Jó néhány éve már, hogy egy egykori törzsvendég, Halzer Dorottya lett a kezdeményezője a Fekete Lyuk emlékezetét ápoló szerveződésnek. Előbb az időközben kétszer is névváltozáson átesett emlékalap –időrendben a Németh László Fritz Búcsúalap, aztán a Fekete Lyuk Búcsúalap, végül a Fekete Lyuk Emlékalap-, melyből több rászorulót és hozzátartozót is támogatott az egykori alternatív zenei klub közönségének leghűségesebb része.
Majd Dorottya volt az is, akinek csodával határos módon sikerült elérnie, hogy Nagy Gyula klubvezető és a keménymag még egyszer utoljára, szervezett program keretében, legálisan meglátogathassa a legendás helyszínt.
2018-tól pedig a Fekete Lyuk emléktábla ügyét is szervezi még, annak elhivatott képviselőjeként. Továbbra is önzetlenül, társadalmi munkában, szilárdan és eltökélten, önként és örömmel. A sorozat második részében az utolsó Fekete Lyuk látogatás részleteit beszéltük át.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a Fekete Lyuk egykori közössége elkezdett rászorulókat támogatni, valamint az elhunyt társaknak közös koszorúkat és búcsúztatókat intézni a Fekete Lyuk Búcsúalapon keresztül. Mindennek a társadalmi munkának mindvégig te voltál a főszervezője, a Fekete Lyuk név használatát pedig Nagy Gyula engedélyezte, ingyen és bérmentve. Majd 2017-ben közösen meglátogattuk a Golgota utcában található híres pince rendszert. Kezdjük ezt is a legelejétől! Honnan jött az ötlet és miként kezdtél bele a szervezésbe?
Egyszer, mikor egy gyönyörű tavaszi napon vidékről jöttem haza, hirtelen indíttatásból úgy döntöttem, hogy meg fogom nézni a Fekete Lyukat. Mivel már beérkeztem Pestre, arra kanyarodtam és nagyjából négy perc alatt ott is voltam. Kiszálltam és megláttam, hogy nyitva van a fenti ajtó, ami korábban a Vörösmarty Művelődési Ház főbejárata volt, hát fogtam magam és bementem. Majd elmondtam a portásnőnek, hogy annakidején ide jártam és szeretném megnézni, hogy milyen állapotban van az egykori Fekete Lyuk. Egyszerűen egy nosztalgiatúrát tennék. A hölgy azonnal telefonált és gyakorlatilag két pillanat múlva ott termett egy férfi egy nagy kulcscsomóval a kezében. Mivel már a lépcsőn való lemenet is egy csodás időutazás volt, úgy gondoltam, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy ezt egyedül csak én látom. Mivel éppen Györgyi névnap közelgett, a testvérem pedig Györgyi, egyben lehetne egy nagyon jó meglepetés parti. Tehát kitűztem a látogatás időpontját 2017. május 5-ére, Györgyi napra.
Ez így elmondva nagyon egyszerűen hangzik, de akik korábban szintén próbáltunk már valami hasonlót összehozni, nagyon jól tudjuk, hogy messze nem volt könnyű az akkori szituáció.
A találkozó tehát tulajdonképpen úgy indult, hogy legyen meglepetés. De ne csak a tesómnak, hanem vegyenek részt mások is, akik életében szintén fontos helyszín volt a Fekete Lyuk. Jó tudni, hogy az egész épület a Biblia Szól Egyházé, akik akkor a Lyuk helyén egy idősek klubját üzemeltettek…
…ami ugye csak egy kis eufemizmussal volt az, mert gyakorlatilag hajléktalanok felé szolgáltak, tehát amolyan missziós helyiség volt. Viszont csak ötven év felettiek vehették igénybe, akik hivatalos papírokkal kellett igazolják az életkorukat.
Igen. Továbbá csak a TBC szűrt hajléktalanok mehettek le, akiknek szintén igazolniuk kellett az egészségi állapotukat, majd kaptak enni és inni, illetve rossz időben melegedhettek is.
Pontosan. Én szintén voltam lent akkoriban, mert sokszor vitt arra a szívem, hogy nézegessem egy kicsit az ajtót. Aztán egyszer egy hívő ismerős segítségével lesétálhattam pár percre, mikor épp zárva volt az úgynevezett idősek klubja.
