a két elmaradhatatlan korai dal (Just can’t get enough, Everything counts) jelenti, amelyek kicsit olyanok voltak a setlist-ben, mint amikor az ember felnőtt korában megtalálja a gyermekkori játékait, és bár abban a pillanatban ugyanolyan örömöt okoz neki az emlékei felidézése, mint amikor annak idején megkapta őket, de azt azért érzi, hogy ez már a múlt. Az ezredforduló utáni számok (John the Revelator, A pain that I’m used to) viszont szinte mennydörögtek, a kilencvenes évek dalai pedig még mindig ugyanúgy sütnek, mint akkor.
A Depeche Mode mostani teljesítményét elfigyelve – és már tudván, hogy jövőre megint meglátogatnak minket –, nincs kétségem afelől, hogy lesznek még új zenéik, és koncerteken is láthatjuk őket. Ez pedig hatalmas öröm. Ők ténylegesen azokhoz az utolsó dinoszauruszokhoz tartoznak, akiknek az eredetiségükhöz és zenei invenciójukhoz még előadói véna és alázat is társul. A névadó Depeche Mode divatmagazin ugyan már több mint húsz éve megszűnt, de a banda neve a következő évtizedekben még biztosan közszájon forog majd, teljesen megérdemelten.
Ui.: A koncert előtt egy enyhébb vihar csapott le az Arénával szomszédos kerületekre, így – biztonsági megfontolásból – a Hope nevű előzenekart sajnos elmulasztottam. Ígérem, legközelebb pótolni fogom a kimaradást!
Fotók: Dávid Zsolt