Ahol a fizikai támogatáson túlmenően ott helyben foglalkoztak vallási útkeresésükkel is. Úgy gondolom, ez a fajta pasztoráció amúgy is hiányzik az egyházak többségének repertoárjából vagy csak nagyon periférikus jellegű. A lényeg, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mert nosztalgiabulit tartani, miközben ugyanott, ugyanakkor a hajléktalanokat etetik, az nagyon furcsán vette volna ki magát. Egyéb időszakokban, tehát amikor zárva volt a klub, meg jött az értetlenkedés, hogy minek akarunk lemenni, mikor nem üzemel a hajléktalansegítő misszió…
Igen, ezt is megéltem. És hiába mondtam, hogy egykor ott egy kulturális központ volt. Annál rosszabb, mert jöttek vissza a korabeli kommunista sajtóban elhintett baromságok. Valami egészen elképesztő előítéletek éltek akkor, talán élnek még a mai napig is bizonyos fejekben a Fekete Lyuk egykori közönségével kapcsolatban. Azt is hiába mondtam, hogy a kulturális élet különféle formái mellett komoly istenkeresés is folyt anno az asztaloknál. Meg, hogy egy átlag külvárosi tini-diszkóban ötször annyi drogos volt és hússzor annyi verekedés, mint nálunk. Egyik fülbe be, másik fülön ki. De még az a közlés is falra vetett borsó volt, hogy az ottani barátaim legalább harmada megtért azóta…
Magam is ismerek megtérőket az akkori társaságból.
Tudom, hogy meglepő, de ez az igazság. Nagyon sok értelmes fiatal járt oda, komoly műveltséggel, erős erkölcsi iránytűvel és spirituális érdeklődéssel. A média persze az igénytelen kannásboros punkokon csámcsogott, meg a temetőben alvó depis gruftikon rugózott, de aki rendszeresen ott volt a rendezvényeken, pontosan tudja, hogy elenyésző kisebbség volt az ilyen. Akik ráadásul éjfél után kérezkedtek be, piát meg cigit lejmolni… De térjünk vissza oda, hogy: miként sikerült meggyőznöd az illetékeseket arról, hogy még egyszer utoljára beengedjenek minket?
Hosszú út vezetett odáig, mert az elején még nem tudtam, milyen nehéz lesz ezt megszervezni. Még az utolsó órákban is folyt a vita, hogy mit kell aláírni és mit nem. Mindezt úgy, hogy bármit aláírtam volna, mondtam is nekik. De maguk nem tudtak dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy mit is írassanak alá velem…
Gondolom. Pedig akkor már nem sok mindent tudtunk volna csinálni. Koncertezésre már alkalmatlanná vált a hely, a zenepultnak és a stúdiónak is csak hűlt helye volt. Maximum nézelődni és beszélgetni lehetett, szóval nem is tudom mi járhatott akkor a fejekben…
Igen, technikailag már 2017 májusában is kivitelezhetetlen lett volna egy emlékkoncert. Olyan jelentős állagromlás következett be.
Ami ráadásul azóta még sokkal rosszabb lett. Talán még az sem túlzás, hogy a pincerendszer egyes részei mára már életveszélyessé váltak. Gondolok itt például az egykori világításra, az elvetemedett, üresen éktelenkedő foglalatokra. Vagy például az egyre komolyabb mértékű beázásra. Nem, hogy koncertezni nem lehetne, de még egy olyan leülős beszélgetésre sem volna lehetőség, mint ami az utolsó találkozón volt Gyulával és a többi régi arccal.
Aki ma ilyenről fantáziál, mármint, hogy emlékkoncert a Fekete Lyukban, a helyszínen átadott Nagy Gyula-díj és egyéb fantazmagóriák, mint például előretörés az alternatív zenekari fronton a Fekete Lyuk farvizén, az nem ismeri az építőipari realitásokat, az épületszerkezet strukturális és egyéb viselkedését.
Mondjuk, akik ilyesmiket írogatnak, javarészt olyan outsiderek, akiket sem a látogatáson, sem máskor nem láttunk még sehol, ahol valami érdemi dolog is történt az egykori Fekete Lyuk valódi közössége által… Neked viszont sikerült, ami a 2010-es évekre már majdnem, hogy lehetetlennek tűnt.
Szigorú, minden apróságra kiterjedő volt a szerződés és nagyon hosszú út vezetett odáig. Amolyan furcsa csiki-csuki volt előtte a megbeszélés. Ők azt mondták, hogy akik jönnek, drogozni fognak. Erre az válaszoltam, hogy aki drogozott, már belehalt. Aztán azt is mondták, hogy a punkok majd piálni fognak és összetörik az üvegeket. Erre megint azt válaszoltam, hogy ezeknek az embereknek a java része, már közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez. Többségében autóval fognak jönni, vagy autóval fogják őket hozni. Munkából érkeznek. Kisebb gondjuk is nagyobb lesz, mint, hogy itt üvegeket törjenek. Majd ismét jött a felesleges rettegés, hogy késelni fognak. Erre is elmondtam, hogy a késelés nem itt történt és eleve nem azok az emberek fognak jönni, akik huszonöt-harminc éve a balhét keresték. Végül aztán ráálltak.
Nem sokkal korábban nekem is volt egy hasonló vitám, egy belvárosi rendezvényen, egy másik egyház képviselőjével, aki kis túlzással dührohamot kapott, amikor egy beszélgetésben felmerült a Fekete Lyuk. Persze próbáltam érvelni, gondolja már végig, miről is szól a Biblia és vajon kiknek is van szükségük orvosra, segítségre, szolgálatra? Vagy, hogy miről is szól az irgalmas szamaritánus példázata, semmi látható eredménye nem volt. Majd mikor azzal folytattam, hogy maga Jézus Krisztus is elment a vámszedőkhöz és paráznákhoz, például házasságtörőkhöz vagy hivatásos örömlányokhoz, hogy elbeszélgessen velük és segítsen rajtuk, épp csak ki nem dobtak… Pedig a tények makacs dolgok. Ha százszor végigolvasod az evangéliumokat, akkor századszorra is ezt fogod bennük találni.
Mindezeken túl amúgy még egy olyan félelmük is volt, hogy majd biztosan kárt fogunk tenni. Mondtam, hogy nemrég voltam lenn, láttam a helyet és elég nehéz lenne abban kárt tenni. Maradjunk annyiban, hogy ott itt inkább építeni lehetne…
Annakidején is együtt csinosítgatta a keménymag a pincerendszert. Akit esetleg még nem is vitt volna rá a szíve, még az is megtette kényszerből, barter. Mondjuk takarított a próbahely fejében. Vagy lecipelte a hangtechnikát ingyenjegyért és a többi. Ez egy építő közösség volt, nem pedig destruktív, mint oly sok más szórakozóhely, kocsma és diszkó hordaszerű közönsége…
Aztán egy olyan bérleti szerződést írattak alá, amiben kértek egy bizonyos összeget arra a két órára, amíg megengedték, hogy lemenjünk. Ami akkor szinte teljesen elvitte azt a pénzt, ami a koszorúk és megsegítések után megmaradt, amit a későbbiekre gondolva félretettünk.
Az olvasók kedvéért kérdezem csak, mert mindvégig jelen voltam, hogy a bérleti díjra gondolva, volt kirakva aznap a helyszínen valamilyen persely? Illetve, hogy ezúttal is megmutatta magát a Fekete Lyuk egykori törzsközönségének adakozókedve?
Nem volt semmilyen persely vagy gyűjtés, de sokan adtak. Mert sokan tudtak a búcsúalapról, eleve ott voltak a tényleges támogatók és persze az esetlegesek közül is jó néhányan. Utána létrejött a Fekete Lyuk Búcsúalap és Tényleges támogatók.
Miként értesítetted a Fekete Lyuk egykori dolgozóit, zenészeit és látogatóit, hogy itt az idő?
Mindent posztoltam, a már rég meglévő Fekete Lyuk oldalakon és kreáltam eseményt is.
Annak alapján írtam meg a saját ajánlómat is…
Aztán szinte minden tévéadó megkeresett. Aznap, mikor kitettem. Pár pillanat múlva zsinórban hívtak. Akart forgatni az RTL Klub, a TV2, nem beszélve a különböző híradókról. De a szerződésben benne volt, hogy semmilyen videó-felvétel nem készülhet, egyetlen stáb se jöhet forgatni! Semmi hivatalos csatorna. Az emberek maguknak fotózhatnak, maguknak videózhatnak, de stábot nem szabad hozni.
Én lelkiismeretes idióta nem is készítettem videót, csak pár fotót, melyekből viszont még egyet sem publikáltam. Annyira a belső körnek, belső körről, az emlékeinkről és az előrementek hiányáról szól… Viszont eljött Cyr (Török János koncertfotós – a szerkesztő), aki hangulatos és színvonalas képanyagot rakott össze.
Térjünk akkor most rá az esemény talán legfontosabb személyére! Nagy Gyula mit szólt hozzá, mikor megtudta a hírt?
Gyula nagyon örült. Majd, mikor a fia, ifjabb Nagy Gyula elfuvarozta, meglepett milyen nehezen mozgott, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen beteg. Azt mondta többször, hogy beteg, csak a mértéke lepett meg. Nem sokkal utána el is hunyt. Azt sem tudtam, hogy még mindig ennyit jelent neki…
Nagyon sokat jelentett neki. Nem tudom, hogy ti személyesen mit beszéltetek, mi akkor olyan negyedórát vagy húsz percet tudtunk beszélni. Roppant hálás volt neked. Kisebb csoda volt ez akkor mindkettőnk számára. Nem győzte ismételgetni, hogy milyen jó, hogy még egyszer lenn lehetünk, együtt. Neked köszönhetően.
Végig sírt és sírva megköszönte.
Dettó, ugyanez történt, mikor velem beszélgetett. Persze volt benne némi tüske is, de pont attól jutottak újra eszébe, hogy ismét lenn voltunk és egy idő után persze az ismerősök mellett feltűntek neki a hiányzók is…
Mikor velem beszélt, nagyon megköszönte, hogy mindezt újra lehetővé tettem. De igazán azon volt kiakadva, hogy egyes zenészek, olyan zenészek, akik rengeteget köszönhetnek a Lyuknak, nem tisztelték meg annyival a helyet és a múltjukat, hogy még egyszer utoljára eljöjjenek.
Sok zenész volt ott, de kétségtelen, hogy nem feltétlen az első vonalból… Ráadásul pont azok hiánya volt látványos, akik a Fekete Lyuk házi-zenekaraiként gyakorlatilag ott éltek, próbáltak, csajoztak, készítettek felvételeket. Különösen az egyik olyan zenekart emlegette, akiket ő is menedzselt…
Azért akartam mondani, hogy akit elsőként felismertem, az Jerabek Csaba volt. Anno mi úgy laktunk Óbudán, hogy a Szőlő közben laktak a Jerabekék és Mátyás Attiláék. Mi laktunk a középső házban. A szélső Kiscelli utcai házban pedig Szendrey Zsolték. Onnan is jól ismerjük egymást, mivel fizikailag ilyen közel laktunk. Viszont a Lyuk látogatáson csak és kizárólag Jerabek volt ott abból a társaságból.
Valószínűleg ez indította el az öreget.
Teljesen fel volt háborodva. Majd amikor ez elült és ismét tudtunk normálisan beszélni, akkor is ugyanúgy sírt tovább, konkrétan zokogott. Bár ez indiszkréciónak tűnik, de csak tűnik… Jó, ha átérezzük, mennyire megérintette Gyula szívét ez az esemény. Egy férfiét, akit sokan ügynököznek, akit azzal vádolnak, csak anyagiak miatt foglalkozott a Fekete Lyukkal. Így ez megmutatja, Gyula életének milyen fontos része volt a hely. Nélküle tényleg nem működött volna. Hiába, de be kell látnom, vitatható jogilag, de abban a struktúrában, ami a késői Kádár-rendszer volt, felügyelet nélkül nem működhetett semmi. És jogilag a Balkán volt az origó, ám strukturálisan, financiálisan csak Gyula vihette sikerre azt a projektet, ami a Fekete Lyuk volt. Titkos reményem, hogy ezt a felek kölcsönösen, ennyi évvel az eset után, felnőtt és higgadt fejjel tekintve belátják, oszlik a feszültség, s békés szelek jöhetnek…
Akkor úgy tűnik, számára ez töltötte ki annak a bizonyos utolsó két „lyukas órának” a javarészét. Bár már az is maga a csoda volt, hogy lejutottunk, még inkább meg voltam hatódva, hogy a kétórás keretből körülbelül húsz percig velem beszélt. Bár ezt nem úgy kell elképzelni, hogy félrevonultunk egy sarokba, mert aznap tényleg mindenki borult mindenki nyakába. Hozzá is jöttek percenként pacsizni, meg egy közös fotóra. De ettől függetlenül még stabilan folytatta a sztorizást, majd a felháborodásának okainak felsorolását, aminek a végére többször el is sírta magát… Sosem láttam ilyennek! A síró férfi egyébként is szokatlan a kultúránkban.
Tudom, engem megkért, álljak oda mellé, mikor ott ült a régi DJ-pultnál. De sajnos nekem az a fotó nincs meg, mert nem tudom ki készítette és azóta sem kaptam meg.
Talán majd most, ha olvassa az illető.
Amikor potyogtak a könnyei, azt hajtogatta, hogy mit képzelnek ezek, és hogy van ez? Nekem is részletezte a sérelmeit. Sőt, azt is mondta, hogy megnézte ki jelölte be, hogy jelen lesz, aztán meg mi a valóság! Valójában már akkor megmozdult bennem, hogy adjunk becsületet Gyula dolgainak.
Mindig vékony jég egy elhunytat idézni, különösen, ha a néhai klubvezető nem éppen hízelgő véleményéről van szó. De ez esetben legalább húszan-harmincan hallották a mondókáját, mert nem fogta vissza magát. Tehát, mind a mellettünk beszélgetők, mind azok, akik kis időre odajöttek köszönni, egymás hátát lapogatni, jól hallhatták, hogy mi Gyula fájdalma és többségében egyetértésükről is biztosították.
És én is ugyanezt hallottam. A saját szájából, néha sírástól kissé érthetetlenül, de végig ezt mondogatta. És tudom, sokan megszólnak majd minket, minek ezt felhozni. Jön majd a gázsi-osztás, a kazetták dolga, meg a többi hasonló… De, mi naiv közönség voltunk. Igazán, nem tudtuk, kinek higgyünk… Mint, mikor a szülők válnak és döntést várnak, kinek van igaza, míg a gyerek csak azt szeretné, béküljenek ki. Hiszen ő szereti apát és anyát is. Képtelen választani. Bár, az én szüleim sosem váltak el, nincs személyes tapasztalatom, de ebben a szituációban mégis ezt érzem. És igen, az ismert és az ismeretlen is odament hozzá. Mert mindenkinek volt köszönnivalója a Fekete Lyukban szerzett élményei miatt. Így mindenki hallhatta, mi a véleménye.
Például, hogy Nagy Gyula konkrétan, név szerint és dühösen, szomorúan említette a Sex Action zenekart. Azt mondta, hogy ő menedzselte őket. Majd ő intézte el, hogy ne legyen botrány a vetkőzésből, mármint a díszletcsajokból és így tovább, és mégsem jöttek el, most utoljára. Gondolom már érezte, hogy mennyire legyengítette a betegség és hogy talán utoljára lehet lenn…
Aztán némileg más kontextusban, némileg szolidabban, de felemlegette még a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, az Auróra, a Sziámi, a Moby Dick és a Tankcsapda együtteseket is. És nem csak azt, hogy milyen jó fellépési hely volt a VMH és a Lyuk nekik, hanem azt is, hogy annak idején ő adott egy rakás kazettát Füxi és Frédi kezébe. Márpedig, ha ők nem szerkesztik azokat a dalokat a Garázs műsorba és a Petőfi Rádió által nem ismeri meg az underground csapatokat az egész ország, akkor ki tudja, hogy alakult volna a karrierjük…
(Füchsel Tibor, a HitRock vezetője, a Beatrice akkori hangmérnöke, az egykori Nagyferó Produkció ügyvezető igazgatója készítette a Fekete Lyukban található Rocker Stúdióban a mára már legendássá vált rendszerváltás-korabeli albumok és demók egy igen jelentős részét. Valamint ő volt a Nagy Feró vezette Garázs című országos rádióműsor zenei szerkesztője is. Szűcs Alfréd, a Beatrice akkori menedzsere, a Rocker magazin főszerkesztője pedig a Garázs menedzseléséért és levelezéséért felelt. Gyakorlatilag az egész országból hozzá futottak be a kazetták, nála jelentkeztek a zenekarok, valamint széleskörűen ő gyűjtötte be a demókat. – a szerző)
A másik, amit Gyula mondott, hogy egyébként még rengeteg egyéb zenekar is neki köszönheti, hogy lent a Lyukban próbálhatottak, elkészíthették a demófelvételeiket és a videóklipeket. Valójában ott aztán szinte mindenkit felsorolt. Talán a Kispál és a Borz a legismertebb ma azok közül, akik befutottak.
Mikor túl volt az első kitörésen, rákérdeztem a Leukémiára és a Trottelre, mint kölyökkori kedvenceimre, akik szintén a Fekete Lyuk házi zenekarainak számítottak egykor. Amire Gyula azt felelte, hogy sosem állt be úgy a Leukémia mögé, hogy különösebben hálásaknak kellene lenniük. Rupaszov (Rupaszov Tamás basszusgitáros, a Trottel zenekar és a Trottel Records vezetője – a szerkesztő) pedig mindig magának intézte az ügyeit, beleértve azokat a külföldi fellépőkét is, akiket ő szervezett a Lyukba, a VMH-ba vagy máshova.
Kiskovács (Kovács Zoltán, az AMD dobosa – a szerkesztő) meg ugye eljött, tehát a ’kémia kvázi testvérzenekara, az AMD azért alapító-szinten képviseltette magát. Miként Csaba is ott volt az F. O. System színeiben, akik nélkül szintén nem lehet teljes semmiféle Fekete Lyuk történet és megemlékezés. Nekik azért láthatóan nagyon örült. Majd mondtam is neki, hogy ne búslakodjon, a sérelmei helyett inkább arra koncentráljon, kik tisztelték meg a helyet, hogy milyen jó, hogy még egyszer itt lehetünk. Erre még jobban felderült az arca és elkezdett neked hálálkodni, hogy milyen óriási nagy dolog, hogy Dorottyának végre sikerült ezt összehozni. Nagyon különös, szavakkal nehezen körülírható tapasztalás volt, ahogy az érzelmek ilyen széles skálája hullámzott át rajta, egy bő fertályóra leforgása alatt…
Anno még Gyula engedélyezte, hogy a kezdeményezést Fekete Lyuk Búcsúalapnak hívják és hosszú időn keresztül ezen a néven is futott. Míg idén egy szép napon, már nem tudom milyen indíttatásból, de a testvérem egyszer csak azt mondta, hogy ez egy szörnyű név. Belegondolva, tulajdonképpen tényleg. Minden a halál, a dögvész, a búcsú, akkor inkább legyen az alapnak új neve. Végül Fekete Lyuk Emlékalapra kereszteltem át, ami ráadásul összerezonál az emléktáblával.
Szilárd meggyőződésem, hogy jelentős mértékben megszépítetted Nagy Gyula utolsó hónapjait. Mind a Fekete Lyuk látogatás és találkozó, mind pedig a Fekete Lyuk emléktábla lehetősége felvillanyozóan hatott rá.
Ezt maga Gyula fia írta le, mikor a Facebook Fekete Lyuk oldalán négy napon keresztül mesélt apja történeteiből, ahogy Gyula emlékezett és mesélte kis Gyulának…
Gyakorlatilag úgy érezte, hogy mégsem volt hiába minden, ha még mindig ennyien kötődünk a Lyukhoz.
És ne felejtkezzünk el a Kiscelli Múzeum Fekete Lyuk kiállításáról sem! A Lyuk látogatás két óra volt, a kiállítás pedig majd hat hónapig várta a látogatókat. Ám, az emléktábla időtállóbb. Nem örök, hiszen emberi alkotás nem is lehet az! Az örök – csak Isten maga, ugye tudjuk!
Amúgy az is elég érdekes volt, hogy miközben egyes személyekre akkor még mindig hatott a kommunista szennylapok által csöpögtetett korabeli negatív propaganda, hogy miféle „pokolbugyra” is lehetett a Lyuk, addig Gyula szinte kacagott azon, hogy mit lehet félni egy huszonöt éve megszűnt műsorstruktúra emlékétől…
A hiányzókon szó szerint fel volt háborodva. Viszont nem győzte mondogatni, hogy mennyire örül, hogy nekem sikerült összehozni a találkozót.
Milyen volt a találkozó utóélete?
A legfontosabb utóélete talán az, hogy rengeteg cikk jelent meg. Így a Fekete Lyuk is visszakerült egy kis időre a köztudatba és a Búcsúalaphoz is csatlakoztak újabb támogatók.
A látogatás után annyira feldobódtam, hogy még aznap éjjel írtam egy beszámolót. A sok negatív dolog ellenére is feltódult a sok szép emlék. Alig tudtam kiválogatni, melyik maradjon a szövegben, a kapcsolódó zenei linkekkel együtt. Másnap be is küldtem az egyik zenei portálnak, majd elég hamar máshol is megjelent még itt-ott és persze jó balkáni módra azonnal beindult a fikázás. Egy hét alatt közel ezer hozzászólás érkezett, mind az oldalak fórumain, mind a social médiában. Javarészt agyatlan sárdobálás, olyan arcoktól, akiket egyikünk sem ismer. A legárulkodóbb és egyben legviccesebb vádban azt ismételgették, hogy az írásomba ágyazott zenés videók előadó sosem jártak vagy játszottak a Lyukban. Ha nem lett volna ennyire szomorú a sok gyűlölködő troll felbukkanása, akár még el is röhöghettem volna magam, mert kínosan ügyeltem arra, hogy csak és kizárólag a találkozó résztvevőitől és egyéb olyan jellemző fellépőktől legyenek dalok, akik a Fekete Lyuk emlékezetes fellépői voltak.
Ehhez képest a találkozó, majd a két óra eltelte után az utcán folytatódott beszélgetések kifejezetten békésen folytak, egymás elfogadásával. Persze nem volt nehéz, mert ugye mi már akkor is sokfélék voltunk, mostanra meg végképp kiforrottak a vélemények. Ahány ember, annyiféle fazon és álláspont.
Igen, ezt nem értik azok, akik sosem jártak ott. Főleg a skinhead-punk háború végső elfajulása előtti időszakban. Mert, míg a többség csak dumál az elfogadásról, miközben képtelen elfogadni, hogy a másiknak más véleménye, identitása, gondolkodásmódja, értékrendje, háttere van, mint neki, addig a hőskorszakbeli Lyuk egy végtelenségig elfogadó és befogadó hely volt. Egy olyan oázis, ahol addig vadidegen emberek is hamar megtalálták a közös pontokat, azokra a dolgokra koncentrálva, ami összeköt és nem, ami elválaszt.
Ott tényleg az lehettél, aki vagy. Senki sem szólt meg, senki sem akart kiutálni vagy leuralni. Sem megtéríteni, sem átnevelni, sem elbutítani…
Hát ez az empatikus, emberséges lelkület sajnos szinte teljesen eltűnt. Az egyik ritka kivétel pont az általad életre hívott Fekete Lyuk Búcsúalap majd Emlékalap által nyújtott szolidaritási támogatások. De többségében az van, hogy teljesen elfajultak a dolgok, az egykori alternatív körök is hozzázüllöttek a világhoz. Például magam is szekunder szégyent érzek azért, hogy szegény Gyula halála óta mivé aljasodott az általa indított Fekete Lyuk csoport. Pedig nem kéne, nem nekem kéne, mert azok a trollok, akik ott uszítanak vagy próbálnak történelmet hamisítani, sosem tartoztak közénk. Sem a mentalitásukkal, sem a Lyuk szellemiségével ellentétes megnyilvánulásaikkal nincs közös metszet. Vélhetően az oda írogatók többsége soha nem is járt a Golgota utcában…
Egyetértek! Tényleg döbbenet. Nem is értem, hogy miért… Az ilyesmit más oldalakon az admin törli, tiltja. Ez így nem szólásszabadság, hanem arrogáns troll-farm.
Miközben az interjúra érkezve azon gondolkodtam, miként is lehetne bemutatni a missziód azoknak, akiknek szinte teljesen ismeretlen a Fekete Lyuk valódi közege. Majd pont egy hasonló szituáció, egy hajnalig tartó jó kedélyű, jóindulatú, jóhiszemű beszélgetés ugrott be. Magyarán épp az jutott az eszembe, hogy ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy alterosok, skinheadek, rockerek, hippyk, technósok, zazouk, darkok, punkok és hardcore thrasherek békésen körülüljenek pár asztalt és úgy váltsanak egymással eszmét, hogy nem legyalulni, hanem megérteni akarják a másikat. Eleve feltételezve a jóakaratot a másik érvelésében, értékrendjében, közéleti aktivitásában. Pedig az ilyesmi napi szinten megtörtént akkoriban…
És hol vagyunk ma már, nem csak a Lyuk eredeti szellemiségétől, hanem a rendszerváltás toleráns egységétől is… Harminc-harmincöt év, de mennyivel többnek tűnik. Sokkal régebbinek. Olyannak, ami tényleg egy másik évezredben volt.
Folytatjuk!
Fotók: Balázs Ottó, Dávid Zsolt, Török János Cyr, TTT Nemzeti Rockarchívum
Utómunka: Jozé
